Eldorádó: arany és smaragd

Üdvözlet mindenkinek! Ezt a bejegyzést hazaérkezésem után közvetlenül töltöttem fel, mert már nem tudtam internethez jutni. Várhatóan még két bejegyzés lesz a következő egy héten belül.

Eldorádó… Az arannyal és drágakövekkel teli mesés város, amelyért a conquistadorok és a szerencsevadászok évszázadokon keresztül életük kockáztatásával kutatták Dél-Amerika északi területeinek dzsungeleit, bizony manapság is sokak fantáziáját megmozgatja. Már maga a spanyol szó (illetve szavak, mert tulajdonképpen ez két szó: El Dorado) jelentése is az aranyozott, az arannyal bevont [tárgy]. Kolumbia mesés kincsek hazája, így semmiképp nem akartam úgy elutazni az országból, hogy szemügyre ne vegyem az ország egykori és jelenlegi legértékesebb nyersanyagait: az aranyat és a smaragdot.

Santa Fé de Bogotá, azaz a Bogotái Szent Hit Kolumbia hétmilliós fővárosa és minden tekintetben az ország központja. A város 1538. augusztus 6-ai megalapítását megelőzően Bogotá helyén egy szavanna volt, és a muiszka indiánok fővárosa, Bacatá. A spanyolok persze szokásukhoz híven az indiánokat lemészárolták, városukat lerombolták, utána pedig tizenkét házat és egy templomot emeltek, meggyónták bűneiket (azaz, hogy megölték a „vadembereket”), és így már minden rendben volt. Bogotá annyiban hasonlít Caracasra, hogy látképét a hegyek nagyban meghatározzák, csak míg a venezuelai főváros fölé északról, a kolumbiai fölé nyugatról magasodnak a sötétzöld erdőségekkel borított hegyek. A város a XX. században, és inkább annak második felében nőtt hatalmasra, a XIX. század közepén is még csak harminc ezer lakója és harminc temploma volt. 2016 elejére meg ott tartunk, hogy hétmilliónál is több lakosa van, és a közbiztonság is jelentősen nőtt a korábbiakhoz képest.

Valakivel (talán Karennel) nemrég Mexikóvárosról beszélgettem, és ez a valaki azt mondta, gondoljak csak bele: több mint húszmillió ember egyetlen, hatalmas városban! Mire én megjegyeztem, hogy teljesen mindegy, hogy a város maga mekkora, látogatóként, turistaként úgyis csak a legbelsőbb kerület(ek)ben marad az ember. Miközben autóbuszunk egyre csak rótta Bogotá újabb és újabb útjait, én pedig néztem a kifejezetten csúnya, nyerstégla épületeket, a sok helyen három méter magas, szögesdróttal ellátott kerítéseket és a lakásokban az ablakon belül (!) elhelyezett rácsokat, arra gondoltam, hogy különösebben nem is figyelek ezekre a dolgokra, mert a belváros majd biztosan teljesen más lesz, mint ahogyan Cartagenában is teljesen más volt. Igazam volt, bár az is tény, hogy Bogotá szépségben nem versenghet Cartagena de Indias (bel)városával.

Képek Bogotából - Bogotáról:

Ahogy megérkeztem, fogtam egy taxit, ami Bogotában nem egyszerű dolog. Az útikönyv kifejezetten írta, hogy semmi esetre se (!) szólítson le az ember egy taxit, mert azzal gyakorlatilag rablásnak teszi ki magát. Ez mindenesetre azért is furcsa, mert Kolumbiában – és Venezuelában is – mindenhol intettem le taxikat, és sosem történt baj. Az is igaz viszont, hogy az útikönyv csakis a kolumbiai főváros kapcsán írta ezt a szabályt, úgyhogy mindvégig tartottam is magam ehhez. Az autóbuszpályaudvaron minden taxit címhez regisztráltak, és csak azt követően lehetett beszállni az autóba, hogy a címet, ahova mentem, a rendszerben rögzítették. Újabb érdekesség volt a taxióra. Ezzel a „fehér hollóval” már Medellínben is találkoztam, de csak abban a taxiban, amely hajnalban az autóbuszpályaudvarra vitt. Bogotában viszont minden taxiban kötelező a taxióra használata. Taxisom, egy jókedvű idősebb figura azt mesélte, hogy már harminc éve taxizik, és nagyon szereti a munkáját. Autója, egy szakadt pici Hyundai már tizenegyedik évét taposta, és 785.000 km volt már benne. A fazon azt mondta, tizenkétévente egyszerűen a roncstelepre viszi az autóját, és vesz egy teljesen újat. 2017 nagy év lesz, mivel autócsere várható. Arra a kérdésemre, hogy miért csak a legkisebb Kia, Hyundai és Chevrolet autókat használják taxinak, azt válaszolta, hogy minden más autó egyszerűen túl jó volna taxinak. „Está bien” – mondtam erre. (Rendben van.)

