Úti cél: Eldorádó: A karthagói homár

Egy olyan kimerítő gyalogtúra után, mint amilyen a Ciudad Perdida túra volt, a legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy lazítok egy kicsit. Ezt már a megérkezésem napján elkezdtem a hostal medencéjében való heverészéssel, másnap pedig mindenképp folytatni akartam. Nem aludtam valami jól, mert este egy négytagú bulibanda érkezett a szobába Argentínából, és azt leszámítva, hogy normálisak voltak, bömböltették a zenét a szobában és este tizenegyig le sem kapcsolták a villanyt, hiába aludtam volna, hajnalban meg simán felvertek, mikor visszatértek a dorbézolásból. Azon már nem lepődtem meg, hogy korán reggel ismét felébresztettek, mikor sebtében összepakoltak és elhagyták a szobát. Mikor vagy két órával később „hivatalosan” is fölkeltem és körbenéztem az üres szobában, észrevettem, hogy az argentinok három dolgot hagytak a szobában: huszonöt argentin centet, egy bontatlan óvszert és öt – szintén bontatlan – tonhalkonzervet. Minthogy tudtam, hogy Kolumbia karib-tengeri szigetére álltak tovább, és egyenesen a repülőtérre tartottak, a konzerveket magamhoz vettem, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem jönnek már vissza érte. Nyertem tehát öt étkezésnyi ételt.

Tervem az volt, hogy továbbutazás előtt még kimegyek a számtalan playa, azaz tengerparti strand egyikére fürdeni. Szerettem volna minél hamarabb elindulni, de sajnos meg kellett várnom a ruháimat, melyeket előző nap adtam be a tisztítóba. Időközben még elugrottam kenyérért a frissen szerzett konzerveimhez, de ez nem volt egy egyszerű mutatvány, mert egyrészt vasárnap lévén alig volt valami nyitva (ellenben a templom tele volt), másrészt meg oda se engedtek be, ami véletlenül nyitva volt, mivel nem volt rajtam más, csak egy rövidnadrág (hiszen minden a tisztítóban volt). Miután egy pékségben végre – némi kuncogás kíséretében – végre kiszolgáltak, visszamehettem a hostalba és átvehettem a ruháimat. Akárcsak az előző alkalommal, a ruhák ezúttal is ugyanolyan piszkosan kerültek elő a mosodából, mint ahogy odaküldtem őket, szóval miután kifizettem a négyezer forintot a tisztításért, azért megjegyeztem, hogy esetleg némi mosószer talán nem ártott volna. (A reakció természetesen a harmadik világban ilyenkor szokásos erőltetett „ez van” mosoly volt.)

Pár perccel később már a taxiban ültem és a strand felé száguldottam. A rendszer az volt, hogy taxival el kellett menni „valameddig”, amiről nem lehetett tudni, hogy hol van, csak meg kellett mondanom, hogy melyik tengerpartra akarok menni, és a taxis tudta. Mikor odaértünk „valahova”, taxisom előzékenyen felajánlotta, hogy „az általam már előzetesen ismert” rendes ár nyolcszorosáért elvisz egészen a partig. Erre jól hallhatóan röhögtem kicsit és kiszálltam a kocsiból, majd fogtam egy mototaxit (motorost), felültem a motoros mögé, és a rendes árért a partra indultam. A mototaxi igénybevétele a rendes, bejáratott út errefelé, ha az ember le akar jutni a partra. Minden motoros nyakban lógatott igazolvánnyal rendelkezik és egy olyan zöld pólót visel, amelynek hátán fel van tüntetve a neve. Én tehát Jhony-val (ejtsd: Gyoni, a Johnnie spanyol változata, mivel a spanyol anyanyelvűek nem tudják kiejteni a dzsé hangot) mentem. A Bahía Concha, azaz a Kagyló-öböl felé tartottunk. Ez egyike a környék jobb strandjainak. Ugyan nem a klasszikus kolumbiai fehérhomokos, pálmafás tengerpart, mint amilyenek a Tayrona Nemzeti Parkban vannak, de azért nem volt rossz, a nemzeti parkba pedig már amúgy sem volt időm elmenni. Úszkáltam tehát a Karib-tengerben, heverésztem a parton az árnyékban, ittam egy söröcskét és pihentem. Úgy éreztem, ez bizony jár nekem.

