A kajmán birodalma

Mérida nagyjából negyedmillió lakosú város Venezuela nyugati felén, az országhatártól csupán párórányira. Azért döntöttem úgy, hogy utolsó állomásomként felkeresem, mert a város Nyugat-Venezuela turisztikai központja, ráadásul Kolumbia is közel van. Daniel társaságában tehát felültünk a buszra, és nekivágtunk a bő ezerkilométeres útnak. Ciudad Bolívar – Caracas – Valencia – Barinas – Mérida. Három különböző busz, pontosan huszonnégy óra utazás, háromezer forint útiköltség. De végül megérkeztem!

Mikor Barinasban átszálltunk, egy régi ismerőst pillantottam meg: az Andok-hegységet. Az Andok hegyláncai, melyek a Tűzföldön kezdődnek, itt, Venezuelában érnek véget. A cordillerák alig négyszáz kilométer hosszan húzódnak az ország nyugati felében, és alig magasabbak ötezer méternél, ami még így is tekintélyes magasság. A Barinas és Mérida közötti százharminc kilométeres távolságot egy „mulatós” busszal tettük meg bő négy óra alatt. Miközben negyvennel araszoltunk a szerpentineken, a tájban gyönyörködtünk. Hegyek, völgyek, csörgedező patakok, kis házikók a hegyoldalban… És persze mindenfelé pisztrángtenyészetek, hiszen a pisztráng az Andokban igen közkedvelt csemege. Néhány hegy tetején jókora fehér fémgömb állt: csillagvizsgálók. „Biztos van is mit vizsgálni, ha már odaépítették őket” – gondoltam.

Az Andok lankái

Délután hatra gurultunk be Mérida autóbuszpályaudvarára, fogtunk egy taxit és az útikönyvből kinézett posadába mentünk. Miel alig kétezer forintba került, kiettünk egy-egy szobát saját fürdőszobával és remek kilátással a hegyekre, aztán gyorsan a következő programlehetőség után kellett néznem. Némi keresés után végül találtam is egyet, ami megfelelt, egy bökkenő volt csak: másnap reggel indult, ami azt jelentette, hogy Méridát és környékét nem tudom megnézni pedig lett volna mit látni: a városnak volt egy kifejezetten nyugatias, turistás része, és érdemes lett volna kipróbálni a teleféricót (lengőkabinos felvonó), ami négyezer hatszáz méterre visz fel, meg persze a Guiness rekorder fagyizót, ahol kilencszáz különféle fagyi kapható. De sajnos ez van, nem férhet bele minden. Vacsora gyanánt egy családi pizzán osztoztunk meg. Jól esett a nagy adag, addig egész nap csak némi banánchips és egy pohár cukornádszirup jutott. Daniel az enyémtől eltérő programot tervezett magának, így este elbúcsúztunk egymástól, útjaink elváltak. Rendkívül jól esett, hogy normális ágyban alhattam, ahogy az is, hogy volt melegvíz. Mindkettőt ki is használtam, hiszen másnap ismét a természetbe indultam.

Kilátás a szobámból

Már korábban említettem, hogy Venezuela természeti adottságai rendkívül változatosak, tulajdonképpen minden megtalálható itt, ami Dél-Amerikában van: dzsungel, szavanna, tengerpart, hegység… A Gran Sabana némi meglepetésre nem is olt igazi szavanna, hiszen egy dombvidéket láttam erdőfoltokkal és itt-ott tepuikkal. Van Venezuelában egy hatalmas és rendkívül különleges terület, ami egyrészt sokkal inkább megfelel a klasszikus szavanna-fogalomnak, mivel füves puszta, másfelől pedig egyben mocsárvilág is, amelynek az esős évszakban jelentős részét víz borítja. Talán az egész országban sehol nem található olyan gazdag állatvilág, mint ezen a helyen, melynek neve Los Llanos [Losz Gyánosz]. Van a BBC-nek egy sorozata A vad Dél-Amerika címmel, és az egyik részt ezen a helyen forgatták. Sokat matekoztam az idővel, a programokkal és a költségvetéssel, és végül belevettem ezt a túrát is. Nem bántam meg.

