Brazil lakoma

Kedves olvasók! Ez egy rövidke bejegyzés, amit a program némileg hátrányos alakulása tett szükségessé (vesztettem egy napot). Reggel kilenckor (otthon délután fél 3) elindulok a vadonba, és vélhetően csak egy hét múlva kedden tudok életjelet adni magamról, mert nem lesz áram meg hasonlók. (Feltéve, hogy nem kell helikopterrel kimenteni, de remélem, erre a csúfságra nem kerül sor, és kibírom...) Miközben ezeket a sorokat írom kicsiny szobámból helyi idő szerint este nyolckor, és a ventilátor csak forgatja bent a forró levegőt, csak arra vágyom, hogy kintről végre ne félóránként ugyanazok a latino mulatós számok hallatszódjanak be, hanem valaki végre cserélje ki a lemezt, de persze úgysem fogja...

Reggel nyolc óra volt, mire igencsak nyúzottan megérkeztem Santa Elena de Uairén városába, az utolsó venezuelai városkába a brazil határ előtt. Az a helyzet, hogy úgy érzem, lassan kiöregszem ezekből az éjszakai buszokból. Sokat írtam a múltkori dél-amerikai blogomban a helyi (éjszakai) közlekedésről, de egyszerűen nem állom meg, hogy ne írjak róla ismét. Ott kezdődött a dolog, hogy a busztársaságtól egy hölgyemény végigment a buszon, és mindenkitől elvette a buszjegy árát, ami, mint már írtam, a rendes ár két és félszerese volt. Jegyet vagy bármiféle nyugtát természetesen senki nem kapott, de szerintem nem is várt. A pénz átvétele bő fél órát vett igénybe, ugyanis bizony eltartott egy ideig, amíg a hölgy fejenként ötezer bolívar fuertét leszámolt, hiszen többek között én is húsz és ötven bolívar fuertéből álló pénzkötegekkel „kedveskedtem”. Miután ez megtörtént, vártunk még vagy fél órát, hátha jön még valaki (egy rendkívül harsány lilára festett hajú hölgyeményen kívül senki nem jött), aztán végre elindultunk. A sofőrülés mögötti műanyag támlára a Tapsi Hapsi rajzfilmekből a Tasmán Ördög méretes alakja volt ráragasztva, ebből arra következtettem, hogy itt aztán sebességből nem lesz hiány! A „csapat” három főből állt: először is volt a sofőr, akinek vélhetően az volt a feladata, hogy vezesse a buszt, és a kormánynál található ülésen ült; aztán volt az „útfelügyelő”, aki mereven bámulta az utat, és az anyósülésen ült; végül volt egy „kommunikációs szakember”, akinek láthatóan az volt a feladata, hogy az előbbi két személyt állandóan szóval tartsa; neki szék már nem jutott, de a két ülés között volt egy amolyan pamlag-féle, azon heveredett el, mint valami Madame Recamier. Na most a fiúk feladata ugyan láthatóan eltérő volt, azonban egy dologban megegyeztek: a latino mulatós zenét rendkívüli módon szerették. Miután ugyanis elindultunk, az „útfelügyelő” mindenkinek jó éjszakát kívánt, és lekapcsolta a fényeket az utastérben. Egyidejűleg azonban (minő váratlan fordulat!) rendkívül hangosra vette az addig közepesen hangos mulatós zenét. Ebből azt feltételezem, hogy ő azt feltételezte, hogy az alváshoz nekünk, az utasoknak, akik a rendes ár két és félszeresét fizették, most kifejezetten hangos zenére van szükségünk. Ez így ment pár percig, aztán egy kétméteres brazil néger a tőle várható lágy hangnemben hátulról beüvöltötte, hogy azonnal csendesítsék le a zenét, mire a „csapat” láthatóan némileg sértődötten eleget is tett ennek az igénynek. Ez persze nem jelentette azt, hogy reggelig ne ment volna folyamatosan a zene, mint valami végtelenített lemezről, ahogy azt sem, hogy a „csapat” tagjai ne próbálták volna néha a középhangosról nagyon hangosra felerősíteni a zenét, de végül csak sikerült megérkeznünk a végcélunkhoz. 

