Pablo Escobar öröksége

Medellín Kolumbia második legnagyobb városa. A hárommilliós település az Andok lankái között, egy völgyben helyezkedik el, de persze mára már felkúszott a hegyoldalakra is. Az útitervbe természetesen belevettem, nemcsak azért, mert maga a város ígért pár érdekességet, hanem azért is, mert jó kiindulópont a környék felfedezéséhez, és az út következő állomásához is közel volt.

A kolumbiai nemzeti légitársaság, az Avianca hipermodern Airbusz A320-asa negyvenöt perc alatt tette meg az utat Cartagena de Indias és a Medellíntől huszonöt kilométerre fekvő repülőtér között. A városban is van ugyan egy repülőtér, de valamiért oda, ill. onnan gyakorlatilag egyetlen járat sem indul. Már sötét volt, mikor leszálltunk, úgyhogy gyorsan egy busz után néztem, ami a város felé indult. Gyorsan találtam is egyet, és újabb háromnegyed óra múlva már valamilyen főút szélén ácsorogtam Medellín egyik városnegyedében. Az egyetlen lehetőség a taxi volt, szerencsémre pedig sikerült közös taxit fognom egy holland fickóval és egy francia lánnyal, így kétszáz forintért rendben elértem a Fekete Bárány Hostalt (Black Sheep Hostel). Sürgősen valami harapnivaló után kellett néznem, mert nem volt kedvem megint tonhalat enni, úgyhogy elugrottam egy közeli hipermarketbe, ahol még zárás előtt sikerült vennem egy guriga friss sajtot (pont olyan volt, mint az orda, csak sós) meg gyümölcsöket. Nem kellett álomba ringatni.

Mivel kétszáz euró híján kimerítettem az eredetileg az útra szánt keretemet, első dolgom volt, hogy keressek egy bankautomatát és pénzhez jussak. Miután ez megvolt, lefoglaltam a másnapi túrámat, a délelőttöt pedig írással és a hátizsákom rendberakásával töltöttem. (Sajnos úgy tűnik, hogy elhagytam valahol a Venezuelában vásárolt szuveníreket, amit azért is sajnálok, mert Venezuelában amúgy is alig lehetett szuvenírt venni, úgyhogy az, hogy sikerült egy kulcstartót meg egy karpántot szereznem, már örömre adott okot.) Az ebédre elfogyasztott tonhal után a közeli metróállomás felé indultam, hogy bejussak a belvárosba. A metró Medellínben magasvasutat jelent, tehát a lépcsőn nem le, hanem fel kell menni ahhoz, hogy az ember felszálljon rá. Ez az ország egyetlen „metrója”, úgyhogy a helyiek rendkívül büszkék rá. Miután kiálltam a jó hosszú sort, végre megvettem a jegyemet és beszálltam a szerelvénybe, amely méreteiben leginkább a HÉV-re emlékeztetett (csak a belső kialakítása volt „metrós”, természetesen). 

A belvárosi megállónál már várt az utazási iroda képviselője, és be is osztott egy Pablo nevű idegenvezetőhöz. A medellíni születésű Pablóról gyorsan kiderült, hogy van valami kapcsolata Magyarországgal, mert rendszeresen magyarul káromkodott. Két és fél évet volt ugyanis Budapesten dolgozni, és volt egy kecskeméti barátnője is. Ugyan magyarul nem tanult meg rendesen, de sok minden ráragadt, ahhoz képest pedig, hogy négy éve nincs semmi kapcsolata Magyarországgal, egész sok mindenre emlékezett még. Azt mondta, a leginkább azért csodálja a magyarokat, mert erős a nemzettudatuk és értékként óvják egyedi nyelvüket, ezt a kombinációt pedig más kis nemzeteknél, például a grúzoknál nem tapasztalta.