Háromnegyed óra autózás után érkeztünk meg a Cranky Croc (Morcos Krokodil) Hostelbe. Szerencsére volt szabad ágyuk, úgyhogy úgy döntöttem, ott maradok a hátralévő mind a négy éjszakára. Gyorsan kimentem enni egy mexikói fajítát, aztán egy söröcske társaságában blogot írtam és végre rendesen lezuhanyoztam. Este tízkor már aludtam.

A városi szállások nagy előnye, hogy nincsenek kakasok, amelyek felébresszék az embert, úgyhogy reggelig sikerült aludnom. Gyorsan összekészültem, hogy elinduljak a várost felfedezni. A recepciós fickó kérdezte, hogy kijelentkeztem-e, mire mondtam neki, hogy természetesen nem, mivel négy éjszakát maradok, ahogy előző napi érkezésemkor mondtam a kollégájának. Erre közölte, hogy a rendszerben csak egy éjszaka szerepel, és aznapra már tele vannak, így másik szállást kell keresnem magamnak. Irtó dühös lettem, de főleg amiatt a hozzáállás miatt, amivel a harmadik világ országaiban az ember egyébként is gyakran találkozik: a fickót amellett, hogy beismerte, hogy ők hibáztak, a „nagyon sajnálom” kifejezésen kívül szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte az egész, és már az ajtón kívül akart tudni (persze csak, miután az egy éjszakát kifizettem). Nem volt mit tenni, sebtében össze kellett pakolnom az előző este gondosan szétválogatott holmimat, és másik szállást kellett keresnem. Ez szerencsére nem volt egy nehéz művelet, nagyjából tíz perc múlva ugyanis már a Fatima Hostalban találtam magam. A cuccomat letettem a megőrzőbe és befizettem egy városnéző túrára, amelyet egy bizonyos Luís tartott. Luísról nem derült ki, hogy kicsoda, de ott sertepertélt a recepción nagyjából egész nap, viszont dolgozni láthatóan nem dolgozott.

Felültünk tehát egy-egy biciklire, és nyakunkba vettük a várost. Első állomásunk a közeli kis piac volt, amely alatt útszéli bódékat értek. Volt zöldséges, gyümölcsös, készételes, és ami számomra a legfontosabb volt: fűszeres. Mindenképp szerettem volna fűszereket hazavinni, de állítólag a bogotái piac csak taxival volt megközelíthető, úgyhogy jól jött ez a közeli lehetőség, mert gyümölcsöt is tudtam vásárolni. Innen a Chorro de Quevedo térre tekertünk. Ez az a tér, amelyen a hagyomány szerint a várost alapították, amely körül a tizenkét házat felépítették. A téren egy ránézésre is nagyon régi templomocska áll, de állítólag nem az eredeti, hanem csak egy másolat. A tizenkét házat egy tíz ablakkal és két ajtóval rendelkező fal jelképezi a tér egyik szélén. A placcon egyébként délutánonként minden nap humoristák és zenészek szórakoztatják a nagyérdeműt, a hostalhoz vezető rendkívül szűk, macskaköves úton pedig mindenféle kézműves termékeket, valamint chichát, hagyományos erjesztett italt árulnak. (A kokanövény-készítményekről és a marihuánafogyasztáshoz szükséges kellékekről nem is beszélve.) A macskaköves utcákon nem mindig volt könnyű haladni, és bizony mind az autósok, mind a gyalogosok potenciális veszélyt jelentettek, de szerencsére minden jól alakult. Bogotá belvárosi negyedének (Candeleria-negyed) jelentős része része úgy néz ki, mint Caracasban az az egyetlen utca, ahol Bolívar szülőháza látható. A színes, koloniális stílusban épült házak közül sokat felújítottak, rendkívül jól mutattak.

Tizenkét ablak/ajtó a tizenkét ház emlékére 

A terecske után egy igazi, jókora tér következett, a Plaza de Bolívar, amelyet négy oldalról négy igazán illusztris épület határol: a Catedral Primada (székesegyház), a Capitolio Nacional (kétkamarás parlament), az Edificio Liévano (városháza) és a Palacio de Justicia (igazságügyi palota, amely ez esetben tulajdonképpen a legfelsőbb bíróság). A parlament és a székesegyházhoz tartozó épületek között, a tér sarkán áll az 1604-ben épült Colegio Mayor de San Bartolome (Szent Bertalan Főgimnázium), amely Kolumbia legelitebb általános- és középiskolája, ahová szinte lehetetlen bekerülni. A parlament mögött egy tágas, füves tér túloldalán áll a Palacio Nariño, az Elnöki Palota. (Nevét az ország egykori elnökéről, Pedro Nariñóról kapta.) Elvileg be lehet menni, de legalább egy hónappal a tervezett látogatás előtt ajánlatos időpontot foglalni, én pedig ezt elmulasztottam, úgyhogy az épület a „majd legközelebebb” kategóriában maradt. Miután tehát a belváros érdemibb nevezetességeit gyorsan megnéztük, elhagytuk a szűken vett központot, hogy a környék graffitijeit is megcsodáljuk.