Csütörtökön tehát ötödmagammal beültem egy terepjáróba, és nekivágtunk a négynapos túrának. Kicsit mérgelődtem, mert Los Llanos kb. nyolcórányi autóútra volt Méridától, de a túrák valamiért onnan indulnak, hiába lenne sokkal kézenfekvőbb valami közelebbi helyszín. Sebaj. Az első útszakasz A Mérida-Barinas szakasz volt, amit előző nap már végigdöcögtem egyszer. Sofőrünk, Henry (kiejtve: Hánri) viszont legalább normális zenét tett be nekünk. Csoportunk egy venezuelai családból (anyu + két tini gyerek) és belőlem állt. Előző nap sok helyen láttam, hogy úton-útfélen eper + tejszín kombinációt, füstölt sajtot meg mindenféle kézműves édességet árulnak, gondoltam tehát, illene valamit meg is kóstolni ezekből. Szerencsére (vagy sem, nézőpont kérdése), anyu elég rosszul volt a reggelijétől és többször meg kellett állnunk, hogy megszabaduljon gyomra tartalmától, így ilyenkor én körülnéztem a standoknál. Vettem egy kiló maracuját meg egy-két szuvenírt, aztán nekiálltam italokat kóstolni. A hegyekben ugyanis finom gyümölcsborokat készítenek. Ahol megálltunk, háromfajta bort árultak: szederbort, rizsbort és maracujabort. Rizsbort nem kértem, azt már ittam eleget Indokínában. A maracujabort, bármennyire is tűnt egzotikusnak, nem találtam különösebben finomnak, így a szederbornál maradtam. Úgy voltam vele, majd esténként elszopogatom. A különféle kézműves édességeket nem találtam annyira vonzónak, mert vagy kemények voltak, vagy ránézésre is tömény cukorból készültek, és annyira nem vágytam az émelyítő édes ízre, akkor már inkább gyümölcsöt ettem.

Útközben megálltunk ebédelni egy olyan étteremben, ahol a dekoráció a plafonról lelógó madárfészkekből állt. (Ha jól emlékszem, a szövőmadár készít ilyen méretes, lógó fészket.) Hamarosan elhagytuk Barinast, de nagyon hosszú út állt még előttünk, hiszen a táv bő ötszáz kilométer volt. 

Kilátás az étteremből

Nagyjából öt óra lehetett, mikor elértük a Los Llanos tájegységet. Nem is kellett mondani, rögtön rájöttem, hogy odaértünk: az út érezhetően gyengébb minőségű lett, ahogy letértünk a főútról, és kétoldalt méretes tavak szegélyezték. A tavaknál rengeteg madár zsibongott, a vízparton lusta kajmánok heverésztek. Este hét volt már, mikor végre megérkeztünk a táborba. Az ötvenes éveiben járó, köpcös főnök Ramónként mutatkozott be, és körbevezetett bennünket. Sokat nem láttunk ugyan, mert már teljesen besötétedett, de annyit igen, hogy a tábor melletti tó partján vagy húsz kajmán hevert. „Mielőtt ezt megépítettük,” – mutatott Ramón a nagyjából méteres betonfalra a vízparton – „a kajmánok rendszeresen bejártak a táborba, megették a csirkéket és a kutyákat, és a turistákat ijesztgették. Most már nincs ilyesmi.” Ezt az információt mind a négyen örömmel nyugtáztuk. Turistatársam, a tinilány kezet akart mosni, aztán visszaszaladt hozzánk azzal, hogy egy béka van a mosdóban. „Na és?” – gondoltam – „előfordul az ilyesmi.” Mikor mindannyian odamentünk, kicsit megváltozott a véleményem: egy körülbelül húszcentis világosbarna béka üldögélt a mosdókagyló mellett. Szerintem sosem láttam még ekkora békát. Miközben pedig ott álltunk, anyuka fejének nekirepült egy denevér. Ramón csak vigyorgott, közölte, hogy reggel fél nyolckor reggeli, és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Itt volnánk tehát, a természet lágy ölén.