Városnéző túránkat tehát a régi pályaudvarnál kezdtük. A síneket természetesen rég felszedték, csak pár méternyit hagytak meg mutatóba, azokon pedig egy régi gőzmozdony díszelgett. A többi latin-amerikai országhoz hasonlóan ugyanis Kolumbiában sincs (már) vasúthálózat. Itt meghallgattunk pár érdekességet Medellín alapításáról, történetéről. A várost baszkok és zsidók alapították, akiknek ezért vagy azért odébb kellett állniuk Spanyolországból. Azt is megtudtuk, hogy a helyiek ragadványneve a paisa, és országszerte elterjedt róluk az a nézet, hogy felsőbbrendűnek tartják magukat a többi kolumbiaival szemben. Második állomásunk az Alpujarra-negyed volt, egy közigazgatási központ, ahol a Városháza, az Igazságügyi Palota és Antioquia állam kormányzati épülete is helyet kaptak, gyakorlatilag egymással szemben. Az épületek közötti teret meglehetősen érdekes, ellenben méretében igencsak impozáns szobor díszítette, mely a város történetét kívánta bemutatni. A csavarodó, kicsit félholdra emlékeztető, méretes szobor csúcsa az ég felé mutatott. Harmadik állomásunk a Fények tere volt, a térből pedig egy kis utca nyílt, amelynek két oldalát a negyedik helyszín, azaz a Vásquez és a Carré épületek foglalták el. Pablo azt mesélte, hogy a tér és az utca az ő gyerekkorában Medellín egyik legveszélyesebb helye volt, ahol rendszeresen bandaháborúk zajlottak, és a lövöldözés egyáltalán nem volt ritka. A téren méretes bambusznövények állnak, és melléjük pár éve külsejükben a bambuszra emlékeztető, éjjel LED-világítással rendelkező oszlopokat állítottak fel. Fényük a reményt jelképezi. A már említett két épület külsejében a régi budapesti Közraktárakra emlékeztetett. Állítólag pár évvel korábban bontásra ítélt csövestanyák voltak betört ablakokkal és körülöttük ólálkodó sötét alakokkal. Ehhez képest egyikükben oktatási titkárság működik, és a másikban is valamilyen városi vagy állami hivatal kapott helyet. Természetesen könnyebb lett volna lebontani őket, de a kormányzat azt akarta, hogy az emberek lássák: lehet másképp is. A hivatalok beköltöztetésének tehát jelzésértéke volt. Medellínben a városfejlesztés két pilléren nyugodott. Az első az volt, hogy a durva környékeken, „problémásabb” negyedekben különféle szociális felzárkóztató programokat indítottak el, melyek célja az volt, hogy rendet tegyenek a lakosok fejében és ezáltal visszaszorítsák a bűnözést. A második oszlop pedig a közlekedésfejlesztés volt: megépült a metró, a lengőkabin-hálózat valamint az egy (!) sínen közlekedő villamos, a jegyárakat pedig nagyon alacsonyan tartják; a belvárost rehabilitálták, és bevezették az ingyenes (!) közösségi kerékpárrendszert (nálunk ilyen a BuBi). Ezáltal a legtávolabbi, legelmaradottabb városnegyedek lakói is könnyen, gyorsan és olcsón bejuthattak dolgozni a belvárosba, így jövedelemhez jutottak, és a (megélhetési) bűnözés is jelentősen csökkent. Végigsétáltunk a Carabobo sétálóutcán, mígnem elértük túránk ötödik állomását, az egykori Igazságügyi Palotát. A rendkívül impozáns épületet teljesen felújították és átalakították, azóta ruhabutikok tömkelege működik benne. Árulnak eredeti és hamisított ruhákat, cipőket, valamint baseballsapkákat, melyek viselése nagyon divatos errefelé. Miután kisétáltunk az épületből, kaptunk tíz perc szabadidőt, hogy valamilyen utcai csemegét vásároljunk magunknak. Én egy buñuelót ettem, ami tulajdonképpen egy teniszlabda formájú és méretű, ízesítés nélküli burgonyafánk. Többen empanadát vettek, de én az utóbbi hetekben már annyit ettem, hogy besokalltam, úgyhogy ezt inkább kihagytam. Hatodik megállóhelyünk a Veracruz templom volt. A templom fehér falát nők támasztották. „Azok ott mind örömlányok.” – magyarázta Pablo. „Azért állnak ott, mert minden alkalommal, mikor bűnöznek, gyorsan bemennek a templomba, meggyónják, a pap pedig feloldozza őket, tehát a dolog ezzel meg is volna oldva.” – tette hozzá. A környéken sok a kifejezetten prostitúció céljára szobákkal rendelkező szálloda is. Azt kell mondanom, ez nem semmi!