A Capitolio Nacional előtt

A Capitolio Nacional udvara

Palacio Nariño

Bogotában az emberek nemigen foglalkoztak a graffitikkel, mint például Buenos Airesben, ahol ennek már komoly hagyományai vannak. Pár éve azonban történt egy eset, ami mindent megváltoztatott: egy tizenhárom éves fiú egy macskát festett az egyik ház falára. Meglátta egy rendőr, és kérdőre akarta vonni, mire a gyerek elszaladt, a rendőr viszont fegyvert rántott és lelőtte. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, úgy akarta beállítani, mintha a fiú lopott volna, és különféle értéktárgyakat helyezett a holttest mellé. Pechére azonban egy biztonsági kamera mindent felvett, és ő, valamint a három rendőr, aki az ügy eltussolásában részt vett, azóta is börtönben ül. Ellenben amolyan „csakazértis” mentalitásból sokan a halott fiú emlékére elkezdték festegetni a közterületek falait, de nem holmi firkálmányokkal, hanem hatalmas, művészi rajzokkal, amelyek rendszerint valamilyen társadalmi üzenetet is hordoztak. Az egyik gyorsforgalmi út mentén még pár művészt is megleshettünk munka közben! 

Néhány graffiti:

Graffitinézés közben a város különböző, érdekes helyszínein is megfordultunk. Az egyik ilyen a használaton kívüli Plaza de Toros, azaz a bikaviadalokhoz használt aréna volt. Az egy ciklussal korábbi polgármester ugyanis Bogotában betiltotta a bikaviadalt. (Persze az éppen regnáló városvezetés állítólag ismét engedélyezni akarja a rendezvényeket...) Jártunkban-keltünkben egy olyan környéken is keresztültekertünk, ahol teljesen olyan házak voltak, mint Angliában. A visszafelé vezető úton még megnéztük a Kolumbiai Nemzeti Múzeum külső falait is. Azért írom, hogy falait, mert az épület szemmel láthatóan egykor spanyol erőd volt. Elég furcsa ötletnek tartom, hogy pont a nemzeti múzeumot költöztették bele.

A vérbeli andalúz stílusban épült Plaza de Toros

Anglia helyett Kolumbia

A Kolumbiai Nemzeti Múzeum épülete

Utólag azt kell mondanom, a túrával nagyon jó üzletet csináltam, mert sok olyan helyre is eljutottam, ahova teljesen biztos, hogy magamtól nem mentem volna el, másfelől pedig figyelembe véve, hogy a kért árnál ötszáz forintnyival többet fizettem, Luís a teljes tartózkodásom alatt nagyon segítőkész maradt és ott segített, ahol tudott.

Ebéd után visszamentem a Plaza de Bolívarhoz. Megkerültem a parlamentet, és az Iglesia Museo de Santa Clara múzeumhoz mentem. A város egyik legrégebbi temploma a Klarissza Apácarendé volt, és egykor egy rendház is tartozott az egyébként egyhajós, kívülről teljesen dísztelen, várfal benyomását keltő falakkal rendelkező templomépülethez. A létesítményt 1968-ban szerezte meg a kolumbiai állam, és azóta semmilyen vallási tevékenységet nem folytatnak benne. A rengeteg műtárgyat restaurálták, és az egykori vallási épület ma múzeumként működik, akárcsak a Hagia Sophia Isztambulban. A templom belseje s padlótól a plafonig roskadozik a festményektől, szobroktól (San Miguel arkangyalról is volt festmény, természetesen). Az oltár pedig egy hatalmas, padlótól a tetőig érő, fából készült és aranyszínűre festett műremek. A rendházat ugyan elbontották, de pár dolgot sikerült megmenteni onnan is, egy félreeső szobában ezt is meg lehetett tekinteni.

Iglesia Museo de Santa Clara kívülről...

