Érkezés az Újvilágba

Ez a reggel egy naaagy öleléssel és egy finom rántottával köszöntött rám, úgyhogy a kezdetre igazán nem panaszkodhattam. Esős, latyakos idő volt, és a taxi is valamennyivel lassabban ért ki a reptérre, mint az ildomos lett volna, de ez is rendben ment. A becsekkolás elég nyögvenyelősen haladt Ferihegyen, az egyhangú várakozást viszont legalább feldobda egy harsány ausztrál bulibanda, akik között többen is szőrös koalamaszkot, egyikük pedig teljes koalajelmezt viselt. Sok időnk nem maradt búcsúzkodni: megölelgettem Zsüzsüt, aztán mentem is beszállni. Mivel ezúttal nem akartam a cipőmet is levenni, szokásommal ellentétben nem a túrabakancsban, hanem a Tisza cipőben utaztam, és valóban nem kellett zokniban áthaladjak a biztonsági vizsgálaton. A Duty Free Shopok kínálatát sem tudtam megnézni, hanem be is szálltam a British Airways Londonba tartó járatára. Mondhatni, telt ház volt: az Airbus 320-ason egy tűt sem lehetett volna elejteni.

Némi késéssel, 13 óra 12 perckor emelkedtünk a levegőbe. Mielőtt nekivágtunk volna a fedélzeti számítógép szerint 1489 km-es távnak, a szárnyakat egy daruról lefújták valamilyen zöldes árnyalatú folyadékkal, talán fagyállóval, ami a felszállás során lefolyt. Elég érdekes látványt nyújtott, de biztos nem véletlenül került sor erre az eljárásra. A földön pocsék idő volt (szürkületi sötétség, hó, latyak…), ahogy azonban elhagytuk az alsó felhőréteget, vakítóan erős napfény ragyogta me az egész utasteret. Ismét igaz volt tehát a mondás: a felhők fölött mindig süt a nap!

Felhők alatt... 

... és fölött

14 óra 11 perc: 10.363 m magasan repülünk, a sebességünk 700 km/h, a külső hőmérséklet -60 °C. Prágától délnyugatra vagyunk, még 955 km van hátra. Felszolgálják az uzsonnát: két minihamburger vagy pesztós tésztasaláta közül lehet választani. A hamburgert ettem volna, de mire a légiutaskísérő odaért hozzám, az elfogyott, maradt hát a tésztasaláta. Kicsit csípős, de jó. A dobozkában egy paradicsom és egy műanyagvilla is helyet kapott. Mellé narancslé és víz, no meg csoki (otthonról).

14 óra 51 perc: Kölnnél átrepülünk a Rajna fölött. Még ilyen magasról is látszik, milyen nagy folyó!

15 óra 08 perc: 10363 m magasan repülünk, a sebességünk 738 km/h, a külső hőmérséklet -63 °C. Még 303 km van hátra. Antwerpentől északnyugatra vagyunk, itt érjük el a La Manche csatornát.

15 óra 48 perc: landolunk Londonban. A mögöttem ülő fickó jól időzített: épp akkor itta ki a vodkásüveget.

Mivel New York-ig ugyanazon légitársaság ugyanazon járataival repülök, mint három éve, ismerem a járást, a terminálokat, az átszállási időt. A Heathrow 3-as terminálról átbuszoztam az 5-ösre, és volt időm csemegézni a rengeteg üzlet hatalmas kínálatából. Talán csak számomra volt meglepő, de a bolti eladók és a reptéri személyzet között szinte nem volt fehér bőrű személy. Viszont mindenkinek a névtábláján kis szászló jelezte, hogy melyik országból származnak. Nem vettem semmit abból a megfontolásból, hogy úgyis csak egész úton cipelném, de feljegyeztem magamnak, hogy miket fogok majd megvenni visszafelé.

Ugyanilyen Airbus A380-assal repültem tavaly

Brit gumikacsák hada

Nem olcsó itóka...

"Mindent bele" kép: Boeing 747, utasok, váróterem...

Már eléggé éhes voltam, úgyhogy örültem, mikor végre beszálltunk a hatalmas Boeing 747-esbe. A Jumbo Jet bő félórás késéssel, koromsötétben, erős szélben és zuhogó esőben rugaszkodott neki a kifutópályának 19 óra 35 perckor. Nem sokkal később már az El hombre hormiga (magyarul: A hangya) című szörnyű filmet néztem, és áldottam az eget, hogy nem váltottam rá jegyet a moziba. A tartalmát nem részletezném, lényeg, hogy a végén a Hangya(ember), a (hangyás?) tudós és persze a hangyák alkotta csoport győzött az egy szem rosszfiúval szemben. Érdekesség, hogy kasztíliai és latin-amerikai spanyol szinkront is lehetett választani. Úti célomra tekintettel utóbbi mellett döntöttem.

