A kajmán birodalma

Mérida nagyjából negyedmillió lakosú város Venezuela nyugati felén, az országhatártól csupán párórányira. Azért döntöttem úgy, hogy utolsó állomásomként felkeresem, mert a város Nyugat-Venezuela turisztikai központja, ráadásul Kolumbia is közel van. Daniel társaságában tehát felültünk a buszra, és nekivágtunk a bő ezerkilométeres útnak. Ciudad Bolívar – Caracas – Valencia – Barinas – Mérida. Három különböző busz, pontosan huszonnégy óra utazás, háromezer forint útiköltség. De végül megérkeztem!

Angyali élmények

Negyedmagammal felültem tehát az éjszakai buszra, és Ciudad Bolívar felé indultunk. Ciudad Bolívar (Bolívarváros vagy esetleg Bolíváros) Venezuela legnagyobb államának, Bolívárnak a székhelye. Ezen a buszon – némi meglepetésre – nem latino zene ment, hanem a légkondi, de az kegyetlenül. Sajnos a kabátomat a csomagtérben hagytam, mert azt reméltem, hogy a pulóverem elég lesz, de eldöntöttem, hogy legközelebb előrelátóbb leszek… Az út Santa Elena és Ciudad Bolívar között Ciudad Guayanán keresztül vezet, a legtöbben le is szálltak már ott. Reggel fél hét körül érkeztünk meg. Mindannyian nagyon fáztunk, alig vártuk, hogy kiszálljunk a kellemes reggeli melegbe. Fogtunk egy taxit és elgurultunk szállásunkra, a Posada Don Carlosba. A főnök ismét egy német fickó, bizonyos Martin volt. Tudni kell, hogy az Orinoco partján épült Ciudad Bolívar városmagja régi, koloniális stílusú épületekből áll. A mi posadánk sem volt kivétel: gyönyörűen felújított többszáz éves épületről beszélünk. Mikor Marin megérkezett, rögtön elkezdtük szervezni a következő programot, és úgy alakult, hogy terveimmel ellentben nem másnap, hanem már aznap indulnunk kell. Összedobtuk tehát a legszükségesebbet, és fél tízre már a repülőtéren voltunk.

Az elveszett világ

A tepui a helyi indiánok nyelvén két dolgot is jelent: hegyet és az istenek otthonát. A köznyelvben azonban tepuinak azokat a táblahegyeket (spanyolul: „meseta”) hívjuk, amelyek a világon kizárólag a guyanai régióban, a Gran Sabana (Nagy Szavanna) területén találhatók meg. Ezek a tepuik (vagy tepuyik, ha úgy tetszik) tulajdonképpen olyan fennsíkok, amelyeket meredek sziklafal választ el az alattuk elterülő vidéktől, mintha amolyan kinövések lennének a szavannán belül. Miként arra a meseta szó is utal, olyanok, mintha a szavannán hatalmas asztalok állnának. A Gran Sabana területén száznál is több tepui található. A legmagasabb (2810 m) és az egyik leghíresebb ilyen képződmény a Roraima. A szó jelentése indián nyelven „nagy kékeszöld”, de egyébként hívják a föld köldökének és minden vizek anyjának is. A hegy a meredek sziklafal miatt hosszú ideig megmászhatatlan volt, és csak 1884-ben hódította meg elsőként Everard im Thurn brit biológus. A Roraimán három ország osztozik: Venezuela, Brazília és Brit Guyana. (Igaz ugyan, hogy Venezuela a brit területet is sajátjának tekinti.) A hegy 2.723 m magas, területe 34 km2, formája kis túlzással egy fordított L alakra emlékeztet. Sir Arthur Conan Doyle híres könyve, Az elveszett világ 1912-ben jelent meg. A mű arról szól, hogy egy titokzatos dél-amerikai fennsíkon, a világtól elzárva még mindig élnek dinoszauruszok és különböző más ősállatok. Úgy tartják, hogy a könyvet a Roraima története ihlette. Utazásom előtt nem sokkal, 2015 karácsonyán olvastam a német fordítást (Die vergessene Welt – „Az elfelejtett világ”), és arra gondoltam, az egyik főhős, Challenger professzor bőrébe bújok és magam is megmászom a hegyet. Előzetesen nem is tudtam, pontosan mire is vállalkozom…