Érdemes még megemlíteni azokat a helyeket, ahol az éjszaka közepén a távolsági buszok megállnak, hogy az utazóközönség egyen-igyon, dolgát végezze. A mosdókról tudni kell, hogy azok szinte minden alkalommal olyan rettenetes állapotban vannak, hogy már azt is sajnálom, hogy a cipőm talpával érintenem kell őket. (Fizetni persze mindig kell.) A másik, hogy éjszaka ide vagy oda, mindig árulnak ezt, azt: szendvicset, kávét, empanadát, ropogtatnivalót, stb., tehát ezek az emberek nagyon is tudják, hogy éjszakai busz fog érkezni, és nagyjából azt is tudják, hogy hány darab érkezik, és körülbelül mikor, hiszen különben ki virrasztana valami Isten háta mögötti faluban az országút szélén meleg étellel? (Ez mind Délkelet-Ázsiára, mind Dél-Amerikára igaz.) Megálltam a pultnál, kértem egy sajtos arepát. A pult másik oldalán nagyjából húsz éves fickó tudomásul vette az igényt, és lekezelő hangon odaszólt a tőle tíz centire álló kollégájának, hogy adjon neki (az egyébként számára is könnyen elérhető) sajtos arepából egyet. Az odaadta neki az ételt, amit emberünk továbbított nekem. Fizettem, megköszöntem, közben pedig a pultos foghegyről odavetette: „Chilei vagy Paraguay-i vagy?” „Európai vagyok” – mondtam, és arra gondoltam, hogy ezek szerint más is már legalább annyira álmos, mint én. 

A fentieket kiegészíteném azzal, hogy az éjszakai buszokon (és a távolsági buszokon általában) rendkívül hideg van, mert nagyon erősen megy a légkondicionáló berendezés. Ha a zene nem lett volna elég, jelen esetben is jó, ha tizenöt fok volt a buszban, tehát mindenki pulóverben, egyesek pedig még pléddel is betakarództak, úgy üldögéltek és próbáltak aludni. Nos, érdekesképpen, mikor reggel magamhoz tértem a félálomból, a légkondicionáló nem ment egyáltalán, én meg izzadtam (és, ahogy éreztem, mások is). Még jó, hogy a zene ment. „Te amo mi amor, ¡no quiero perderte!” (Szeretlek szerelmem, nem akarlak elveszíteni!) Az egészben egy pozitívum volt: nem ült mellettem senki, tehát legalább valamelyest elfértem. Abba viszont belegondolni is rossz volt, hogy ugyanezt az utat pár nap múlva még egyszer meg kell majd tennem, csak visszafelé…

Santa Elena de Uairén

Mikor végre megérkeztem Santa Elenába, csak egy dologra vágytam: egy tusolóra. Fogtunk egy taxit két brazil lánnyal. Santa Elenában gyűjtőtaxik működnek, azaz ülésenként kell fizetni. Egyedül is mehettem volna, de akkor annyit fizetek, mintha az autó négy utast vinne. Így, mivel hárman voltunk, jobban jöttünk ki. A legalább huszonöt évesnek tűnő Chevrolet (Opel) Corsa végül csak elindult (először nem voltam benne biztos, hogy ez sikerülni fog), a sofőr pedig tudakolta, hogy kiféle-miféle vagyok, hiszen a bőrszínemről mindenki tudja, hogy gringo (idegen) vagyok. Mondtam, hogy Magyarországról jöttem, mire elkezdett hablatyolni valamit, de olyan gyorsan, rekedten és tájszólásban, hogy semmit nem értettem belőle, azt tettem tehát, ami ilyenkor mindig beválik: mindenre azt mondtam, hogy Sí. Vagy azt, hogy Síííííííí. Vagy, hogy Sííííííhííííííííííííííííííííí. (És vártam, hogy végre odaérjünk.) Bent nem volt már kilincs, úgyhogy a külsővel kinyitottam a verda ajtaját, elköszöntem, és kiszálltam az utazási irodánál. A takarítónő mondta, hogy csak fél tíz felé érkezik a főnök, hát vártam. Hozzám csapódott egy argentin fickó is (egy rendkívül laza, szénné varrt testű, kakastaréjra emlékeztető hajkoronával rendelkező fiatalemberre kell gondolni), aki Venezuelában utazgatott, és együtt vártunk. Aztán az argentin gyorsan cigit kunyerált a teraszon dohányzó, tetoválásokkal gazdagon ellátott, bikanyakú svájci lányoktól. Ő kapott cigit, én meg három banánt, azzal, hogy egyem meg, mert ők indulnak a túrára, és túl nehéz a hátizsákjuk. Eric (vagy szerintem inkább Erich), az utazási iroda tulajdonosa, német fickó volt, és úgy tűnt, hogy régóta él Santa Elenában. Rendkívül erős német akcentussal beszélt mind spanyolul, mind angolul. Miután túlestünk a németekkel ilyenkor szokásos körökön (hogyhogy magyar létemre ilyen jól beszélek németül?), elintéztük a formalitásokat és az anyagiakat, és abban maradtunk, hogy az előre megbeszéltek szerint kedden indulok a következő kalandra, mivel hétfőn nem indult túra. 