Útközben

A tábor maga nagyjából olyasmi, mint Roger tábora az Orinoco deltájában, a különbség annyi, hogy a körülmények még puritánabbak. A szobám saját vizesblokkal rendelkezik, ami igencsak nagy dolog. Érdekesség, hogy a szobában nincs függöny, tehát, ha fel van kapcsolva a lámpa, mindenki belát. Szerencsére a vizesblokkot legalább egy függöny elválasztotta a szobától, így volt némi privát szférája is az embernek. A „fürdőszoba” egy tartállyal rendelkező, ülőke nélküli WC-csészéből és egy mosdókagylóból állt, a tusoló pedig a falból kilógó cső volt. A cső másik végén valószínűleg egy vizestartály állt, mert látszott, hogy a víznek nem nyomása, hanem lefolyása volt. A család kissé szörnyülködött, hogy nincs térerő a táborban, tehát még telefonálni sem lehet, én viszont inkább a pozitívumot emelném ki: a (rendkívül hangos) benzines generátornak köszönhetően naponta pár órára legalább volt elektromos áram. Kérésemre gyorsan rittyentettek egy függőágyat is a szobámba az ágyam fölé, így tíz körül abban a reményben térhettem aludni, hogy a szobámban tartózkodó jelentős számú rovar és néhány pók békén fog majd hagyni…

Rendkívül kényelmesen aludtam a függőágyban, és az ízeltlábúak is békén hagytak. A kakasokkal viszont meggyűlt a bajom: már négykor kukorékolni kezdtek. Előző este csirke volt vacsorára, mertem remélni, hogy ezen az estén már kakas lesz… Evés előtt még sétáltam egyet a táborban. A házak melletti tóban hemzsegtek a kajmánok, és sok gázlómadarat is láttam. Micsoda illusztris társaság! Reggelire arepát kaptunk reszelt száraz fetasajttal és rántottával, valamint agyoncukrozott papayalevet. (Mondtam is később a señoráknak, hogy ha lehet, mellőzzék a cukrot a jövőben a gyümölcslevekből, hiszen a gyümölcs már önmagában is édes, minek még cukor is bele?) Kiderült, hogy a család tinilány tagja hasmenést kapott, így nem tudott velünk jönni a délelőtti kirándulásra, viszont Ramón küldött valakit a városba orvosságért.

Az első túrára tehát három turista ment és négy fő személyzet. A terepjáróval elgurultunk a folyópartra, és csónakba szálltunk. Ramón szerint a folyó neve Río Guarítico volt, amely a Río Apure mellékfolyója. A helyzet hasonló volt az Orinoco deltájához: nekivágtunk a folyónak, és mindkét oldalon rengeteg állatot láthattunk. A száraz időszak különösen kedvező állatmegfigyelés szempontjából, mivel a ízfelület beszűkül, és az állatok igyekeznek a víz mellett maradni, hiszen mind az ételt, mind az italt a folyók, tavak biztosítják. Madarak serege fogadott bennünket: gémek, kócsagok, kanalas gémek, íbiszek, kormoránok, jégmadarak, kígyónyakú madarak, halászsasok, hoacinok – hogy csak egy párat említsek. Láttunk még teknősöket (az otthoni mocsári teknősökre emlékeztettek), és óriásvidrákat is! A vízparton mindenfele kajmánok lustálkodtak, a fákon pedig érdekesképp több jókora zöld leguánt is láttam. Delfineket is láttunk, de sajnos nem voltam sokkal sikeresebb delfinfotós, mint a múltkor… Egy idő után kikötöttünk egy homokzátonynál, és kezdődött a pirájahorgászás, ami – ha lehet – még a múltkorinál is gyorsabban zajlott: alig dobtuk be a csalit, pár másodperc múlva már ki is lehetett húzni a rossz hírű halacskát. Az itteni piráják ugyan kisebbek voltak, mint azok, amelyeket a deltavidéken fogtunk, de nem kevésbé harapósak. Párat visszadobtunk, és vártuk, hogy a halászsasok lecsapjanak rájuk. Rendkívül szép fotók készültek. Folytattuk útunkat, és nagyon meresztgettük a szemünket annak reményében, hogy újfajta állatokat is látunk, amikor egyszer csak Ramón nagyon izgatottan elkezdett hadarni a kormányosnak, hogy azonnal forduljon meg és irányítsa a csónakot a part melletti kidőlt fához. Mikor végre közelebb értünk, én is megpillantottam az izgalom okát. Az árnyékban egy anakonda pihent. Minden kísérő kiszállt a csónakból, és nekiveselkedtek a hüllőnek. Nagyjából kétméteres lehetett, nagyon fiatal állat volt. Gyorsan készült pár fénykép, aztán elengedtük. Ismét eltelt vagy húsz perc, mikor Ramón ismét nagyon izgatott lett, és megint hadonászni kezdett. Az indok ezúttal egy matamata teknős volt. A matamata egy egészen különleges formájú víziteknősfaj, de tény, hogy nem különösebben szép. Ramón akkor akarta elkapni, ha feljön levegőt venni. Több kört is tettünk, eredménytelenül: mire a csónakkal odaértünk, ahol a teknős levegőt vett, az már rég odébbállt. Aztán Ramón fia állt a csónak orrába. tettünk két kört, és mikor ismét közel értünk a matamatához, hatalmas ugrással a – pirájáktól egyébként bizonyítottan hemzsegő – vízbe vetette magát, és elkapta a páncélost. Szegény állatot eléggé sajnáltam, látszott, hogy halálra volt rémülve. Gyorsan készítettünk pár képet, és szóltam Ramónak, hogy engedjük vissza. A matamata köszönés nélkül távozott. Eddig tartott tehát a túra, visszafordultunk, és negyed óra alatt már a terepjárónál voltunk. Mikor kikötöttünk, pár delfin kicsit ugrándozott a kedvünkért, de persze lefényképezni hiába akartam őket, túl gyorsak voltak…