Ez volt a felhozatal az ülésemnél

A fenti bekezdésben említett audiovizuális élményt egy kis snack (ropi és CSÖKKENTETT ALKOHOLTARTALMÚ ?!?! Amstel sör), majd a 20. 48 perckor felszolgált vacsora szakította meg. A vacsorát középszerűnek nevezném: gombád-paradicsomos csirkeragu krumplipürével, zsömle, sós keksz, cheddar sajt, krumplis babsaláta garnélával, vaj, egy tasak tej kávéhoz; desszertnek sós karamellkrém, inni egy üveg víz meg egy kis üveg chilei vörösbor. A salátában találtam ugyan egy szempillát (fekete pont!), de az étel nem volt rossz, és a bor is jól esett.

21 óra 39 perc: 10363 m magasan repülünk, a sebességünk 875 km/h, a külső hőmérséklet -66 °C. Grönlandtól délre repülünk, még 3.805 km van hátra, és vége a filmnek. Mielőtt aludni térek, meghallgatom az igazi klasszikusokat tartalmazó „Gergő: Telefon” c. albumot, amit a kollégámtól kaptam utolsó munkanapomon. Utána szerencsére tudtam aludni pár órát.

01 óra 50 perc: 11.582 m magasan repülünk, a sebességünk 753 km/h, a külső hőmérséklet -61 °C. Még negyvenkét perc van hátra, hamarosan Boston fölé érünk. Még kapunk két szendvicset meg valamit inni, aztán minden világítás kialszik és készülünk a leszállásra.

Az útvonal

Üdv!

Végül 02 óra 35 perckor landoltunk New York John F. Kennedy repülőterén, és a 7-es terminálhoz gurultunk. Nincs hó, csak hideg. Érdekes ez a nyugat felé történő utazás, hiszen ez tulajdonképpen egy időutazás: New Yorkban még csak 20 óra 35 perc van. Ha nyár lett volna és a nappalok is hosszúak lettek volna, valószínűleg végig világosban repültem volna, hiszen nyáron fél kilenckor még gyakran nincs sötét. Érdekes dolog ez. Eléggé tartottam tőle, hogy órákat kell majd ácsorognom a sorban az útlevélvizsgálatnál, de érdekesképpen viszonylag flottul ment minden, fél óra alatt beléphettem az Amerikai Egyesült Államokba. Van ugyanis egy elég idegesítő amerikai szokás: az USA-ban nem lehet úgy átszállni, hogy az ember tranzitban marad, hanem mindenképp be kell lépni az országba és a csomagot el kell vámoltatni. Ennek következményeként látszólag senki nem ellenőrzi, hogy maradok-e a reptéren vagy felülök-e a metróra a belváros irányába. A határőr egy idősebb, rozmárbajszú, kopaszodó fickó volt. Miközben leadtam az ujjlenyomatokat, elmesélte, hogy sokat olvasott Magyarországról, és, hogy szerinte jobb lett volna, ha fennmarad az Osztrák-Magyar Monarchia, mivel akkor nem lennénk ilyen kis ország. Volt szó ’56-ról, a második világháborúról, meg arról, hogy mi, magyarok bizony vissza akarjuk szerezni Erdélyt, de bezzeg a románok meg nem akarják visszaadni. Még ráfirkantotta a repülőn kitöltött vámnyilatkozatomra (amiben többek között arról nyilatkoztam, hogy sem termőföldet, sem magvakat, sem csigákat nem viszek be az USA területére), hogy Venezuelába tartok, aztán jó utat kívánt, és mehettem is tovább.

Felvettem tehát a csomagomat és felszálltam a vonatra, ami átvitt a 8-as terminálra, ahonnan túlnyomórészt Latin-Amerikába induló gépek és utasaik várták, hogy végre elindulhassanak. Lévén késő este, a terminál elég üres volt, csak párszáz ember várta a nyilvánvalóan reggel induló repülőgépét. Mivel az információnál azt mondták, hogy becsekkolni csak hajnali négytől lehet, hát kerestem magamnak egy nyugodtabb helyet az első emeleten, ahol leülhettem, és nekiállhattam írni ezt a bejegyzést. Az utazóközönség nagyjából indiánokból, meszticekből meg néhány feketéből és fehérből állt. A gyerekek szaladgáltak, a babák visítottak, a hangosbemondóba információkat olvastak be, az óriástévén Obama elnök beszéde ment, a háttérben pedig zene szólt. Az egyetlen szabad ülőhely egy népes kirgiz kolónia mellett volt, akiknek bizony eszük ágában sem volt aludni, inkább a nagyjából óránként öt percet konstans bömbölő gyerkőcöt babusgatták. Minden adott volt tehát a kényelmes pihenéshez…