A nap nagy részét az argentin fickóval töltöttem. Ahogy ez valamiért utazók között lenni szokott, annak ellenére nem mutatkoztunk be egymásnak, hogy egész nap együtt ittunk (mégsem rabolt ki) és jártuk a várost. Megjegyezte, hogy sokan megbámulják az utcán, mire mondtam neki, hogy valószínűleg a fejéből tíz centire kilógó taréj lehet az oka. Ebben maradtunk. Estére visszahúzódtam a posadába, amit az utazási iroda üzemeltetett. Eric azt mondta, hogy nem szívesen adja ki a szobákat, mert komoly vízhiány van a városban, és rendszerint nincs víz tusolni, wc-t lehúzni, stb., de mivel nála foglaltam le a soron következő túrát („…és fizettem egy nem kis summát” – tettem hozzá magamban), ezért nem kellett a háromszor olyan drága úszómedencés panzióba mennem, és kétezer forintért megalhattam egy tiritarkára pingált szobában, ahová délutántól kezdve folyamatosan behallatszódott ugyanaz a latino mulatós zene, ami már a buszon is boldogított. Argentin cimborám már délután jelezte, hogy nála már nincs víz, és nagylelkűen felajánlottam neki, hogy nálam tusolhat, de mire átjött volna estefelé, már nálam sem volt. Így járt.

Hétfőn az amigo argentino lelépett a vadonba, én pedig heverésztem, pár keksszel bevettem a maláriagyógyszert, és elindultam felfedezni Santa Elena de Uairén városát. Eric ajánlott egy háromórás útvonalat, ami keresztülvezetett a szomszédos indián településen, és magán a városkán is. Körülbelül tíz óra lehetett, mikor elindultam, de a hőség már szinte elviselhetetlen volt. Tanultam a korábbiakból: nem spóroltam a napolajjal, végül nem is égtem le. Talán sokaknak ez nem mond semmit, de Santa Elena egy amolyan igazi latin-amerikai kisváros, annak minden „romantikájával”. Ez alatt azt értem, hogy van egy főtere, ahol fák vannak, de egyébként szinte sehol nincsenek fák, csak az üres telkeken vagy a város szélén, ahol már beton sincs, továbbá tele van mindenféle kis üzletecskékkel, amik inkább hasonlítanak valamiféle raktárra, mint üzletre. Nem csoda: senkit nem láttam egy kiló lisztet venni, mindenki legalább tíz-húsz kilót vitt, gondolom arra gondolva, hogy ki tudja, mikor lesz megint. Ugyanez vonatkozik az olajra és a rizsre, ami épp volt, láttam, ahogy egyteherautóból pakolják ki. 

Elindultam tehát a pokoli melegben a városnéző körútra. Első dolgom volt amellett, hogy vizet vegyek, hogy valami sapkát vagy kalapot találjak a fejemre, mivel az a másnapi túrához is kellett, és nem volt. Vizet szerezni Santa Elenában nem könnyű. Mindenféle agyoncukrozott üdítőt úton-útfélen árulnak, de vizet (meg sört) alig. Végül vettem sikerült vizet vennem, és tökfödőt is. A választék elég nagy volt, de amikor megláttam az alábbi modellt, nem gondolkoztam tovább, tudtam, hogy ez a nekem való:

Venezuela forevör!!!