Bahía Concha

Én és a söröm

Igen, volt némi szél is...

Délután négy óra előtt pár perccel már kint voltam Santa Marta autóbuszpályaudvarán, és mivel siettem, mert pontban négykor indult a buszom, rögtön az első irodában megvettem a buszjegyet. Mikor megláttam a buszt, már rájöttem, hogy hiba volt. Sikerült ugyanis megint egy „partybuszt” kifognom, pont olyat, mint amilyenek Venezuelában is megkeserítik az egyszeri utazó életét. Egész úton ordított ugyanis a latino zene. Ha pedig ez nem lett volna elég, a lábtér is rendkívül szűk volt. A négy és fél órás úton a kegyelemdöfést az adta meg, hogy félúton, Barranquillában beült mellém egy hatalmas, bajszos kreol fickó cowboykalapban. Egyikünk se tudott mozdulni sem, szerintem neki legalább akkora kínszenvedés volt az út, mint nekem. Barranquillában egyébként ezerrel tombolt a karnevál, az utcán mindenféle tollakkal és egyéb díszekkel felcicomázott embereket és autókat láttam. (Végül magára a karneválra nem jutottam el, de különösebben nem bántam, annyira nem voltam oda az ötletért, hogy a hatalmas tömegben egyedül csápoljak.) A táj egyébként kifejezetten szép volt, az út egy részében például egy nagyjából fél kilométer széles földnyelv közepén haladtunk, és mindkét oldalon tenger volt. Este fél kilencre értem utam következő állomására, Cartagenába. Meggyőződésem, hogy a félrefordított baseballsapkát viselő, kerekfejű feka taxisnak, aki a hostalhoz vitt, nem volt jogosítványa, és csak beugrott egy taxis haverja helyett, mert vezetni hétszentség, hogy nem tudott. Mindamellett a helyet sem ismerte, ahová tartottunk, azt is egy piros lámpánál tudakolta meg egy valódi taxistól. De végül odaértünk, és én bizony nagyon tudtam örülni ennek. Az útikönyvből kinézett szállásom – némi meglepetésemre – sokkal alacsonyabb színvonalú volt ugyan, mint a Santa Marta-i, viszont jobb helyen helyezkedett el, mint sok luxusszálloda, úgyhogy úgy döntöttem, mivel úgyis csak két éjszakáról van szó, maradok. A hangos zene és a felkapcsolt villany ellenére is sikerült elaludnom.