Háromnegyed tízkor (New Yorkban hajnali háromnegyed négykor) összeszedtem a cókmókom és visszamentem a harmadikra. Mondanom sem kell, mennyire örültem, mikor végre becsekkoltam és a beszállásra vártam! A 3.508 km-es út nem indult gördülékenyen. Valamilyen okból kifolyólag (talán az özönvízszerű eső miatt) folyamatosan körözgettünk a kifutópályán a többi géppel együtt. Már-már úgy nézett ki, hogy a pilóta rálép a gázra, de aztán mégsem: visszagurultunk egy félreeső aszfaltcsíkra. Ezt eljátszottuk párszor, mire végre 13 óra 43 perckor (azaz egy nappal és fél órával azt követően, hogy elindultam otthonról, megkezdődhetett az odaút utolsó szakasza.

A pilóta külön szólt a személyzetnek, hogy üljenek le, mert a felszállás rázós lesz. Hát, az volt. A mellettem ülő hölgy is erősen hányta a kereszteket (amellett, hogy már láthatóan majdnem egy egész csomag Wrigley’s Juicy Fruit rágót magába tömött, öröm volt nézni, ahogy rágogatja). Szerencsére egyben kijutottunk a viharzónából, 13 óra 59 perckor pedig az alábbiakat jegyeztem fel: 8.206 m magasan repülünk, a sebességünk 785 km/h, a külső hőmérséklet pedig -35 °C. Fél háromkor megérkezett végre a várva várt ebéd is. (Hiszen éjjel csak a korábbi gépen kapott szendvicset majszoltam el a maradék vizemmel, és órák óta nem ettem és nem ittam, hiszen nem volt mit, a reptéren meg éjszaka minden bolt be volt zárva.) Nemmeglepő módon minden befaltam. Mikor kihozták az ételt, kérdezte a légiutaskísérő, egy mesztic fickó, hogy mit kérek. „Cerveza” – mondtam vidáman. „Hogy mit?” – kérdezett vissza. „Hát egy sört!” – feleltem. „Elnézést Uram, de a reggelihez általában nem szoktunk sört felszolgálni, ezért nincs is nálam, de hozatok a business osztályról” – mondta némileg hitetlenkedve. Akkor nekem is leesett, hogy csak otthon van fél három, New Yorkban még csak fél kilenc… De akkor már mindegy volt, megjött a sör, és nem is akármi érkezett: egy igazi dobozos Két Iksz! A Dos Equis mexikói sör, és neve onnan ered, hogy 1897 óta főzik, és, mikor elkezdték főzni, a nem sokkal később eljövő XX. század tiszteletére kapta a nevét. Mondanom sem kell, jobb volt, mint az Amstel…

„Reggeli” után kinéztem, semmit nem lehetett látni a felhőktől. repülési adatokat azonban már nem láttam, mert helyette kötelezően a „Fantasztikus Négyes” – a mozikban valószínűleg méltán óriásit bukó – változata ment.