Brazil lakoma

Kedves olvasók! Ez egy rövidke bejegyzés, amit a program némileg hátrányos alakulása tett szükségessé (vesztettem egy napot). Reggel kilenckor (otthon délután fél 3) elindulok a vadonba, és vélhetően csak egy hét múlva kedden tudok életjelet adni magamról, mert nem lesz áram meg hasonlók. (Feltéve, hogy nem kell helikopterrel kimenteni, de remélem, erre a csúfságra nem kerül sor, és kibírom...) Miközben ezeket a sorokat írom kicsiny szobámból helyi idő szerint este nyolckor, és a ventilátor csak forgatja bent a forró levegőt, csak arra vágyom, hogy kintről végre ne félóránként ugyanazok a latino mulatós számok hallatszódjanak be, hanem valaki végre cserélje ki a lemezt, de persze úgysem fogja...

Az Orinoco útvesztőiben

Guyana. Ezen a Dél-Amerika észak-keleti részén elhelyezkedő történelmi területen jelenleg öt ország osztozik: Venezuela (Spanyol Guyana), Brazília (Portugál Guyana), Guyana (Brit Guyana), Suriname (Holland Guyana) és Francia Guyana. Sokat olvastam erről a vidékről, és úgy tűnt, hogy feltétlenül megéri megnézni. Ha a Venezuelába látogató egyszeri turista kicsit jobban megnézi az ország helyben kibocsátott térképét, feltűnhet neki, hogy a keleti országhatárok nem egyeznek a más atlaszokban vagy máshol kibocsátott térképeken látható határokkal. Ennek az a prózai oka, hogy Venezuela (Brit) Guyana államterületének több mint felét (Guayana Esequiba néven) magának követeli. A történet persze legalább annyira bonyolult, mint a Falkland-szigetek ügye, és az „Én voltam ott először” érv meg a „De én vettem először birtokba a területet a királyom nevében” érvek viaskodnak egymással évtizedek óta. A követelt terület ráadásul szinte lakatlan, majdnem az egészet esőerdő borítja, a többi meg szavanna. De a követelésnek nyilván nem sok racionális oka van. Mindenesetre természeti szépségek tekintetében egyértelműen a guyanai régió, azaz Bolívar és Amazonas államok, valamint az Orinoco alsó folyása a legértékesebb, sok külföldi turista kizárólag ide jön. Ahogy ez pedig lenni szokott, a venezuelaiak különösebben nem sokra tartják ezt a régiót, és sokkal szívesebben nyaralnak vagy kirándulnak a fehérhomokos karibi tengerpartra vagy valamelyik paradicsomi szigetükre. (Van egy pár.) De ahogy a taxisomnak is mondtam a reptérre vezető úton: fehérhomokos tengerpart sok helyen van a világon, engem (és szerintem a külföldi turisták jelentősebb részét) viszont az érdekli elsősorban, ami a világon egyedül Venezuelában van.

Bolívar bűvöletében

Az esti sörivás áldásos hatásaként éjjel többször is felébredtem, és végül hajnali hatkor nem tudtam már visszaaludni. Feküdtem az ágyon a hálózsákbélésben, rajtam a pléd, és hallgattam a hajnal hangjait, miközben figyeltem, ahogy az ablakrostélyon beszűrődő fény egyre erősebbé válik. A hajnal hangjai alatt a következők keveredését értem: hangosan vitatkozó női hang valahonnan a szomszédból, keserves macskanyávogás (valahonnan a szomszédból), szabályos időközönkénti krákogás és köpés (úgy számoltam, kb. 3 másodperc alatt sikerült összeszívni a később kiköpött „anyagot”) – szintén valahonnan a szomszédból – és az utcáról beszűrődő gyalogosok és autósók által kibocsátott hangok.