A régi pályaudvar

A városháza 

A félhold alakú szobor a városháza előtt

A Fények tere

Az egykori Igazságügyi Palota (ma üzletház) kívülről

Az épület belső tere

Pablo épp nem káromkodik, hanem magyaráz

Citromárus a Carabobo utcán

Folytattuk útunkat a Carabobo utcában, és pár perc múlva már a Plazoleta de las esculturas, azaz a Szobrok terén voltunk, mely nevét a számos Botero-remekműről kapta. Botero, a világhírű kolumbiai festő és szobrász elve az arányok teljes figyelmen kívül hagyása volt. Mind festményei, mind szobrai ebben a szellemben készültek. Láttunk hatalmas lábú, de kisfejű lovat, nagytestű, kis hímtaggal rendelkező férfiaktot és termetes, ámde kismellű női aktot, hogy csak egy párat említsek. A tér két meghatározó épülete a Museo de Antioquia, amely nevével ellentétben nem valami helytörténeti múzeum, hanem egy képzőművészeti kiállítás található benne részben Botero műveiből. A másik érdekes épület a Palacio de la Cultura, azaz a Kultúrpalota, amely igen „felemás” külsővel büszkélkedhet. Történt ugyanis, hogy a város megbízott egy belga építészt azzal, hogy tervezze meg az épületet. Erre sor is került, azonban az építés közben sokan élesen bírálták az épület külsejét (fekete-fehér téglákból készült, azaz pepita), az építész pedig egy ponton megunta a dolgot, és kilépett a projektből. Az épület azonban nem volt kész, akik pedig befejezték, már nem bajlódtak a színes téglákkal. A végén tehát az épület egyik oldala pepita, a másik teljesen fehér lett. Ezt nevezem megoldásnak…! Innen a Berrio parkhoz mentünk (Parque Berrio). A szabályos négyzet alakú tér egyik oldalán egy metrómegálló terpeszkedik, másik oldalát a Basilica de la Candeleria templom foglalta el. Állítólag a téren korábban rendszeresen söröztek és zenére táncolgattak a helyiek, de aztán az aktuális polgármester megelégelte a bulizást és megtiltotta az alkoholfogyasztást a téren, akárcsak az utcai mozgóárusokat. (Miközben ott voltunk, a rendőrök el is hajtottak egy fickót a közelünkből.) A templom – lévén Hamvazószerda – eléggé tele volt, mivel mindenki szürke keresztet szeretett volna a homlokára. Bent csak tettünk egy kört, mivel sokan voltak, és egy oldalsó kapun jöttünk ki, így egy mellékutcába jutva. Ahogy azt Pablo előre jelezte, a templom melletti utcácskában egymást érték a hamis DVD-árusok, akik – borító alapján – főként komolyabbnak tűnő erotikus filmeket árultak. Hogy miért pont a templom oldalában, az rejtély maradt. 

Botero: Ló

A helyi BuBi egyik bicikliszállító autója

Kultúrpalota fehérben...

...és pepitában

Basilica de la Candelaria

Vagy negyed órát baktattunk a nem csekély medellíni gyalogos- és autós forgalomban, mire elértük a Plaza Bolívart. Amint az ilyen nevű tereken azt már megszokhattam, egy lovasszobor és egy templom mindenképp volt. A többihez képest az eltérést az jelentette, hogy Medellínben a tér egy hosszúkás, szellős elrendezésű tér volt, és nem középületek, hanem egyszerűbb házikók vették körül. Korábban állítólag a tér a bűnbandák és a drogosok kedvelt találkahelye volt, és életveszélyes volt ide jönni. Mikor mi ott voltunk, legalább húsz rendőr posztolt a tér különböző pontjain és figyelte az eseményeket éberen vagy kevésbé éberen. Még egy kis sátruk is volt, ahol feltételezem, hogy a főnökük üldögélt. Pablo azért megjegyezte, hogy a sok rendőr ne tévesszen meg senkit, a sátorral szemben manapság is megy a crackfogyasztás, de mivel a közrendet igazából nem veszélyezteti, a rendőrök sem törődnek az elszigetelt esetekkel. A Bolívar-szobor körül ültünk le, hogy Pablót hallgassuk, mikor odasomfordált hozzánk egy idősebb, nyilvánvalóan részeg pasas, és miután mindenkit illendően üdvözölt, közölte, hogy énekelni fog nekünk, méghozzá egy tangót. Mivel a csoport tagjai lelkesen üdvözölték a dolgot, arra kellett gondolnom, hogy többségükben már énekeltek részegen, és tudták, hogy a részeg embert illik meghallgatni. Mielőtt még önjelölt tenorunk belekezdett volna, odatámolygott hozzánk egy fiatal fickó, akiről biztosra vettem, hogy az alkoholnál sokkal komolyabb kedélyállapot-növelőt alkalmazott saját magán. Énekesünk tehát elkezdett dalolni (mindenki fotózott, filmezett), belőtt járókelőnk pedig mindenféle pénzeket mutogatott nekem a pénztárcájából, és ezt kérdezte, hogy mennyit érnek. Nem sokkal később már valami kis fiola tartalmát kínálgatta a mögöttem ülő két svájci leányzónak, ez azonban már sok volt a rendőröknek, és elhessegették. Közben a tangó is befejeződött, mi pedig a túra utolsó állomására indultunk.