Caribbean Blue

15 óra 46 perckor lett vége a filmnek/szenvedésnek, és ismét láttuk a repülési adatokat: 11.270 m magasan repültünk, a sebességünk 846 km/h, a külső hőmérséklet -49 °C volt. A Bahamáktól jócskán keletre haladtunk célunk felé, alattunk az azúrkék Karib-tengerrel (kalózok nélkül). Rendkívül kényelmes Boeing 757-esünk 18 óra 09 perckor ért végre földet Caracasban, Venezuela fővárosában. Ahogy kiléptem a hűs gépből, szinte fejbevágott a rekkenő hőség. Két dolog rögtön látszott: hogy nem Caracas Latin-Amerika légiközlekedési csomópontja, és, hogy a reptér komoly felújításra szorulna. Az erősen szocreál hatású fogadócsarnokban egész gyorsan ment a belépés. Pecsét, keresztkérdések (miért jöttem, mennyi időre, kihez, mikor megyek tovább, hova, stb.), majd az „Isten hozta Venezuelában!” szöveg egy nagy mosoly kíséretében. A poggyászfelvétel nem ment valami flottul, olyan érzésem volt, hogy a gépet valójában ketten pakolják ki, míg tíz másik kolléga ezt a műveletet koordinálja. Végül azonban a csomagom is meglett, és kiléptem a váróterembe. Hogy a két hátizsák együttes cipelésének látványa vagy egyéb ok miatt, de egy pillanatig minden szempár rá meredt. Rögtön ott termett pár fickó pénzt váltani, taxit felajánlani, de egyik lehetőséggel sem éltem: a pénz valószínűleg hamis lett volna, a „taxis” pedig fegyverrel kirabolt volna. Ehelyett inkább elmentem a hivatalos pénzváltóba szerezni egy kis erős bolívárt (Bolívar Fuerte (BsF), Venezuela pénzneme). Hatvan eurót váltottam be, mert tudtam, hogy a hivatalos árfolyam elég rossz, cserébe megbízható forrásból szerzem be az egyébként külföldön sehol be nem szerezhető erős bolívárt. Még mondtam is a hölgynek, hogy kisebb címleteket adjon, hogy ne kelljen annyit váltanom. Aztán köteg pénzeket kezdett kipakolni az asztalra. Elég sokat. Nagyon sokat. Volt vagy tizenhat köteg pénz, egymásra pakolva nagyjából harminc-negyven centi magas lehetett a pénztorony. „Ugye, ez nem mind az enyém???” – kérdeztem megrökönyödve. „Maga kérte kisebb címletekben!” – rikkantotta, és mintha még a fogszabályzója is belecsikordult volna a gyönyörűségbe. Esélytelen volt, hogy bárhova is begyömöszöljek ennyi pénzt (húszezer forintról beszélünk), így belapátoltam a kötegeket a hátizsákomba (a „hiénák” vizslató tekintete mellett. Amikor kiléptem a váltóból, megint sokan lettek, és egymást licitálták felül a jobbnál jobb ajánlatokkal. Úgy döntöttem, itt az ideje olajra lépni gyorsan jött „vagyonommal”, és rendeltem egy hivatalos taxit. Két nénikének előre bemondtam a címet, ahová menni akartam, mire egyikük rávágta, hogy „ötezer” (a 2013-ban érvényes ár hússzorosa!). Mondhatott volna bármit, azt is elfogadtam volna, menni kellett. Bepakoltam hát a cuccot egy hatalmas Ford Explorer terepjáróba, és nekivágtunk az országútnak. Sofőröm egy vidám fickó volt, mesélt erről-arról, gyorsan eltelt a háromnegyed óra, míg beértünk a központba. A Maiquetía repülőtér és Caracas között emelkedő hegybe alagutat fúrtak, azon keresztül jutottunk be a fővárosba. Hamarosan ott is voltunk a hostel kapujában. Igen ám, csakhogy hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Telt-múlt az idő, de nem történt semmi. Jobb híján leültem a lépcsőre és vártam. (A szemmel láthatóan céltalanul sétálgató járókelők legnagyobb örömére, akik persze nem mulasztottak el jó hosszan megnézni.) Aztán elővettem a telefonomat és felhívtam a foglaláson található számot, mire egy gépi hang bemondta, hogy „a hívott szám nem kapcsolható”. Kezdtem nagyon nem örülni, és azt fontolgatni, hogy keresek egy másik (bármilyen) szállodát, mert nem tetszettek azok a tekintetek, amelyeket egyik-másik ember vetett rám. Aztán eszembe jutott, hogy az útikönyvben is mintha lenne a hostelhez egy telefonszám, és tényleg volt. Megpróbáltam hát azt. „Ohh, hát már ott vagy?” – kérdezte egy nagyon barátságos hang. „Nem tudtam, hogy ilyen korán jössz. Csak elugrottam neked a piacra sörért, de tíz perc, és ott vagyok”. És valóban, tíz perc múlva már koppant is a söröskupak az asztalon: célba értem!

Caracas repülőtere 1

Caracas repülőtere 2

Az argentin Gustavónak Caracasban és Buenos Airesben is van egy hostelje, és mivel olasz állampolgár is (az argentinok szeretik az olasz állampolgárságot, mert könnyebben utazhatnak vele az USA-ba és egyéb nyugati országokba), Olaszországban is készül alapítani egyet. Nagyon rendes fickónak tűnt, rögtön felajánlotta, hogy a hivatalos árfolyam kétszereséért ad nekem BsF-et. „Az utcán ennél is jobb árfolyamon kapsz bolívárt, viszont én biztos igazi pénzt adok.” A szobafalat egy méretes UV lámpa díszíti, ott vizsgálgatja a kapott pénzt. (Megnéztem az útlevelemet is, és kiderült, hogy minden lapon egy kotta van; nem csodálkoznék rajta, ha a Himnuszé lenne.) A hostelben épp üresjárat volt, én voltam az egyedüli vendég. Délután még elvitt enni valami étterembe. Amíg én ettem, ő kint körözött az autóval, azt mondta, inkább vigyáz rá addig, míg én eszem, az a biztos. Hmmm…

Első venezuelai vacsorám, egy hatalmas halszelet

Estére végre letusoltam, hajat mostam, és felkészültem Caracas felfedezésére. Gustavo hazament, és egyedül maradtam a lakásban (mert tulajdonképpen csak egy nagyobb lakás volt). Vizet ugyan elfelejtettem venni és nem is találtam, ellenben rengeteg sör volt, úgyhogy a fogmosást leszámítva azt ittam. Soha rosszabbat!