...és belülről

A nap utolsó látnivalójaként a „A Váza Háza” Függetlenségi Múzeumot (Museo de la Independencia Casa del Florero) néztem meg. A szerény méretekkel rendelkező fehér épületben, amely a Plaza Bolívar egyik sarkán található, talán Dél-Amerika leghíresebb vázáját őrzik. A vázához kapcsolódó történet úgy szól, hogy egy előre megtervezett akció keretében a város kreol előkelőségei José Gonzales Llorentétől, a házban lakó spanyol nemestől kölcsön akarták kérni az egyik vázáját, hogy a Cartagenából Bogotába érkező királyi biztos tiszteletére rendezett banketten használják. Ahogyan arra számítani lehetett, a spanyol elutasította a kérést. A dolog először csak utcai verekedést, a nap végére azonban a Spanyolországtól való teljes függetlenség követelését eredményezte. A felhajtáshoz képest a váza kifejezetten jó állapotban van még mindig. A múzeumban nem valami sok tárgyat állítottak ki, viszont egyvalami még megragadta a figyelmemet: egy jókora táblán különböző, egyenként kiforgatható falapocskák alatt látható volt a különböző keveredések eredményeként született gyermekek „keverékfajtájának” neve. Mondanom sem kell, a mesztic és a mulatt csak a kezdet volt, a legtöbb elnevezést egyáltalán nem ismertem.

A Váza Háza

Az a bizonyos váza

Mindegyik lapocska alatt más és más keveréknevek olvashatók

Vacsora előttre még jutott némi izgalom: úgy nézett ki, hogy elvesztettem a lakatkulcsomat, és le kell vágni a lakatomat a szekrényről, illetve újat kell vennem. Ahogy ez már csak lenni szokott, amint visszaértem a városból az új lakattal, rögtön megtaláltam a kulcsot. Kétszeres örömmel indultam vacsorázni. Az az igazság, hogy az izraeli utam óta nagyon rákaptam a hummuszra, és eléggé hiányzik, ha sokáig nem eszem, ezért kerestem egy arab éttermet, és megbeszéltem, hogy elkészítik a hummuszt estére, mire jövök. A dolog viszont nem egészen úgy sült el, ahogyan én szerettem volna: hummusz alatt ugyanis ezek a „kolumbiai arabok” egy durvára darált főtt csicseriborsókrémet értettek, amit csak köretként szolgáltak fel egyéb ételekhez. Így maradt a falafel, amihez hozzáehettem a krémet, amit hummusznak nem neveznék. Este egy több hónapja úton lévő izraeli szobatársammal megállapodtunk benne, hogy a Tel Aviv-Jaffa-i Abu Hasszán által készített hummusznak bizony nincs párja. (Abuhoz bizony még tényleg vissza kell mennem Jaffába.)

Miután reggel befaltam a friss trópusi gyümölcsökből és szederlekváros kenyérből álló kosztot, elhatároztam, hogy utánanézek Kolumbia kincseinek, a smaragdnak és az aranynak. Kis túlzással élve, ahogy Svájcban szinte minden utcasarkon lehetett Rolex órát kapni, úgy Kolumbiában minden sarkon lehet smaragdokat vásárolni. Nem véletlenül: az ország a világ legnagyobb smaragdexportőre. A kolumbiai smaragdkereskedelem szíve a Nemzetközi Smaragdkereskedelmi Központ (Centro Internacional de Esmeraldas). A háromszintes épületben pár pénzváltón kívül csak ékszerészek és drágakőkereskedők üzletei vannak. A délelőttöt itt töltöttem, és különböző kereskedőknél húszezertől hárommillió forintig terjedő értékű smaragdokat vizsgálgattam csipesz és nagyító segítségével. A smaragd értéke elég sok dologtól függ, melyek leegyszerűsítve: a kő tömege (karát), színe (minél sötétebb, annál jobb), csillogása (minél csillogóbb, annál drágább), tisztasága, áttetszősége (minél tisztább, annál drágább), illetve az, hogy van-e benne valamilyen szennyeződés (a tiszta a drágább). Ahogy pedig egy idősebb nénike kifejezetten jól összefoglalta a lényeget: ha egy kő tökéletes, akkor vagy rendkívüli ritkaság és így rendkívül drága, vagy hamisítvány. Legalább negyven-ötven drágakő tüzetes vizsgálatát követően két megállapítást tettem: egy smaragd vagy csillog, de nagyon gyenge zöld színe van, vagy erősen zöld, de matt és/vagy szennyezett (zárványszerűség van benne).