A Bolívar-tér a "szokásos" lovasszoborral és templommal

Tangót énekel (videó is van...)

Ő is ott volt...

A Szent Antal park (Parque San Antonio) már akkor érdekesnek tűnt, amikor odaértünk. Egy jókora térről beszélünk egy hárommilliós nagyváros közepén, mégis szinte teljesen üres volt, csak néhány ember üldögélt a tér legszélén. A helyszín ugyanis amolyan mementó. 1995. június 10-én koncertet rendeztek a téren, az egybegyűlt tömegben azonban pokolgép robbant, és sokan életüket vesztették. A robbanás olyan erejű volt, hogy Botero téren álló méretes madárszobra is súlyos károkat szenvedett. Az akkori polgármester el akarta szállíttatni a szobrot, a művész azonban személyesen hívta fel, és meggyőzte arról, hogy mementóként a téren maradjon, és készít majd egy újabb, ugyanolyan szobrot. Így jelenleg mindkét szobor a téren áll, egymás mellett: az egyik a súlyosan sérült madár, alatta egy emléktáblán azoknak a névsora és életkora, akik a merényletben életüket vesztették (főleg fiatalok és egy hétéves kislány), a másik pedig a makulátlan új bronzszobor. Az egyik a hányattatott múltat, a másik a reményteli jövőt hivatott jelképezni. A túra végeztével elbúcsúztunk Pablótól, én pedig hazametróztam írni és aludni.

A robbanásban megsérült Botero-szobor

Múlt és jelen: a két szobor egymás mellett

Parque San Antonio 

A villamosok csak egy sínen közlekednek!

Jegyeket, bérleteket!

Reggel nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból, és alighogy elintéztem pár telefont az otthoniakkal, már indultam is a következő városnéző túrára. De nem ám akármilyenre! A túra témaköre a város (és az ország) talán leghíresebb gengsztere és drogbárója, Pablo Escobar, valamint a kolumbiai kábítószerhelyzet volt úgy általában. Pablo Emilio Escobar Gaviria 1949. december 1-jén született Rio Negróban, egy Medellínhez közeli kisvárosban, egy középosztálybeli család hét gyermeke közül a másodikként. Nem sokkal később a család Medellínbe költözött, Pablo tehát már ott nőtt fel. Mikor kisiskolásként megkérdezték, hogy mi szeretne lenni, a szokásos tűzoltó, orvos, rendőr, stb. helyett azt válaszolta: milliomos. Középiskolás korában már dolgozatkérdésekkel üzletelt, ezért kicsapták az iskolából, és soha nem is érettségizett le. Elfoglaltság híján az utcán csavargott, és három évvel idősebb unokabátyjával közösen követtek el kisebb-nagyobb bűncselekményeket: először márvány sírköveket loptak a temetőkből és eladták azokat; később cigarettát meg minden egyebet csempésztek, majd autókat, motorokat loptak. Huszonegy éves korában már neki dolgoztak, nyolc évvel később pedig teljhatalmú maffiavezér volt. Fénykorában becslések szerint 1,7 millióan dolgoztak közvetlenül vagy közvetve neki, és ebben a számban nincsenek benne a lefizetett állami és banki tisztségviselők, katonák és rendőrök. Különböző becenevei is voltak: El Patron (A főnök), La Mosca (A Légy), El Doctor (A Doktor), stb. Csak Medellínben ötszáz ingatlana volt, az USA-ban is volt vagy kétszáz, de még Ausztráliában is rendelkezett ezzel-azzal. Az általa építtetett épületek színe szinte mindig fehér volt, mivel a kokain színe is fehér. Amikor például a leggazdagabb helyieket tömörítő Country Club elutasította tagfelvételi kérelmét, a klubbal szemben egy vörös toronyházat építtetett, és onnan tekintett le a klubtagokra. A toronyházat láttuk is. Mondanom sem kell, hogy Escobar a kokainból gazdagodott meg rettenetesen. 1988-ra az országot javarészt két kartell tartotta irányítása alatt: a Calí kartell a teljes forgalom húsz, míg az Escobar vezette Medellín kartell a nyolcvan százalékát uralta. Az erőfölényben lévő Medellín kartell kitalálta, hogy „adót” vetnek ki a másik kartell azon tagjaira, akik az ő területükre akarnak egyáltalán belépni. Azoknak ez természetesen nem tetszett, és egy ötven kilogramm robbanószerrel megrakott autót gurítottak Escobar egyik lakóháza elé, melyet Monaco épületnek neveztek, és amelyet mi is megtekintettünk kívülről. Pablo nem volt otthon, csak a családja meg a testőrei. A robbanás akkora volt, hogy a maffiafőnök kislánya súlyos halláskárosodást szenvedett, amelyből sosem gyógyult ki. Escobar annyira dühös volt, hogy erőfitogtatásként embereivel szitává lövette saját házát. A Calí kartell egy patikahálózaton keresztül mosta tisztára a drogból szerzett pénzét, Escobar emberei pedig minden egyes ilyen patikát megtámadtak. Kitört hát a háború a kartellek között. [Érdekes volt nézni a Monaco épületet. Évtizedek óta üresen áll, de mindig van két-három, ismeretlen személyek által fizetett biztonsági őr, illetve gondnok, aki gondozza az épületet. (Ez Escobar egykori birtokainak egy részére továbbra is igaz.)] A Medellín kartell magánhadsereget alakított, melynek tagjait sicariosoknak hívták (akárcsak egyes ókori zsidókat, a Terra Sancta könyvben írtam róluk). Ezeket az egyszerű családokból származó fiatal fiúkat vidéken képezték ki az amerikai, izraeli és spanyol hadseregben szolgáló egykori kiképzőtisztek. Rendszeresen száguldó motorról lőtték le áldozataikat. Ez olyannyira komoly, hogy látogatásomat pár hónappal megelőzően oldották fel azt a törvényi előírást, mely szerint tilos volt motoron férfit utasként vinni. (A sofőr szerint egy közeli faluban épp ezen a napon állították vissza a tilalmat.) A sicariosok rendkívül vallásosak voltak, és minden gyilkosság előtt imádkoztak azért, hogy sikeres legyen a merénylet. A kartellek háborújában Escobar vérdíjat tűzött ki a rendőrökre, és számos rendőrőrsöt és rendőrkapitányságot megostromoltak, több száz rendőr pedig életét vesztette. Ráadásul gyakran saját kollégáik lőtték le őket…