Érkezés az Újvilágba

Ez a reggel egy naaagy öleléssel és egy finom rántottával köszöntött rám, úgyhogy a kezdetre igazán nem panaszkodhattam. Esős, latyakos idő volt, és a taxi is valamennyivel lassabban ért ki a reptérre, mint az ildomos lett volna, de ez is rendben ment. A becsekkolás elég nyögvenyelősen haladt Ferihegyen, az egyhangú várakozást viszont legalább feldobda egy harsány ausztrál bulibanda, akik között többen is szőrös koalamaszkot, egyikük pedig teljes koalajelmezt viselt. Sok időnk nem maradt búcsúzkodni: megölelgettem Zsüzsüt, aztán mentem is beszállni. Mivel ezúttal nem akartam a cipőmet is levenni, szokásommal ellentétben nem a túrabakancsban, hanem a Tisza cipőben utaztam, és valóban nem kellett zokniban áthaladjak a biztonsági vizsgálaton. A Duty Free Shopok kínálatát sem tudtam megnézni, hanem be is szálltam a British Airways Londonba tartó járatára. Mondhatni, telt ház volt: az Airbus 320-ason egy tűt sem lehetett volna elejteni.

Felszerelés

Akik olvasták a korábbi blogjaimat, tudhatják, hogy mindig van egy ilyen fejezet, amiben részletesen leírom, hogy pontosan mit és mennyit teszek be a hátizsákba. Ettől most eltekintenék, és inkább arra térnék ki, hogy milyen változtatásokat eszközöltem a felszerelésemben az indokínai úthoz képest.

Az utazás szervezése

Az indokínai út leírásának utolsó fejezetében lépésenként napra pontosan mutattam be, hogyan zajlik egy ilyen út megtervezése az ötlet kipattanásától egészen az indulás napjáig. Hát, ennek az utazásnak az előkészületei merőben eltérően alakultak, amiről én csak részben tehetek.

A tervezett útvonal

Az tehát már bizonyos volt, hogy Latin-Amerikába utazom, az viszont nem, hogy a rendelkezésemre álló időt Közép-Amerikában vagy Dél-Amerikában töltöm. Már az indokínai út előtt is megfelelő alternatívának mutatkozott a Mexikó(város) – Panama(város) körút, de ezt végül ismét elvetettem, ugyanis annyival jobban érdekelt az, ami még Dél-Amerikában felfedezésre várt, hogy ismét talonba tettem a Maja Birodalmat.

Vissza!

Muy bienvenidos, azaz sok szeretettel üdvözlök mindenkit az új blogon!

Már némi blogolási rutinnal a hátam mögött ragadtam ismét tollat billentyűzetet és láttam hozzá új online útinaplóm létrehozásának.

A blogot a 2012-ben félbehagyott dél-amerikai útibeszámoló folytatásának szánom. Félbehagyott és nem befejezett, hiszen Dél-Amerika hatalmas, csodálatos, rendkívül sokszínű, és megszámlálhatatlan érdekességet tartogat még az olyan utazók számára is, akik hónapokat töltöttek a kontinensen.

Számításaim szerint húsz-huszonöt bejegyzés fog majd születni a hat hét alatt, amelyeket a lehetőségeimhez mérten igyekszem majd viszonylag szabályos időközönként posztolni (ha az internet-szolgáltatásért felelős „felsőbb erők” is így akarják, természetesen). 

Ahogy közeleg az indulás időpontja, (szokás szerint) egyre jobban izgulok, és bízom benne, hogy minden jól sül majd el.

Remélem, hogy az élménybeszámolók alapján majd minél többen kedvet kaptok ahhoz, hogy nekivágjatok a hátizsákos utazásnak és szállodák unalmas kényelmén túl várakozó ismeretlennek.

Tartsatok tehát velem ismét!