A kereskedők különféle minőségű köveket árultak. A legolcsóbb és legalacsonyabb az úgynevezett „moralla” volt, amelyről nem is igen látszik, hogy smaragd: szinte minden ásványboltban meg lehet vásárolni ezt a teljesen matt, halványzöld, amorf követ. A „trapiche” már drágább, és különlegessége, hogy a smaragd szénnel szennyezett, de nem akárhogy: a szennyeződés egy henger alakú smaragdkristályban alakult ki olyan formában, hogy egy középső „magból” vékony csík formájában kifelé ágazik a feketeség. Ezeket a kristályokat keresztben vágják össze, akár egy kolbászt, így virágszerű smaragdot kapunk. Ha ez utóbbi kőfajta különösen szép és szimmetrikus, sokat érhet, a japánok állítólag kifejezetten ezeket keresik. Aztán ott vannak a gyönyörűen csillogó smaragdok. Hát, azokat aztán bizony sokáig lehet nézegetni, nem telik be az ember a látvánnyal. A drágakövek sosem vonzottak különösebben, de egy néni mutatott nekem egy olyan gyönyörű smaragdot, amilyen tényleg csak a filmekben létezik. A nap folyamán sokat gondoltam erre a különleges drágakőre… A kövek mellett egyébként ékszereket is árultak szép számmal, de az arany vagy ezüstfoglalat a drágakő értékéhez képest tulajdonképpen elenyésző volt, párezer forint volt csak a különbség.

A Smaragdkereskedelmi Központ

Az épület belülről (az üzleteket közvetlenül nem akartam fényképezni)

Egy 1,24 karátos, csodálatos smaragd

Miután tehát kiműveltem magam smaragd-ügyben, úgy gondoltam, benézek Bogotá legnagyobb templomába, a Catedral Primada nevű székesegyházba, amelyet előző nap csak kívülről néztem meg. Nem mondanám, hogy elájultam volna a háromhajós, rendkívül tágas templom belső terétől, de az előző nap meglátogatott Iglesia Museo de Santa Clara után ezen nem is csodálkoztam. Talán annyit jegyeznék meg, hogy a Kálvária egyes jeleneteit bemutató posztereken látható, festményszerű jeleneteket elég valószínű, hogy Mel Gibson Passió című filmjéből vették, ugyanis Mária Magdolna kifejezetten hasonlított Monica Belluccira…

Catedral Primada

A Catedral oltára kétoldalt festményekkel

A Catedral főhajója

A nap második – és egyben utolsó – múzeuma felé indultam a sétálóutcán, de előtte még benéztem a nap szintén második – és szintén egyben utolsó – templomába, az Iglesia de San Franciscóba. Épp mise folyt, így sajnos fényképezni tilos volt. A mise érdekesen zajlott: egy hölgy a híveknek háttal állva, a főoltár felé nézve, hátra sem fordulva mondta a szentbeszédet. A főoltár egyébként hatalmas, a padlótól a tetőig terjedő, rendkívül sok, szentképekkel és/vagy szobrokkal feltöltött fülkével rendelkező, teljesen aranyszínű, fából készült műremek volt, mely a maga nemében Bogotá legnagyobbja. A főoltártól balra egy kis kápolnában egy pap ült, és várta a gyónni kívánó híveket (semmi lezárt fülke vagy hasonlók). Az épület maga egyébként a Museo Iglesia de Santa Clarát idézte, de annak szintjét – talán szerencsére – nem érte el. A templomot 1557. és 1621. között építették, és valami csoda folytán egyszer sem pusztult el, így Bogotá legrégebbi, eredeti formájában létező temploma.

Iglesia de San Francisco

Azt hiszem, minden további nélkül elmondhatom magamról, hogy kevesen láttak annyi múzeumot Dél-Amerika-szerte, mint én, de a bogotái Aranymúzeum (Museo del Oro) mindegyiket felülmúlja. Ez vonatkozik egyrészt a kialakításra, berendezésre, de sokkal inkább a látványra. Idegenvezetőnk, Juan azt mesélte a tárlatvezetés megkezdése előtt, hogy mikor a múzeum megnyitását követően az első látogatócsoport megnézte a kiállítást, mind conquistadorként, az aranytól teljesen megrészegülten jöttek ki a termekből. Nos, évtizedekkel később, a mai napon én is pont ugyanígy éreztem: a rengeteg arany teljesen megbabonázott. Még sosem éreztem ilyet korábban, és még aközben is a látottak hatása alatt vagyok, hogy ezeket a sorokat írom.