Útközben benéztem a városka egyik templomába is, mert különösen érdekesnek tartom az Isten háta mögötti helyeken felhúzott városok templomait, látszik ugyanis, hogy az emberek igyekeztek a lehetőségekhez mérten a lehető legszebbé varázsolni Isten házát, viszont csak olyasmit használhattak, ami helyben volt: többnyire fát, esetleg követ. Semmi márvány meg arany. San Pedro de Atacama (Chile) vagy Puerto López (Ecuador) temploma sokban hasonlított erre. A templom mellett parókia, szembe vele iskola. Idill. Nem sokkal később véget ért az aszfalt, én pedig a vörös porban caplattam tovább az indián település felé. A helyzet az, hogy bizony eltévedtem, ugyanis két út volt előttem: az egyik meredeken fölfelé vezetett, a másik nagyon meredeken fölfelé vezetett. Én valamiért bíztam benne, hogy elég lesz a meredek emelkedőt megmászni, de sajnos tévedtem. A tévedésre az a két indián Jehova tanúja ébresztett rá, akikkel véletlenül összefutottam útközben. Persze gyorsan meg akartak téríteni, de mondtam, hogy erre igazán semmi szükség, és visszaindultam. Miközben erősen kitikkadva visszafelé gyalogoltam, azon gondolkodtam, hogy vajon hogy lehet az, hogy az utazásban a legjobban azt utálom, ha a hőségben kell meredek emelkedőkön fölfelé kaptatnom, és ehhez képest mégis gyakran ez a vége? Nem volt válasz. Megkönnyebbültem, mikor ismét elértem a beton szélét. Útközben egy (szintén raktárszerű) boltban vettem egy sört, és kiültem a bolt előtti műanyag székek egyikére az árnyékba nyugodtan megiszogatni, közben pedig azon tűnődtem, milyen csodálatos, hogy az üzletben csak arra tartottak valakit, hogy mikor kiment egy vásárló, beordítsa, hogy az illető mit vásárolt, így ellenőrizve, hogy történt-e fizetés. „Egy sör” – rikkantotta, mikor kiléptem az ajtón…

Plaza Bolívar, a főtér

A templom belseje

Graffiti az egyik falon: Békét akarunk Venezuelában

Santa Elena egyik utcácskája

Mikor végre hazaértem, rögtön beálltam a hidegvíz alá. (Induláskor láttam a posada előtt a lajtos kocsit, tehát már előre valószínűsítettem, hogy éppen lesz víz.) Vagy egy órát heverésztem, aztán elindultam ennivalót keresni. Eric említette, hogy van egy nagyon jó brazil étkezde a határon, ezért arrafelé indultam. Negyedmagammal fogtam egy gyűjtőtaxit (ezek négynél kevesebb utassal nem is indultak el), és elindultunk a határ felé. Útlevél szokás szerint nem volt nálam, mert mind Eric, mind utastársaim biztosítottak róla, hogy nem fog kelleni, hiszen csak az étkezdébe megyek. Arra gondoltam, hogy a határállomáson van egy étkezde, de nem kell átmenni a határon, tehát nem is aggódtam. Santa Elenától nagyjából tíz kilométerre van a határ, és számtalan katonai ellenőrzőponton és fekvőrendőrön kell átverekednie megát annak, aki egyáltalán a határig el akar jutni. Megérkeztünk a határátkelőhelyhez. Az egyik katona benézett az autóba, és természetesen engem szúrt ki magának. Mivel szokás szerint nem volt nálam útlevél, csak a másolat, bevitt az irodába, és kérdezte, kiféle-miféle vagyok. (Mivel ez a tény az útlevélben csak magyarul és angolul szerepelt.) Mutattam neki a venezuelai belépőpecsétes lap másolatát is, de elkezdett kötekedni, hogy miért csak a másolat van nálam, mire mondtam, hogy „biztonsági okokból”. Aztán húzta még a száját, valamit magyarázott, és miután megígértem neki, hogy evés után rögtön visszatérek Venezuelába, továbbengedett. A taxis, egy jól megtermett fehérnép, aki csoda, hogy egyáltalán be tudott ülni a huszonéves Fiat Unóba, rögtön kérdezte, hogy fizettem-e neki (hiszen minden utastársam tudta, hogy nem kell útlevelet bemutatni azoknak, akik a brazil határvárosba mennek, tehát nyilvánvaló volt, hogy a katona csak belém akart kötni némi kenőpénzért). „Nem kért pénzt, úgyhogy nem adtam neki” – mondtam egykedvűen, mire mindenki helyeselt. Mindenki kiszállt, én voltam az utolsó utas, mikor megálltunk egy étkezde előtt. „Ez az az étkezde?” – kérdeztem. „Igen, ez az.” – mondta a taxis. „Biztos?” „Biztos.” A lepattant csehót elnézve teljesen nyilvánvaló volt, hogy az nem az az étkezde volt, ahová én menni akartam, de úgy tekintettem, hogy a hölgy meg akar szabadulni tőlem és be akarja gyűjteni a következő fuvart, úgyhogy inkább elköszöntem és kiszálltam a tragacsából. Így esett hát, hogy Brazíliában kötöttem ki útlevél nélkül, álltam az út szélén a hőségben, és fogalmam sem volt, hogy merre van az étkezde, ahová menni akarok, és aminek még a nevét sem tudtam. Jobb híján megkérdeztem valakit, hogy merre van a „híres étterem” (restaurante famoso). Szerencsémre a brazilok rögtön tudták, hogy melyikre gondolok, és még helyesen is tudtak útba igazítani, úgyhogy negyed órányi talpalás után végre odaértem.