Az 1533-ban alapított Cartagena de Indias városát méltán nevezik sokan a Karib-tenger egyik gyöngyszemének. Mint ahogy az az Újvilágban sokszor előfordul, a telepesek távoli otthonuk nevét adták az újonnan meghódított területeken alapított városoknak is. Cartagena esete tipikus példája annak, hogy a történelem megismétli önmagát. A punok még a második pun háborút megelőzően különböző kolóniákat hoztak létre a Földközi-tenger medencéjében. Ezek egyike volt Hispániában Carthago Nova, azaz Új-Karthágó, melynek helyén a spanyolok Cartagena városát építették fel. Carthago Nova romjai ma is láthatók a városban. A spanyol hajósok pedig ezerhétszáz évvel később megalapították Cartagena kolóniát az Indiákon, azaz Dél-Amerikában. A város sokáig Havanna és Lima mellett a spanyol korona harmadik legfontosabb tengerentúli városa volt. Az Indiák aranya jellemzően Cartagena kikötőjéből indult Sevilla felé, ahol a rakományt a ma is álló Torre del Oróban, azaz az Aranytoronyban őrizték. A város gazdagságáról természetesen mindenki tudott, így folyamatosan ki volt téve a Karib-tenger kalózai támadásainak. Hozzá kell tenni, hogy nem akármilyen kalózokról volt szó, hanem olyanokról, akiket Spanyolország európai ellenlábasai, jellemzően az angol és a francia király támogatott (példának okáért I. Erzsébet, ill. I. Ferenc/XIV. Lajos). Cartagena első súlyos kifosztásáért I. Erzsébet kedvenc lovaggá ütött kalóza, az angol Francis Drake volt a felelős. Miután Drake rengeteg kinccsel megrakodva elhagyta a várost, a helyiek hatalmas falak építésébe kezdtek. Ezek a még ma is álló falak aztán nagyon sokáig megvédték Cartagenát mindenkitől, és a város fénykorát élte. Egészen addig, amíg egy másik, ezúttal a Napkirály által „támogatott” francia kalóz, bizonyos Vernon, a XVIII. század második felében be nem vette a várost és ki nem fosztotta az utolsó fityingig. Innentől kezdve a kereskedők többé nem bíztak Cartagena vastag falaiban, és a korábbi arany- és drágakőkereskedelem mértéke jelentősen csökkent, a város pedig sosem nyerte vissza korábbi jelentőségét. Cartagena de Indias napjainkban Kolumbia Karib-tengeri ékszerdoboza, és a luxushajókon döglődő gazdag amerikai nyugdíjasok egyik kedvenc célpontja. Már indulás előtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy az út során nem fogok ennél szebb városba botlani, így semmiképp nem akartam kihagyni. Sokat vártam tehát Cartagenától, és nem csalódtam. Tulajdonképpen az UNESCO Világörökség részét képező belváros minden épületére ki lehetne tenni a „Műemlék” táblát. Mindenütt koloniális stílusban épült, színes házak, fából készült, virágokkal teli erkélyek fogadják a látogatót. És ami a legfontosabb: szinte minden rendesen fel lett újítva és látszólag jól karban van tartva.

Képek Cartagenából:

Szállásom, a Chillout Hostal egy kívülről rendkívül szép, belülről rendkívül lepattant épületben kapott helyet a belváros szívében, mindentől karnyújtásnyira. Mivel csak másfél napot terveztem a városban eltölteni, ügyesen kellett beosztanom az időmet. Cartagena óvárosa egy csúcsára állított egyenlóoldalú háromszögre emlékeztet. Ennek felső „kétharmada” a tulajdonképpeni belváros, itt találhatók a teljesen falakkal körülvett Centro és San Diego városrészek. Hozzájuk kapcsolódik harmadikként az „óváros újvárosa”, Getsemani. Ez utóbbi kicsit elhanyagoltabbnak tűnt, de nem sokkal, és állítólag a helyiek mindent megtesznek, hogy Getsemanit is „felfejlesszék” a másik két városnegyed színvonalára.

A reggeli tonhalkonzerv elfogyasztása után elindultam egyetlen, nem az óvárosban található célpontom felé, a falak közül kiérve pedig megálltam India Catalina szobránál (Monumento a la India Catalina). A helyszínen épp egy francia nyuggercsoport téblábolt, én meg egy óvatlan pillanatban gyorsan kikérdeztem az idegenvezetőjüket, hogy kiféle is ez az igen hiányos öltözékű, bronzba öntött hölgy. Catalina egyfajta helyi Pocahontas volt: egy karib kacika (törzsfőnök) lánya volt, akit a spanyol hódítók elfogtak és Santa Martába vittek. Ott megtanult spanyolul és tolmácsként vett részt Cartagena megalapításában. Ezen kívül sokat nem lehet tudni róla, de annyit igen, hogy természetesen mindig az indiánok érdekeit igyekezett képviselni, de a bennszülöttek árulónak tartották. India Catalinát a helyiek a város egyik alapítójaként tisztelik.

