Vissza!

Muy bienvenidos, azaz sok szeretettel üdvözlök mindenkit az új blogon!

Már némi blogolási rutinnal a hátam mögött ragadtam ismét tollat billentyűzetet és láttam hozzá új online útinaplóm létrehozásának.

A blogot a 2012-ben félbehagyott dél-amerikai útibeszámoló folytatásának szánom. Félbehagyott és nem befejezett, hiszen Dél-Amerika hatalmas, csodálatos, rendkívül sokszínű, és megszámlálhatatlan érdekességet tartogat még az olyan utazók számára is, akik hónapokat töltöttek a kontinensen.

Számításaim szerint húsz-huszonöt bejegyzés fog majd születni a hat hét alatt, amelyeket a lehetőségeimhez mérten igyekszem majd viszonylag szabályos időközönként posztolni (ha az internet-szolgáltatásért felelős „felsőbb erők” is így akarják, természetesen). 

Ahogy közeleg az indulás időpontja, (szokás szerint) egyre jobban izgulok, és bízom benne, hogy minden jól sül majd el.

Remélem, hogy az élménybeszámolók alapján majd minél többen kedvet kaptok ahhoz, hogy nekivágjatok a hátizsákos utazásnak és szállodák unalmas kényelmén túl várakozó ismeretlennek.

Tartsatok tehát velem ismét!

2015 júliusa. Egykedvűen mosogattam. Ujjaimat már rég megszívta a langyos, zsíros mosogatóvíz, de a mosatlan valahogy még mindig nem akart elfogyni. Legszívesebben abbahagytam volna az egészet, de sajnos nem tudtam tovább halogatni a dolgot: vagy elmosogatok, vagy majd a kezemből eszem. Folytattam tehát a küzdelmet az edények, tányérok, serpenyők és evőeszközök végtelennek tűnő kupaca ellen, és arra gondoltam, hogy bizony a mosogatás minden házimunkák leggyűlöltebbike.

Aztán tekintetem egyszer csak a konyha falán terpeszkedő hatalmas Dél-Amerika térképre vetődött. Buenos Airesben vettem még bő három éve. A Falkland-szigeteket is Argentína részeként ábrázolja, le sem tudnám tagadni, hogy hol is adták ki. A három évvel korábbi útvonalat egyenletes fekete vonal jelöli a brazíliai Rio de Janeirótól az ecuadori Guayaquilig. Még emlékeztem arra, amikor a konyhaasztalon berajzoltam. Felötlött bennem pár pillanat az akkori útból, szinte láttam magam előtt az Iguazú-vízesést, az Atacama-sivatagot, az Andok hegyláncait vagy éppen Galápagos leguánjait… Azon kaptam magam, hogy már csak testben vagyok a konyhában, lélekben pedig valahol ezen a káprázatos földrészen gyalogolok, és bozótvágó késsel török utat a liánok nem túl együttműködő rengetegében. 2012-ben az utazás 116. napja Ecuadorban talált: az időbeli és anyagi lehetőségeim hiánya nem tették lehetővé, hogy tovább utazzak. Az azóta eltelt években többször fantáziáltam róla, hogy mi lenne, ha folytatnám az utat, mit és hol néznék meg, stb. De valahogy mindig volt valami más, ami éppen fontosabbnak vagy érdekesebbnek tűnt. Viszont akkor, ott, a mosogatás kellős közepén a térképet bámulva hirtelen olyan erőssé vált bennem az út folytatása és a kimaradt látnivalók bepótlása iránti vágy, hogy szinte a pillanat töredéke alatt elhatároztam, hová is indulok legközelebb.

Vissza!