Na, melyik országban festik Neymart a falra???

A Churrascaria do Negão ugyanolyan rendszer szerint működött, mint az az étkezde, amelyben még Foz do Iguaçúban ettük Verával az ananászos nyulat 2012-ben. Azaz volt egy pult különféle köretekkel, valamint egy méretes, háromszintes grill, amin különféle húsokat sütögetett egy faarcú néni. A jelige a „Fizess egy fix összeget és egyél pukkadásig” elv volt. A köretekből svédasztal jelleggel lehetett venni, a néni pedig időközönként levett egy nyársat a grillről és végigment az asztalokon, mindenkitől megkérdezve, hogy kérnek-e az adott sültből. Ha valaki kért, lenyesett egy darabot, és továbbállt a következő asztalhoz. Volt marhahús, csirkecomb és –szív, méretes halak, baconba csavart csirkemell, stb. Hozzá egy Itaipava sört kértem, amit már Rióban is szerettem. Miután degeszre ettem magam, sétálgattam kicsit a Pacaraima nevű városban. Benéztem pár üzletbe, és azt kell mondanom, szembetűnő volt a különbség a venezuelai boltok választékához képest, pedig igazán nem valami metropoliszról beszélünk… Az egyik boltban elég komoly választék volt a brazil nemzeti italból, a cachaça vagy pitú nevű cukornádpálinkából, amit igencsak olcsón mértek, kilenc reál, azaz 646 Ft volt egy liter. De volt literes Campari is ötvenöt reálért, ami szintén nem drága. Tehát, aki olcsón akar inni, annak irány Brazília! Akartam még venni egy Guarana üdítőt, ami elég menő Brazíliában, de aztán a hűtőben felfedeztem egy másik kedvenc brazil sörömet, az Antarcticát, és inkább azt vettem. Elég gyorsan sikerült taxit szereznem, és hazafelé már senki nem állított meg bennünket.

Brazil lakoma

A grill és a faarcú néni sárga naciban.

Antarctica!!!

Az esti program annyi volt, hogy begyűjtöttem a ruháimat a mosodából (szerencsém volt, hogy volt víz, és a mosoda működött), bevágtam a kiló maracuját és a tomate del árbolt („paradicsom a fáról”, csodás paradicsomszerű, kivi-eperízű trópusi gyümölcs, Ecuadorban már áradoztam róla), majd lementem az irodába, hogy megbeszéljük az előttünk álló hat napos túrával kapcsolatos adminisztratív dolgokat. Miközben este a hátizsákomat pakoltam és visszaidéztem magamban azokat az információkat, amit vezetőnk, egy, a spanyolt is nehezen beszélő indián néni elmondott, alappal feltételeztem, hogy ez lesz életem legkülönlegesebb kalandja. Alig vártam, hogy belevágjak!