A Monaco épület

A Medellín kartell egykori központja

 

A kábítószerkereskedelemből származó rengeteg pénzt tisztára kellett mosni, de egyszerűen nem lehetett annyit tisztára mosni, amennyi volt, így számos helyen raktárakat hoztak létre, ahol dollármilliókat, aranytömböket vagy drágaköveket tároltak. Ezek neve caleta (kb. búvóhely) volt. Mikor a kartellnek leáldozott, és sokakat vagy megöltek vagy börtönbe zártak, rengeteg ilyen caleta lelőhelye egyszerűen feledésbe merült, mivel rendszerint csak egyetlen személy ismerte a kincsek lelőhelyét. Volt például egy eset, amely nagyjából tíz éve történt: pár katona a dzsungelben hét olajoshordót talált, melyek színültig tele voltak amerikai dollárral. Természetesen „elfelejtették” jelenteni a dolgot a hatóságoknak. Az okosabbak a saját részükkel azonnal örökre eltűntek Kolumbiából, a butábbak viszont elkezdtek esztelenül költekezni, a hatóságok pedig rájuk szálltak, és mind börtönben végezték. A történetből film is készült Soñar no cuesta nada (Az álom ingyen van) címmel. 

Visszatérve: a kábítószerkereskedelem visszaszorítása érdekében Kolumbia és az Egyesült Államok kiadatási egyezményt kötöttek egymással, és fennállt a veszélye, hogy Escobart esetleg kiadják az USA-nak. Annak érdekében, hogy ennek elejét vegye, az akkor már dúsgazdag drogbáró politikai pályára (is) lépett, és miután különböző adományaival (pl. közvilágítást létesített egyes nyomornegyedekben, illetve egy egész lakótömböt építtetett fel a hajléktalanok számára) sikerült megnyernie a szegény rétegeket, 1982-ben pedig kongresszusi képviselő lett. Még Paisa Robin Hoodnak is nevezték ekkoriban. Ennek két hozadéka lett: egyrészt diplomáciai mentességet élvezett és érinthetetlenné vált, valamint rendkívüli népszerű közszereplő is lett. Vagyona akkora volt, hogy nyilvánosan felajánlotta, kifizeti a teljes kolumbiai államadósságot (amely akkoriban húsz milliárd dollár volt), cserébe azonban a kábítószer legalizálását kérte volna a kormánytól, amely az ajánlatot így elutasította. Ekkoriban a Forbes a világ hét leggazdagabb embere között tartotta nyilván. Politikai karrierje azonban kérészéletűnek bizonyult: az igazságügyi miniszter ugyanis – első alkalommal – nyilvánosan kijelentette, hogy véleménye szerint Escobarnak köze van a kábítószerkereskedelemhez. Ez azért volt nagy dolog, mert azelőtt ezt senki nem mondta ki, illetve nem merte kimondani, a többség úgy tartotta, hogy csupán sikeres üzletember. A következmény elég súlyos volt: Escobar kongresszusi megbízatását visszavonták. Pár hónappal később a minisztert halva találták az autójában… 