Museo del Oro

A múzeum 1939-ben nyílt meg, és 1968 óta van a Santander park szélén, szemben az Iglesia de San Franciscóval. Az épület hétemeletes, melyből három a föld alatt, négy fölötte található. A földalatti szinteken időszaki tárlatokat lehet megtekinteni, már, amikor vannak ilyenek, látogatásom idején épp nem voltak, tehát három szint rögtön kilőve. A földszinten (amely az észak-amerikai gondolkodásmód szerint már az első szint), csak adminisztratív helyiségek és a múzeumshop voltak, tehát ez is kilőve. Maradt tehát a második, harmadik és negyedik szint. A negyedik szinten, melyet utoljára hagytam, nem is kiállítás (exposición), hanem „felfedezés” (exploración) található. Erre a helyre Juan azt mondta, hogy amolyan kísérlet, és annak is kell tekinteni. Pár videót lehetett megnézni és egy hatalmas Kolumbia-térképen lehetett járkálni. Érdemben tehát csak két szint maradt. Ebből az ember talán nem feltételez sokat egy múzeumról, de a Mueso del Oro esetében nem is tévedhetne nagyobbat!

A második és harmadik szinten látható kiállítás érdekessége, hogy a szokásossal ellentétben igen kevés tárgy mellett szerepel kis tábla például olyan felirattal, hogy „Arany hajdísz. Sierra Nevada de Santa Marta, XIV. század közepe”. Ennek két prózai oka van: az egyik, hogy nagyon sok tárgy tulajdonképpen ugyanaz, csak nagyon sok és sokféle van belőle, és csak egy helyen írták ki, hogy a következő vitrinekben mi található; a másik ok pedig, hogy a régészek nem tudják pontosan, hogy az illető tárgy pontosan micsoda vagy, hogy mit ábrázol. Feltételezések persze vannak, de egyik sem bizonyított kétséget kizáróan, így inkább nem írtak mellé semmit. Juan például elmondta, hogy ő maga is vitatkozik a főnökével arról, hogy bizonyos műtárgyak mit ábrázolnak. Az őslakosok leszármazottai ugyan sok segítséget nyújtottak a múzeum régészeinek munkájához, de bizony még az ő tudásuk is kevés volt néha ahhoz, hogy őseik gondolatait többszáz év távlatból kifürkésszék. Mindezektől függetlenül igyekszem leírni azt, amit láttam, bár ez elég halva született ötlet, mivel a múzeum aranykincsének látványa tulajdonképpen leírhatatlan: azokat látni kell.

Mi lehet és mit ábrázolhat?

Talán egy szárnyas jaguár? De mire szolgál maga a tárgy?

Aranymaszk

A második emeleten két kiállítást láthattunk. Az első „Az emberek és az arany a spanyol hódítás előtti Kolumbiában” címet viselte, és a fémek politikai és vallási rendszerben betöltött szerepét helyezte a középpontba. Itt megtudhattam, hogy a fémmegmunkálás az Andok középső vidékein négyezer éves múltra tekint vissza, és, hogy a megmunkált fém azt a célt szolgálta, hogy a vallási és világi vezetők (azaz a sámánok és törzsfőnökök vagy egyéb vezetők) hatalmát egyrészt láttassa, másrészt megerősítse. Ez volt az a kiállítás a négy közül, ahol a legtöbb nem aranyból készült tárgyat láthattam, de azok száma így is viszonylag alacsony volt. A legtöbb tárgyat (akár arany, akár nem arany) temetkezési helyeken, lezárt szarkofágokban találták, nagyon sokat egyszerűen véletlenül fedeztek fel gödrökben, barlangokban. Ami nagyon érdekes, hogy Kolumbia manapság is ritkán lakott, amazóniai dzsungellel borított területein egyáltalán nem találtak a fém megmunkálására utaló nyomokat, csak az ország hegyes és tengerparti vidékein. A kiállításon rengeteg, különféle aranytárgyat csodálhattam meg: orrdíszeket, poporókat (ez a zúzott csigaház tárolására alkalmas eszköz, melyről az Elveszett Város kapcsán már írtam), ékszereket, és hatalmi jelvényeket.

Orrdísz. A középen található szűk kis pöcköket illesztették az orrba

Orrdísz

Füldíszek és jaguárt ábrázoló orrdísz. A foltjai is látszódnak, valamint két zöld szeme és négy lába

Ritka felirat: Nyakdísz, Kr. u. 1080.

A második emeleten látható másik kiállítás címe „A fém megmunkálása” volt. A tárlat során a látogatók megismerkedhettek a fém megmunkálásának különböző technikáival. Megtudtam, hogy az arany mellett a rezet, a vasat, az ezüstöt, és meglepő módon a platinát is megmunkálták. Külön érdekesnek tartottam azt a részt, ahol azt mutatták be, hogyan javították az aranyművesek a törött aranytárgyakat. Mivel gyakran hajszálvékony aranylapokról van szó, ez gyakran előfordulhatott. Az egyik módszer az volt, hogy két pici lyukat fúrtak a szakadás két oldalába, és vékony aranyszállal egyszerűen összefogták a darabokat. A másik módszer során, amikor például nem aranylap, hanem finom szálakból készített rácsozás sérült meg, a sérült részeket egyszerűen összekötözték vagy kicsit megmelegítették és összeolvasztották. (Ez közelről nem nézett túl jól ki, de messziről nyilván úgysem látta senki.) A kiállításhoz tartozó termekben is sok aranytárgy volt, és azokat a fém megmunkálásának módszerei szerinti tematikában állították ki.