Catalina de Indias

Cartagenában a városfalakon kívül számos erőd áll, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a várost megvédjék a kalózok támadásaitól. Az erődök nem kapcsolódtak közvetlenül a városfalhoz, hanem főként az öblök bejáratát védték. A város, és egyben a spanyol gyarmatbirodalom legnagyobb erődje a Castillo de San Felípe de Barajas volt. Ahogy az lenni szokott, a végleges formáját többszöri átépítés és bővítés után érte csak el, 1762-ben. Az erődöt soha senkinek nem sikerült bevennie, pedig voltak rá kísérletek bőven. Az erőd tele van mindenféle földalatti járatokkal, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy akusztikájuk kitűnő legyen, így egyrészt meg lehessen hallani, ha ellenség közelít, másrészt könnyen lehessen kommunikálni (azaz kiabálni egymásnak). Az erőd ma teljesen befedi a Szent Lázár dombot, és látképe uralja a környéket. Már messziről látni mind magát az építményt, mind a hatalmas kolumbiai zászlót, amelyet a városban rendszeresen fújdogáló szél állandó jelleggel lobogtat. A belépés elég érdekes rendszer szerint zajlott: meg kellett vásárolni a belépőjegyet, amit egy tömbből téptek le és adtak ki, majd két méterrel később oda kellett adni egy másik alkalmazottnak, aki viszont nem eltépte vagy egyébként érvényesítette, hanem szimplán elvette, és azt mondta, hogy nem adja vissza, mert újrahasznosítják a jegyeket. Hát jó. Némi sajnálatomra bent semmilyen kiállítás nem volt, csak a falakon lehetett mászkálni, az ágyúkat nézegetni és a kilátásban gyönyörködni. A kilátás tényleg önmagáért beszélt: be lehetett látni az egész óvárost, valamint az újabb városnegyedek felhőkarcolóit is. Egyes földalatti járatokat megnyitottak a nagyközönség előtt, így valamennyit lehetett járkálni a szűk, enyhén megvilágított folyosókon. Ezt különösebben nem élveztem, mivel vélhetően kiskatonákra (vagy inkább kis katonákra) szabták a belmagasságot, és állandóan hajlonganom kellett. Ki is jöttem rövid idő elteltével. A sivár környezetet kis szuvenírbolt színesítette, azon belül is az üzlet cirmosa, amely a jégkrémhűtőn heverészett, és kegyeskedett megengedni, hogy egy brazil turistacsoport minden tagja alaposan végigsimogassa. Miután tehát meglátogattam az erődöt, lent is körbesétáltam a dombot, amelyen állt. Volt ott valami nagy szobor két pár kopott csizmával, de nem derült ki számomra, hogy mifélék. Visszaindultam hát a városfalak felé. A Getsemani-negyed következett. Szereztem egy frissen facsart narancslevet és különösebb cél nélkül sétálgattam a zegzugos utcácskákon. Mint az kiderült, Getsemani tele van érdekesebbnél érdekesebb graffitikkel. Az egyik téren takaros kis narancssárga templom állt, előtte szoborcsoport bronzból, a szemben lévő ház falán pedig rendkívül igényesen megrajzolt, madarat formázó graffiti terpeszkedett. Getsemaniban már sok házat felújítottak ugyan, de látszott, hogy van még munka bőven. Sok ház eléggé lepukkant volt, de állítólag a környék nagyon fejlődik, és valószínűleg hamarosan eléri majd a Centro, azaz a Belváros színvonalát. Több eladó házat is láttam, valószínűleg most érdemes befektetni, mert az ingatlanok értéke csak nőni fog. Már majdnem dél volt, mikor megérkeztem a kőfalakhoz és velük együtt Cartagena talán legemblematikusabb épületéhez, az óratoronyhoz. A város szimbólumának számító torony a kőfalra épült, alatta alagúton lehet bejutni a szűk belvárosi utcákba. (Az aszfalt helyett korábban híd vezetett át a mocsáron a falakon belülre.)