Escobar egyik kedvenc hobbija az volt, hogy Rio negróhoz közeli hatalmas birtokának magánállatkertjét fejlesztgette. Az Hacienda Nápoles (Nápoly Birtok) névre hallgató ingatlan leghíresebb lakói a vízilovak voltak: a drogbáró bukását követően a hatóságok mindent elvittek, a három vízilovat azonban sorsára hagyták azzal, hogy majd úgyis elpusztulnak. Ehhez képest ma már körülbelül negyven víziló él az azóta feltámasztott vadasparkban! Escobar egyébként viszonylag korán házasodott, huszonhat évesen vette el feleségül egyik barátjának tizenöt éves húgát. Egyébként is azt rebesgették róla, hogy pedofil volt, mert mindig rendkívül fiatal szeretői voltak, akiknek motorkerékpárokat vagy kiskutyákat ajándékozott. 

Az 1990-es évek elejére Escobarnak már rengeteg ellensége volt, ez a tábor pedig az újonnan megalakított, kátezer tagot számláló Pepes (Perseguidos por Pablo Escobar, Pablo Escobar üldözöttei) csoporttal is gyarapodott. 1993-ra az egykor mindenható Medellín kartellből már csak maga Escobar volt aktív, mindenki más vagy meghalt, vagy börtönben volt, és természetesen mindenki a legnagyobb trófeára vadászott: a kormányerők, az ellenséges kartell, a Pepes… A maffiavezér ugyan ki akarta menekíteni a családját Németországba, de ott még azt sem engedték meg nekik, hogy kiszálljanak a repülőgépből, így vissza kellett fordulniuk. Escobar Medellínben bujkált egy egyszerű, kis házikóban a Los Olivos városrészben. Nagyjából hatvan telefonvonala volt és egyszerre alig egy-két percet beszélt, így a hatóságok sokáig nem akadtak a nyomára. Ekkorra már csak egy hűséges testőre maradt, bizonyos Limón (Citrom). 1993. december 1-jén ünnepelte születésnapját. Másnap három lövés végzett vele a házánál. Limón tizennégy golyót kapott. Sok verzió létezik arra vonatkozólag, hogy hogyan halt meg. Megnéztük az azóta némileg átépített házikót, és azt kell mondanom, hogy a hely tényleg feltűnésmentes volt, a korábbi palotákhoz képest pedig igencsak szerény.

A ház, ahol haláláig bújkált, és ahol Limónnal együtt lelőtték

Pablo Escobar összesen kétszer volt börtönben: egyszer még karrierje elején, mikor harminc kilogramm kokainnak fülelték le az ecuadori-kolumbiai határon. Le is tartóztatták, de aztán „valahogy” eltűntek a bizonyítékok, így négy hónap elteltével bizonyíték hiányában felmentették és kiengedték. Nem sokkal később mindenki meghalt, aki az eljárásban részt vett a határőröktől kezdve a bíróig. Másodjára 1991-1992-ben volt bezárva. A szabadságvesztést azonban ő maga kezdeményezte azzal a feltétellel, hogy házi őrizetben marad, de a helyszínt ő határozza meg (egy Medellín-közeli birtokára esett a választás), és kizárólag saját fegyveres testőrei vigyázhatnak rá. A kormány el is fogadta a feltételeket, azonban mivel az üzleteit természetesen továbbra is folytatta, át akarták szállítani egy rendes börtönbe. Az átszállítás napját megelőző éjszaka azonban megszökött, és azt követően a már említett házikóban bujkált haláláig. 

A túra utolsó állomása egy magántemető volt a város határában. A magas kerítéssel és fegyveres őrökkel védett sírkertben minden sírhelyet egy kőlap jelzett a zöld fűben. Egy sír azonban más volt, mint a többi: a kápolna mellett, pálmafák árnyékában álltak azok a márványból készült sírkövek, melyek Pablo Escobar, felesége, Limón és pár más családtag hamvait rejtették. Ironikus módon a maffiavezér első, márványból készült sírkövét ellopták… Escobar feleségét és gyermekeit Argentína fogadta be hivatalosan, felesége sosem házasodott újra, gyermekei pedig nevet változtattak, és igyekeznek normális életet élni.