Aranycsiga

Javított melldísz. A bal oldalon és alul jól láthatók a pántok

A második emeleten is szép és érdekes látnivalók voltak, de a harmadik emelettől egyszerűen leesett az állam, és láthatóan nemcsak nekem. Itt is két kiállítást láthattam. Az első a „Kozmológia és szimbolizmus” címet viselte. A kiállítást az indián mítoszok világának, a sámánizmusnak és a fémek szimbolikus szerepének szentelték. Kozmológia alatt a prekolumbiánus kultúrákban a világmindenség múltját, jövőjét és felépítését értették. A világmindenséget egy látható, és egy természetfeletti szintre osztották. A kacikákat számtalan szimbólum, tabu és elképzelés lengte körül: mivel isteni származásúnak tartották őket, sokszor még csak rájuk sem szabadott nézni, lábuk nem érinthette a talajt, bizonyos élelmiszereket csak ők fogyaszthattak, stb. A termek bejáratát vastag páncélajtó védte, és természetesen biztonsági emberek is sétálgattak fel-alá az ajtó előtt. A benti félhomályban a rengeteg arany csak úgy csillogott-villogott! Az itt kiállított tárgyak egy része embereket, állatokat és ember-állat, valamint állat-állat hibrideket ábrázolt. Láttam itt a már Santa Martában is megcsodált denevérembert, madarakon (guggoló pozícióban!) lovagló sámánokat, macskaféle ragadozóval kevert madarakat, kígyókat, stb. Az egyik vitrinben egy kacika teljes aranydíszét láthattuk. Arany fejdísz, orrdísz, füldísz, melldísz, kar- és lábperec, jogar. Különösen figyelemreméltónak tartottam a hatalmas orrdíszeket is, amelyeket először meg sem ismertem, azt hittem, valami nyak- vagy melldíszről van szó. Persze nyilvánvalóan olyan vékony és könnyű aranylapokról van szó, amelyeket a kacika az orrában is könnyen hordhatott, ráadásul nem is mindig hordta őket, hanem csak akkor, amikor ki kellett állnia alattvalói elé. Bolíviai és perui tartózkodásom során sokat írtam a kokanövényről, melynek élénkítő hatását az indiánok évezredek óta ismerik. A kokanövény fogyasztása az aranyművességben is megjelent, méghozzá nem is akárhogy! Hiszen ki látott már olyan aranydíszt, amely egy emberi fejet ábrázol, amely jól láthatóan rág, miközben szemei igencsak tágra nyílnak a kokalevél „jótékony” hatásától? Egy egész vitrint szenteltek ezeknek az érdekes, kör alakú aranydíszeknek, melyeket egy agyagfigura egészített ki, amelynek arcán az ernyedtség és a nyugalom egyértelmű jeleit lehetett leolvasni: ő már bizony túl volt a „csúcson”. Több vitrin volt tele poporóval; mind a csigaházőrlemény tárolására szolgáló rész, mind az abban történő nyúlkálásra való rúd aranyból készült. A poporók a legkülönfélébb formában készültek, és csak kettőt emelnék ki: az egyik egy meghatározhatatlan gyümölcs alakú darab volt, mindenféle gömbölyű formákkal. Erről és a hasonló alakú poporókról a régészek úgy gondolják, hogy voltaképpen egy gömbölyded idomokkal megáldott női alakot ábrázolnak, és ekként termékenységi szimbólumként értelmezhetők. (Akárcsak az európai Willendorfi Vénusz, teszem hozzá.) A másik érdekes poporó, egyben az egész múzeum egyik fő attrakciója, egy aranylapocskákat maga előtt tartó, ülő emberalakot ábrázol. Ha szemből nézzük, alig látunk az emberalakból valamit, mivel az aranylapocskák eltakarják a testét. Negyvenöt fokos szögben nézve viszont jól látható, hogy női alakról van szó: mind az elsődleges, mind a másodlagos nemi jellegek jól láthatók. Közelről nézve az is feltűnik, hogy a fémlapocskák nem érnek hozzá a nőalak testéhez, azokat a karjaira és a fejére erősített eszközök tartják távol tőle, de oly módon, hogy mozgás közben vagy szél hatására ide-oda fityegjenek. Ennek oka, hogy a mozgó aranylap visszatükrözi a fényt, és így a csillogás feltűnést kelt. Érdekes még, hogy a hölgy szinte csak a felsőtestén visel díszeket, ennek pedig az az oka, hogy az emberek – főleg messziről – úgyis csak a felsőtestet látják, a lábakat aligha.