Az erőd lentről nézve

Masszív falak

Az egyik járatban

Cartagena de Indias, Kolumbia

A szuvenírbolt és cicája

A cipőkkel az erőd túloldalán

Graffiti Getsemaniban

Graffiti Getsemaniban 2

A falakon belül, az óratorony belső oldalán található a Plaza de los coches (Kocsik tere), ahol egykor a rabszolgakereskedés folyt. Jelenleg főként turistákkal és mozgóárusokkal van tele, valamint mindenféle sötét és félsötét alakokkal, akik ezt-azt próbálnak rásózni az egyszeri turistára. A téren a város alapítójának, Pedro de Herediának a szobra áll. Balra indultam, és a falak mellett végigsétálva egy újabb térre jutottam, melyet az Újvilág felfedezője, Cristóbal Colón, azaz Kolumbusz Kristóf szobra tart örökösen szemmel. A tér egy helyen rövidke utcává szűkül. Itt kapott helyet a Modern Művészetek Múzeuma is. A múzeum előtt, az utcácskában mindenféle fémből készült, emberi cselekményeket végző robotok szobrai állnak. Van olvasó, dolgozó, alvó, stb. robot. A múzeumba nem mentem be, mert a modern művészetek nem érdekelnek, bementem viszont az utca végén lévő újabb teret uraló Convento e Iglesia de San Pedro Claverbe. A templomot és rendházat még a jezsuiták alapították a XVII. század első felében és Loyolai Szent Ignác nevét viselte. Pedro Claver egy katalán szerzetes volt,aki életét annak szentelte, hogy a Cartagenába áramló néger rabszolgákat megtérítse és körülményeiket megkönnyítse. Olyan ragadványnevei voltak, mint „A rabszolgák rabszolgája” meg „A feketék apostola”. Ráadásul ő volt az első újvilági személy, akit kanonizáltak (1888-ban). A templom maga igen szerény díszítésű, a leginkább figyelemreméltó tárgy a márványoltár, mely egy üvegkoporsóban Pedro Claver földi maradványait is magában foglalja. (A koponyája még látható is.) A rendház udvara amolyan minidzsungel rengeteg egzotikus növénnyel és pálmafával, de egy kis napórát is láttam. A rendházban megtekinthettem Pedro atya szobáját, ahol élt és dolgozott, valamint volt egy kis kiállítás különféle, az afro-karibi kultúrához kapcsolódó műtárgyakból. Egy üveglap mögött Pedro Claver keresztlevelének másolatát is kiállították. A katalán eredeti mellett – gyengébbek kedvéért – spanyol fordításban is olvasható volt.

Az óratorony a falon kívülről fényképezve, mögötte a Plaza de coches

A Modern Művészetek Múzeuma előtti utca a robotokkal

Convento e Iglesia de San Pedro Claver

A rendház udvara

San Pedro Claver sírja

San Pedro Claver dolgozószobája

Alig egy sarokra a rendháztól, az egykori jezsuita kollégium impozáns, teljesen felújított épületében kapott helyet az Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulója alkalmából megnyílt Karibi Tengerészeti Múzeum (Museo Naval del Caribe). Egy magamfajta szárazföldi patkánynak egy tengerészeti múzeum mindig érdekes látvány, nem sokban voltam. Ahogy megvettem a jegyet és bementem, rögtön lecsapott rám egy íjjal és nyíllal felfegyverkezett, csak ágyékkötőt és tolldíszeket viselő indián. Miután elmagyaráztam, hova valósi vagyok, kérdezte, hogy találkoztam-e már indiánokkal. Mondtam, hogy persze, jártam az Elveszett Városban, még a sámánhoz is volt szerencsém. „De én amazóniai indián vagyok!” – jelentette ki elégedetten. Tudtam, hogy nem fogok azért fizetni, hogy lefényképezhessem őkelmét, úgyhogy szándékosan hozzá sem értem a nyakamban lógó géphez. Aztán valami ilyesmi beszélgetés zajlott közöttünk:

- Van ám egy csomó pénzérmém, érdekel?

- Nem, kösz, nem gyűjtök érméket. Bélyeget gyűjtök.