Csendélet

X-szárnyú vadászgép

Leguán a lombok között

Kajmán

Gém 

Kajmánok

Jégmadár

Kócsagok

Homokzátony kajmánokkal 

Hamm!

Az anakonda csókja 

Ramón és a matamata

A nem túl jó ebéd után némi heverészés jött, kicsit korrepetáltam Ramón kislányát angolból, majd kezdődhetett a délutáni program, ami egy állatlessel egybekötött séta volt a füves pusztán. Az útmenti tavak partján rengeteg kajmán ücsörgött, de láttunk vízidisznócsordát is, meg persze rengeteg madarat. A helyzet az, hogy minden állat láthatóan félt tőlünk, úgyhogy rendkívüli óvatossággal kellett megközelítenünk őket. A kajmánok ugyan csak az utolsó pillanatban vetették vízbe magukat érkezésünkre, de mindvégig szemmel tartottak bennünket. Pár őzet is láttunk kijönni az egyik mocsaras tóból, állítólag gyakori állatok. A délután attrakciója viszont egyértelműen az óriáshangyász volt. Az országúton haladtunk a terepjáróval, mikor Ramón nagyobbik fia, aki a kocsi tetején utazott, bedörömbölt az ablakon, hogy azonnal álljunk meg. Ahogy megálltunk, rohanni kezdett az úttesttől szögesdróttal elválasztott mező irányába, Ramón pedig sürgetett bennünket, hogy kövessük, futottunk hát mi is. Nem kellett sokat futnunk: hamarosan ott állt velünk szemben egy láthatóan rendkívül zaklatott óriáshangyász. Nem is tudtam róla normálisabb képeket készíteni, mert a fű magas volt, szegény pára pedig összevissza forgott a menekülőutat keresve. Pár perc után szóltam a kölyöknek, hogy hagyja elmenni szegény hangyászunkat. Az állat nem egészen a csípőmagasságomig ért, az igazat megvallva nagyobbnak képzeltem. Jó lett volna részletesebben is szemügyre venni, de nem akartam kínozni, jobb volt neki, ha mehetett dolgára. (A hangyák persze lehet, hogy ennek annyira nem örültek…)

Vízidisznó (kapibara)