A temetőben

Pablo Escobar sírja a második leglátogatottabb Dél-Amerikában Evita sírja után

A családi sírbolt

És, hogy változott-e valami Pablo Escobar halálát követően? Nos, annyi mindenképpen, hogy a Calí kartell átvette az üzletet, és pénzelték a következő elnök választási kampányát, így a börtönben sínylődő kartelltagokat a választásokat követően viszonylag hamar kiengedték… 

Azt már az előző napi városnéző túrán elmondta Pablo, hogy sok év után végre nyugalom van Kolumbiában. Ezen a túrán azt is elmondták, miért: a kormány megállapodott a bűnbandákkal, hogy vessenek véget a bandaháborúknak. Ezt hívják „szaknyelven” Pacto de fusiles-nek, azaz a Fegyverek Egyezségének. Minden kormányváltáskor az új kormány leül a maffiavezérekkel és újratárgyalják az egyezség feltételeit. De tény, hogy nyugalom van. 

A túrán hallottakat meg kellett emésztenem, úgyhogy valami nyugis programot kerestem magamnak délutánra. Elmetróztam tehát a város egyik remek közlekedési eszközéig: az ingyenes lengőkabinig (teleférico). Azzal felkúsztam a hegyoldalra. A kilátás pazar volt, viszont ahogy közvetlenül a kabin alá néztem és láttam az alattam elterülő szegénynegyed lepattant, vakolat nélküli házait, igencsak értékeltem, hogy nem kellett azok között végigmennem. A lengőkabinnak is több állomása van, én a végállomásig mentem. Itt át lehetett szállni egy másik lengőkabinba, amelyért azonban már ötszáz forintnyit kellett fizetni. A rendőröket és a biztonsági személyzetet leszámítva teljesen üres megállóban összefutottam egy német lánnyal, és mivel ugyanoda tartottunk, hát együtt folytattuk az utat. Az újságírással foglalkozó Adriane már hónapok óta úton volt a Karib-térségben: Közép-Amerikában kezdett, majd Kubába is ellátogatott, utána pedig Kolumbiába repült, hogy végül Ecuadorban végezzen. Azt mesélte, hogy egy ideig egy olyan fickóval utazott, aki motorbiciklivel indult Kanadából Patagóniába, de Közép-Amerikában kicsit megcsúszott az idővel, így bele kellett húznia, hogy a patagóniai tél beállta előtt még leérjen. Az út vagy negyed óráig tartott, és meg is érkeztünk Medellín legnagyobb parkja, a tizenhét négyzetkilométeres Parque Arví bejáratához. Ott vártunk egy kicsit, és csatlakoztunk az egyik csoporthoz, akiknek épp vezetést tartottak az erdőben. Ahhoz képest, hogy pár napja még az esőerdőben voltam, itt egészen más kép fogadott: mohalepte fenyőerdőben jártam! Az idegenvezető megkínált bennünket a mortiño agraz nevű, áfonyára emlékeztető savanyú bogyósgyümölccsel, amit frissen szedett az egyik bokorról. Az íze nem okozott meglepetést: az áfonyára hasonlított. Körülbelül másfél órát sétáltunk az erdőben, majd pár chilei és kolumbiai társaságában kiváltunk a csoportból és buszra szálltunk, amely egy rendkívül kacskaringós hegyi úton visszavitt bennünket a belvárosba. Elbúcsúztam Adrianétól, és elmentem vásárolni pár dolgot, aztán hazamentem. Késő estére még belefért egy meglepetés is: ki költözött be a szobámba a hostelban? Lizbeth, az egyik belga lány, akivel a Ciudad Perdida túrán vettem részt. Másnap repült Madridba ez volt hát az utolsó estéje Kolumbiában. Gyorsan szereztem tőle pár tippet a hátralévő pár napomra, aztán alvás következett.

Az első teleférico lentről nézve

Az első teleférico a fenti végállomásról nézve

Kilátás az első teleférico kabinjából

Kilátás a második teleférico kabinjából

Ahol a város már véget ér...

A második teleférico végállomása, a Parque Arví bejárata

"Fonott" fatörzs

Mohalepte fenyves az egyenlítőtől alig párszáz kilométerre!