- Bélyegem is van, egy egész könyvnyi. Mennyit adsz érte?

- Kolumbiai?

- Neeem, az egész világról.

- Sajnos nem érdekel, csak pár kolumbiai bélyeget vennék. Nincs sok pénzem, kelet-európai vagyok.

- (Gondolkozik.) Nálatok is euró van?

- Nem, nálunk forint (spanyolul: florín) van. Egy euró kb. háromszázhúsz forintot ér.

- Értem. Nincs véletlenül pár pénzérméd?

- Otthonról? Az nincs. De mit szólnál pár angol pénzérméhez? Az van nálam.

- (Mohó tekintet.) Tényleg? És mennyit érnek?

- Hát, nézd, ez egy tízpennys, ez meg itt két penny.

- Az az angol pénz?

- Nem, az olyan, mint nálatok a cent. (Odaadom neki a kb. hatvan forintot érő két érmét, amit még a londoni reptéren kaptam, mikor vizet vettem.)

- Gracias. Gyere, csinálj rólam pár képet! (És beáll a fotóra – tulajdonképpen ingyen…)

Amazóniai indián teljes harci díszben

Miután tehát megszabadultam az önjelölt Winettou-tól, megtekinthettem végre a kiállítást is, mely tulajdonképpen két hosszú teremből állt, egy a földszinten volt, egy az emeleten. A földszinten található kiállítás nagyrészt épület- és hajómaketteken, diorámákon és térképeken, ábrákon keresztül mutatta be Cartagena erődjeinek fejlődését, a hajóépítési technika fejlődését, valamint a Cartagenát ért legjelentősebb kalóztámadásokat. A kalóztámadásokat, különösen Drake és Vernon támadásait részletes diorámán mutatták be, lépésről lépésre. A spanyol aranyszállító hajók felépítésének bemutatása mellett eredeti, a hajókról származó eszközöket is kiállítottak. Ez a kiállítás nagyon érdekes volt, sokáig elidőztem a teremben, mielőtt felmentem volna az emeletre. A második termet a modernkori, azaz a XIX-XX. századi kolumbiai haditengerészet bemutatásának szentelték. A nem sokkal korábban függetlenné vált, több ezer kilométeres partszakasszal rendelkező ország nyilvánvalóan törekedett arra, hogy megfelelő hadiflottával is rendelkezzen. Itt a diorámákon kívül (melyek közül a legérdekesebb a Peruval vívott Amazonas-menti háború bemutatása volt), különböző egyenruhákat, fegyvereket is kiállítottak, illetve videófelvételeket is megtekinthetett a nagyérdemű. A legmenőbb dolog viszont kétségkívül a tengeralattjáróbelső volt: be lehetett ülni a székekbe, lehetett nyomkodni a gombokat, riadóztatni lehetett midnenkit, egyszóval nagyon látványos és egyben különleges is volt. Jókedvűen indultam hát kifelé az épületből.

A tengerészeti múzeum első terme

Cartagena egyik ostromának bemutatása

Tengeralattjáró belseje

A tengeralattjáró külső része

Kicsit kifáradtam a nagy városnézésben, ezért úgy döntöttem, visszamegyek a hostalba pihenni kicsit. Útközben megálltam egy pékségnél, ahol a péksütemények mellett gyümölcsleveket is adtak. Ettem egy „kubai módra” töltött leveles tésztából készült péksüteményt, amely azt jelentette, hogy sonkával, sajttal és csirkehússal volt töltve. Finom volt ugyan, de nem dobtam el az agyam tőle. Miután kicsit kifújtam magam, a belváros főterére, a Plaza Bolívarra mentem. Az egyik épület árkádjai alatt érdekes látvány fogadott: az összes kolumbiai szépségkirálynő portréja volt az utca köveire ragasztva a múlt század ’30-as éveitől kezdve egészen a tavalyi évig, valamint a két kolumbiai Miss Universe arcképe is ott virított. Tudni kell ugyanis, hogy a szépségkirálynőket nem a fővárosban, hanem Cartagenában szokták megválasztani. Gondoltam, pár percre leülök a Plaza Bolívar egyik padjára, de miután másodpercek alatt lekakilt egy madár, inkább úgy döntöttem, hogy haladéktalanul bemegyek az Inkvizíció Palotájába (Palacio de la Inquisición).