Óriáshangyász

Ramón kitalálta, hogy este elviszi a társaságot mulatni és rendes sülthúst vacsorázni. A lányok-fiúk kicsinosították magukat, beültünk mindannyian a terepjáróba, és másfél óra autókázás után meg is érkeztünk egy Mantecal nevű kisvárosba, amiről Ramón előzetesen annyit árult el, hogy mindentől távol van, de az évnek ebben az időszakában az egész ország figyelme rá irányul. Ennek oka az ott rendezett rodeóbajnokság. Tekintettel arra, hogy Los Llanos nemcsak mocsár, hanem kiterjedt füves puszta is, sokezer szarvasmarha legelészik a környéken, biztosítva az ország sülthús- és sajtellátását. Azt pedig legalább is a Dallas c. (népszerű?!) filmsorozat óta tudjuk, hogy ahol sok a szarvasmarha, ott bizony cowboyokra is szükség van, akik pedig szeretik a rodeót. Mantecal belvárosát az esemény idejére lezárták, és sétálóutcává alakították. Egy jókora füves területen állították fel azt a hosszú, keskeny karámot, ahol a rodeót tartották. A karám körül mindenféle enni- és innivalót árultak, főleg sült húst és empanadát. A hatalmas húsdarabokat faszénen sütögették, és aki kért, dekára lemérték neki egy mérlegen, majd köretet is adtak hozzá, főleg maniókát, rizst és valamilyen salátakeveréket. Egy ilyen helyre ültünk le vacsorázni. A szomszédos pavilonban ment a dínomdánom (olyan zenékkel, mint amilyeneket az éjszakai buszon is folyamatosan adtak), lehetett táncolni, vigadni. Érdekesképpen alig pár helyen lehetett sört kapni, mindenhol csak szénsavas üdítőt adtak. A vacsorához kínált Pepsit inkább kihagytam, és mivel a sör csak hatvan forint volt, kettesével vettem őket és vittem az asztalunkhoz. Érdekesképpen a vacsorához tányérokat sem kaptunk. Volt az asztalon egy tál sülthúsdarabkákkal, meg egy másik a különféle köretekkel. Mindenki belenyúlkált a villájával a tálakba és egyenesen a szájba helyezte az ennivalót. A mostoha körülmények ellenére meg kell hagyni, hogy a hús igen finom volt. Evés után tettünk egy kört és közelebbről is szemügyre vettem a karámot. Úgy saccoltam, a karám nagyjából húsz méter széles és kétszáz méter hosszú, a nézőktől roskadozó fémkerítés pedig három méter magas. Helyet szorítottam magamnak a kerítés tetején és én is néztem az attrakciót. A mi fogalmaink szerint ugyan a rodeó arról szól, hogy meg kell ülni a bikát, itt azonban másról volt szó: kergetni kellett. A dolog úgy kezdődött, hogy a bemondó a boxmeccsekhez hasonló stílusban felkonferálta a lóháton érkező versenyzőt. A feladat az volt, hogy a karám egyik végében a lova nyergében ülő versenyző megfogta a bika farkát, amit aztán jól meghajtottak, emberünk feladata pedig az volt, hogy a rohanó bikát a farkánál fogva megállítsa és valamilyen módon a földre kényszerítse. Ez egy hatszázkilós bika esetében nem könnyű feladat. Nem is sikerült mindenkinek. Többször láttam olyat, hogy a lovas a nyeregből rávetette magát a bikára, az meg persze össze-vissza öklelt, amerre látott. A karám mellett több – vélhetően bikaszarv által ejtett seb miatt – vérző ló várakozott teljes nyugalomban. A döntő egyébként másnap volt esedékes, a fődíj pedig egy új (!) autó volt és hozzá egymillió bolívar pénznyeremény. Ezért már megéri a bika farkát fogni! A hangfalakból szólt a latino zene, a karámtól nem messze pedig vidámpark-szerűség állt óriáskerékkel, dodzsemmel, körhintával, vattacukorárussal. Fél tizenegy körül indultunk vissza, de előtte még felszedtünk két argentin turistát. Az út hazafelé eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy néha száz kilométer per óráról kellett vészfékezni, mert kajmánok heverésztek az úttesten…

Hajnali négy óra hét perckor arra ébredtem, hogy kukorékolt a kakas, fél órával később meg arra, hogy csak pillanatok választanak el attól, hogy leszakadjon velem a függőágy. Egyszóval mozgalmas volt a reggel, reméltem, hogy a nap is az lesz. Reggeli után mindannyian lóra pattantuk és hátasaink nyergében jártuk be a környéket. Nem minden aggodalom nélkül ültem fel a nyeregbe, de szerencsére a ló rendesen viselkedett, nem volt tehát gond. Útközben megálltunk a folyóparton, hogy az argentinok is foghassanak maguknak piráját, aztán visszaügettünk a táborba.