Két nap intenzív városnézés elég sok volt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy a környéken töltött utolsó napomra valami könnyedebb kikapcsolódást tervezek be. Guatapé falucska kétórányira keletre fekszik Medellíntől, és mind az útikönyv, mind a többi utazó azt mondta, hogy érdemes megnézni. Reggel kilenckor tehát már a buszon ültem és Guatapé felé tartottam. A falu határában hatalmas víztározót építettek, amely jelentősen meghatározza a környéket: mindenfelé víz van. A környék a medellíni lakosság kedvelt kirándulóhelye, így hétvégente eléggé tele van, hétközben viszont viszonylag kevesen vannak, nekem is szerencsém volt. A falutól pár kilométerrel előbb szálltam le a buszról, hogy megtekintsem a hely ikonikus látványosságát, a Peñol-sziklát (Piedra del Peñol). A hatalmas, magányosan álló kopár szikla annyira elüt zöld környezetétől, hogy már a buszból kiszúrtam. Kifizettem hát a belépőt, és nekivágtam a 659 meredek beton lépcsőnek. Nem volt könnyű feljutni, de azzal, hogy felértem, még nem volt vége: a leleményes helyiek ugyanis még egy – megjegyzem, igen ronda – kilátót is építettek a szikla tetejére, így összesen 735 lépcsőt kellett leküzdenem. A sziklához vezető úton jókora táblán azt állítják, hogy a világ legszebb kilátása nyílik odaföntről. Nos, szerintem a képek alapján mindenki döntse el maga, hogy van-e ennél szebb kilátás a világon. Nekem személy szerint jobban tetszett a kilátás a Roraima tetejéről, arról nem is beszélve, hogy a Piedra del Peñol kilátójában egy rakás szárnyashangya zümmögött, egyikük pedig jól meg is csípett, úgyhogy nem időztem túl sokat odafönn. Az említett betonlépcsőt a szikla széléhez erősítették, és az érdekes az volt, hogy egyszerre kettőt is: volt egy „rendes” lépcső a felfelé kaptatók részére, és egy szűk, teljesen különálló csigalépcső a lefelé irányuló gyalogosforgalom számára. Lefelé természetesen gyorsabban haladtam, és öt perc alatt leértem. A kijáratnál Luis Villegas szobra állt, az alpinistáé, aki 1954. július 16-án először feljutott a sziklatömb tetejére.

Piedra del Penol

A lépcső

Kilátás 1

Kilátás 2

Kilátás 3

Luis szobra

Mivel már dél is elmúlt, ideje volt elindulni és megtekinteni magát Guatapé települést is. Az alig párezer lelket számláló falucska fő vonzerejét a házak lábazatainak díszítései képezik. Mikor megérkeztem, rögtön valami egészen különlegeset ettem: száz forintért vettem egy olyan házi készítésű fagylaltot, (crema), amelyet pohárban készítettek úgy, hogy megtöltötték mangódarabkákkal, majd felöntötték zöld citromból készült limonádéval, beledugták a pálcát és így fagyasztották meg. Ez még önmagában nem is lenne talán olyan különleges, csakhogy a limonádéba cukor helyett sót tettek! Már korábban is tapasztaltam, hogy a meleg égövi országokban a cukrot néha sóval helyettesítik, tehát Kolumbia sem kivétel. A főtéren áll az Iglesia del Calma templom, melynek belseje teljesen faborítású, igen érdekes. Minden ház lábazata érdekes volt és egyedi. Az egyik macskaköves utcában (Calle de los Recuerdos – Az emlékek utcája) a házak falán különböző leírások szerepeltek a lábazatok kialakulásának történetéről, azok mintázatáról, készítéséről, stb.

Calle de los recuerdos

Képek lábazatokról:

A vízpartra pár évvel korábban egy sétányt építettek (Malecón), ott sorakoznak az éttermek. Ugyan nem akartam külön ebédre költeni, de mivel nem akartam úgy hazamenni Dél-Amerikából, hogy legalább egyszer ne egyek a helyi rózsaszín húsú pisztrángból, hát bevállaltam a hely specialitását, a „Trucha Guatapense”, azaz Guatapé-i pisztráng nevű ételt, ami egy középen kettévágott, sajttal és garnélarákkal vastagon megszórt, alufóliába tekert, sütőben sült halacskát jelentett. Kicsit drága volt, de sikerült 20%-ot lealkudnom az árból, annyiért pedig már megérte, otthon egy ilyen étel legalább a duplájába került volna. Evés után tettem még egy kört a színes lábazatú házikók között, majd felültem a buszra, és visszagurultam Medellínbe. Késő estig írtam, majd pár órára lefeküdtem aludni, mielőtt továbbindultam volna. 

A vízparton

Lakoma