Az inkvizíciót talán senkinek nem kell bemutatni, és, gondolom, az sem meglepő, ha azt mondom, hogy az Újvilág felfedezését követően nem sokkal már Amerikában is tevékenykedtek. Az amerikai spanyol gyarmatokon az inkvizíció három központtal működött: Mexikóváros a Texas és a mai Costa Rica közötti területekért, Lima a mai Peruért, Cartagena pedig a mai Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama területeiért felelt. A cartagenai központ épületének természetesen a város főterén, a legnagyobb épületben kellett helyet foglalnia. Az épület ma múzeum, ahol két állandó és egy időszaki kiállítás várta a látogatókat. Az első állandó kiállítás természetesen az inkvizíció tevékenységét volt hivatott bemutatni különböző tárgyakon és leírásokon keresztül. A cartagenai központra vonatkozó nyers adatok: 211 év működés (1610.-1821.), ezalatt 800 eljárás, 45 inkvizítor, 38 ügyész, 56 nyilvános kivégzés, 5 máglyán elégetés. Az inkvizíció hatáskörébe az olyan bűncselekmények tartoztak, mint a paráználkodás, kuruzslás, uzsora, tiltott könyvek előállítása és terjesztése, boszorkányság, protestáns, mohamedán vagy zsidó tanok követése, stb. Az emeleten található állandó kiállítás Cartagena de Indias történetét mutatta be 1533-as alapításától kezdve. Voltak itt diorámák, festmények, eredeti fegyverek, stb. Az utolsó teremben egy időszaki kiállítást néztem meg, mely a város függetlensége kikiáltásának állított emléket. A Napóleon által elfoglalt és ezáltal nemigen működő Spanyolország gyengeségét megérezve ugyanis a gyarmatok közül elsőként Cartagena de Indias kiáltotta ki függetlenségét. A Függetlenségi Nyilatkozatot 1811. november 11-én adták ki. A napóleoni háborúk végezetével azonban a spanyol retorziós haderő megtámadta és kiéheztette a várost, több ezren haltak éhen, a túlélők között meg járványok tomboltak. Cartagena végül csak Simón Bolívar tevékenységének köszönhetően nyerte el függetlenségét, akárcsak Kolumbia többi része.

Palacio de la Inquisición

Kínzásra használt "nyakörv"

"Kebelszaggató" Eretnek hölgyek kebleit tépték cafatokra vele

Az időszaki kiállítás terme

A nap végére tehát jó sok információval lettem gazdagabb (és jó sok pénzzel szegényebb). A késődélutánt egy függőágyban töltöttem, írtam, és mexikói barna sörömet kortyolgattam.

Mivel utolsó estémet töltöttem a Karib-tenger partján, valamivel emlékezetessé akartam tenni. Mivel pedig sem a kábítószerek, sem az örömlányok nem érdekeltek különösebben, úgy döntöttem, hogy eszem valami finomat. Már a nap folyamán is nézegettem, hogy pont a hostal alatt van egy szimpatikus étterem, ahol egy fekete táblára krétával olyasmiket írtak ki nagy betűkkel, hogy: „rostonsült homár, polip, tintahal”. Ha pedig lúd, hát legyen kövér: befizettem egy homárvacsorára. Ahogyan ez már lenni szokott, a pincér bemutatott bennünket egymásnak (ti. a homárt és engem), miután pedig rábólintottam áldozatomra, megsütötték szegényt. Kettévágva hevert a tányéron, köretként pedig kókuszos rizs, sült, lapított főzőbanán és némi saláta járt hozzá. A homár húsa rendkívül finom volt, bár hozzá kell tennem, hogy különösebb különbséget a garnéla vagy a királyrák (scampi) és a homár íze között nemigen véltem felfedezni. Azt, hogy milyen köretet kérek, nem kérdezték meg, ellenben nem is kellett fizetnem érte, benne volt a kilóra lemért homár árában. A sült banán ismét remek volt. Annak idején Ecuadorban figyeltem meg és írtam le, hogy van egy speciális, fából készült, kettőbe hajtható prés, amivel a banánkarikát először kilapítják, aztán megsütik. Már akkor is szerettem volna beszerezni egyet, de nem jött össze, és ezúttal is kerestem már, de még nem találtam. Vacsora után szegény „karthágói” homáromnak csak az üres páncélja árválkodott a tányéron…