Nézőpont

Lóháton

A koradélutáni órák aktív heverészéssel teltek. Feküdtem az udvaron kifeszített függőágyak egyikében és néztem a kajmánokat meg a vízidisznókat. Néha egy jégmadár is odaült mellém, és együtt bambultunk. Délután aztán felkerekedtünk, hogy meglessük az óriáshangyász kisebb társát, a törpehangyászt vagy más néven tamanduát. Ramón két fia felpattant a kocsi tetejére, és szép lassan elindultunk a főúton. Az igazat megvallva némileg kételkedtem benne, hogy a főútról fogunk egy ilyen, viszonylag ritka, éjszakai életmódot élő állatot látni, de a „profikra” bíztam a dolgot. Vagy fél órája cammogtunk az autóval, mikor a srácok fentről leszóltak, hogy álljunk meg, mert megvan a hangyászunk. Először észre sem vettem, mivel a környék fáin kerestem őkelmét, de bizony ezúttal egy jó magas lámpaoszlopot választott magának, annak a tetején aludt. Sok aktivitást nem mutatott, de azért amikor megkocogtattuk az oszlopot, ránk nézett, sőt még hosszú, vékony, kunkori nyelvét is kiöltötte. Meg kellett azonban elégednünk ennyivel. Elgurultunk az első útkereszteződésig abban a reményben, hogy az ott található üzletben esetleg van sör, de nem volt, így jobb híján hazamentünk, és néztük, ahogy a táj a lemenő nap vöröslő sugaraiban fürdik.

Felszállás!

A heverésző tamandua

Hahó!

Este még – amolyan búcsúként – volt két természetközeli élményem: egyrészt vacsora közben sikerült véletlenül belekönyökölnöm valami méretes tarka bogárba, amelynek ugyan semmi baja nem lett, viszont irgalmatlanul belém csípett. Az jutott eszembe, hogy nemrég ment a mozikban egy film, amiben az egyik szereplőt Dél-Amerikában megcsípi valami bogár, és idővel szép lassan ő maga is bogárrá változik és gyilkolászni kezd. Reméltem, hogy a film szereplőjét nem ugyanolyan bogár csípte meg, mint engem… A másik, némileg viccesebb esemény az volt, hogy lefekvés előtt tusolni készültem, és mikor elindítottam a vizet, a falból kilógó csőből a víz mellett váratlanul egy sötétzöld béka is kiugrott! Nem tudom, ki volt jobban meglepődve: én, mert a tusból (csőből) egyszer csak majdnem rám ugrik egy béka, vagy a béka, mert miközben nyugodtan úszkál a vizestartályban, egyszer csak a íz elkezd lefolyni valahová, őt elkapja az örvény, keresztülpréselődik egy csövön, és hirtelen valami nagy, fehér alak mellett találja magát egy szobában. Mindenesetre elfértünk ketten is a zuhanyzóban, így sikerült letusolnom, aztán aludni tértem.

Kertvégi idill

Naplemente, Los Llanos

Kakasunk már hajnali két óra huszonhat perckor ébresztett, és sajnálattal vettem tudomásul, hogy nem őt szolgálták fel előző este vacsorára. Végül hatkor indultunk el Mérida irányába, és ahogy ez lenni szokott, a hazaút sokkal gyorsabb volt, mint az odafelé vezető út. Kilenc körül megálltunk Sabanetában, Hugo Chávez szülőfalujában pár empanadára, majd indultunk is tovább.

A túra Los Llanosban összességében nem volt rossz, bár a körülmények meglehetősen mostohák voltak, és ugyan Ramón értette a dolgát, de szervezésben bizony nem jeleskedett. Mint azt mesélte, az állatok fogyatkoznak a környéken, főleg a kajmánok, mivel az emberek egyszerűen megeszik őket. Ezt nem különösebben értettem, hiszen szarvasmarha volt bőven a legelőkön, bár tény, hogy azért fizetni kell, a kajmánhús meg ingyen van. Én csak annyit mondtam Ramónnak, hogy ha azt szeretné, hogy még sokáig legyen munkája a turizmusban, akkor nagyon vigyázzon az állatokra, mert a turisták csak addig fognak jönni, amíg vannak megfigyelhető állatok. Persze sokszor nem csak a helyiek a ludasok az állatok irtásában: Henry mesélte, hogy egy alkalommal egy nyolctagú kínai turistacsoport érkezett a táborba, és ötezer dollárt ajánlottak arra az esetre, ha a túraszervezők megoldanák, hogy megsüthessenek és megehessenek egy anakondát. A lakomára sor is került…

Délután egy órára érkeztünk vissza Méridába. Gyorsan beszereztem a továbbutazáshoz szükséges buszjegyet, ettem valami normálisat, összepakoltam a hátizsákomat és elindultam az autóbuszpályaudvarra.