Homárom élve...

... és halva

Tekintettel arra, hogy a látnivalók többségét már az első nap letudtam, a második napra csak pár dolog maradt. Reggel összepakoltam a hátizsákot, kicsekkoltam a szállásról és ismét nyakamba vettem a várost. Először a vaskos városfalakhoz mentem. Az egyik bástyában volt egy egyetlen teremből álló kis múzeum, a Museo de la Fortificación (Erődmúzeum). Itt rendkívül művészi alkotások voltak kiállítva, de annyira művésziek, hogy semmire sem hasonlítottak. Voltak csavart, ívelt, szögletes és egyéb fémszobrok, persze mindegyik valami fantázianevet viselt. A bástyáról visszajutva a fal belső oldalára, végigsétáltam az ún. Las Bóvedas mellett. A helyszínen huszonhat darab cella sorakozik egymás mellett a városfalban, melyeket 1792. és 1796. között építettek, és börtönként, illetve raktárként szolgáltak. Ottjártamkor szép sárgára festve tündököltek, és mindegyikben egy-egy szuvenírbolt kapott helyet. Továbbsétáltam. Már többször láttam szuvenírboltokban egy fekvő meztelen, kövér hölgyet ábrázoló szobrocskát, és miután útbaigazítottak, arra a térre tartottam, ahol az eredeti is áll. A Plaza Santo Domingo csak egy a sok, rendkívül takaros kis tér közül az óvárosban. Itt áll a Szent Domonkos templom (Iglesia Santo Domingo). Az 1552-ben épült, háromhajós templom talán legnagyobb különlegessége, hogy középső hajója aránytalanul nagy a két szélsőhöz képest, melyek szinte csak szűk szobácskák. A templom előtt áll Botero: A Kövér Gertrudis c. alkotása. A szobor pont befelé néz a templomba. (Hogy ez véletlen-e vagy szándékos, nem derült ki.)

A bástyán

Gustavo Vélez: Szonáta c. alkotása (középen) az erődmúzeumban

Las Bóvedas

Iglesia de Santo Domingo - főhajó...

... és mellékhajó

A Kövér Gertrudis

Innen a székesegyházhoz indultam, amelyet már többször kerülgettem, de sosem mentem be. A templomot épp renoválták, de annyira, hogy ideiglenesen még a tetőszerkezetet is eltávolították és csak hullámos fémlapok fedték. A látogatók számára az egyik mellékhajót tartották fenn, azaz sokat nem lehetett látni a templomból. Nem is voltam itt sokat. Inkább ittam egy gyümölcslevet, melyet a lulo gyümölcsből készítettek. Ittam már ilyet Ecuadorban, csak ott ez a kis, mandarinra emlékeztető narancssárga gyümölcs naranjilla néven ismert. Sétáltam még kicsit a városban, majd mielőtt még visszamentem volna a szállásra, utolsóként benéztem az Iglesia de Santo Toribio de Mangrovejo templomba, amely a hostallal szemben állt. A takaros kis egyhajós templom 1732-re készült el. Érdekessége, hogy Vernon kalózainak 1741-es támadása során ágyútalálat érte a templomot, melyben épp mise folyt. Isteni csoda folytán senki sem sérült meg, az ágyúgolyót pedig a templom falába vájt kis üregben, üveglap mögött őrzik.