Páncélajtó. A hölgy nem a védelem része, csak már lusta voltam megvárni a tizedik téblábolót is...

Kacika teljes aranydísze

Kokalevelet rágó arc a melldíszen. A száj szélén látható kitüremkedés a kokalevél

Kokalevelet rágó, kitágult szemű arc melldíszen

Női alakot ábrázoló poporó oldalról

Női alakot ábrázoló poporó szemből/felülről

Gyümölcsöt vagy egyéb gömbölyded formákat ábrázoló poporó

Poporó

A másik kiállítás neve „La Ofrenda”, azaz „A felajánlás” volt. Itt mutatták be a kiállítás, és az egész múzeum leghíresebb műtárgyát, a Felajánlás Tutaját. A Bogotá környékén egykor élő muiszka indiánok bizonyos időközönként a hegyi tavak partján ünnepségeket tartottak, melynek során kacikáik és papjaik vezetésével felajánlásokat tettek az istenségeik számára. A legenda szerint egyes alkalmakkor sor került az El Dorado szertartásra, melynek során egy tutajról aranyat és drágaköveket hajítottak a tóba. A ma élő indiánok hite szerint az arany a Nap-Atya termékeny energiája. Azzal, hogy a kacika a Felajánlás Tutajáról kincseket dobott a vízbe, megállapodást kötött a természettel az élet megújításáról. (A legenda olyannyira tartotta magát, hogy a Bogotától nem messze található Guatavita-tavat már az 1560-as években megpróbálták leengedni, hogy El Dorado nyomára bukkanjanak, majd az angolok próbálkoztak a XIX. században, de a kincseket még az 1940-es években is keresték fémdetektorokkal felszerelt amerikai búvárok. Mondanom sem kell, senki nem talált lényegében semmit.) A körülbelül húsz centiméter hosszú szobor talán az indián aranyművesség csúcsa, és azt a jelenetet ábrázolja, amikor a kacika és a papok a tutajon a tó közepére hajóznak, hogy a kincseket vízbe dobják. Középen a kacika mindenkinél nagyobb alakja látható, körülötte pedig a fontosabb sámánok (magasabb fejdísszel) és az alacsonyabb rangú sámánok (alacsonyabb fejdísszel) állnak. Lenyűgöző alkotás!

A Felajánlás Tutaja

A tutaj másik szögből

A tutajt bemutató teremben néhány egyéb műtárgyat is kiállítottak, melyek a sámánokat, a sámánok földöntúli alakjait (madarak, denevérek, stb.) mutatták be. Ugyanehhez a kiállításhoz tartozott egy kis, kör alaprajzú terem, ahová csak bizonyos időközönként engedték be a látogatókat. A falon körbefutó vitrin roskadozott az aranytól, melyeket szándékosan annyira közel helyeztek el egymáshoz, hogy szinte egybefüggő „szőnyeget” alkottak. Szinte oda se lehetet nézni, annyira csillogott minden. A terem közepén a padló egy helyen üvegből volt, az üveg alatt pedig szintén aranyat halmoztak fel. Ebben a teremben egy talán ötperces előadást hallgathattunk meg, melynek során a felajánlási szertartás során elhangzó zenéből, énekekből kaptunk ízelítőt.

Arany a padlóban

Aranytól roskadozó fal

Aranymámorban úszva támolyogtam ki az épületből. Azt hiszem, ezt a muzeális élményt sokáig nem fogom elfelejteni. Alapvetően igen rossz véleménnyel vagyok arról, ahogyan az aranyra éhes spanyolok az indiánokkal viselkedtek, de talán életemben először egy kissé át tudtam érezni, hogy milyen volt az arany bűvöletében élni, ami persze egyáltalán nem igazolja azt, ahogyan a hódítók az őslakosokkal bántak.

Rám virradt tehát az utolsó Bogotában, Kolumbiában és egyben Dél-Amerikában töltött nap is. A programot kifejezetten szellősre terveztem, nem akartam rohanni. A napot a Bogotá fölé magasodó Monserrate csúcson (Cerro de Monserrate) terveztem kezdeni. Reggeli közben megismerkedtem egy Ausztráliában élő francia fickóval, és megbeszéltük, hogy együtt megyünk. A főváros nyugati szélén húzódó hegygerincen két csúcsra is templomot építettek a helyiek: a Monserrate- és a Guadalupe-csúcsokra. Előbbihez mind siklóval, mind lengőkabinnal fel lehet jutni, utóbbihoz csak taxival (vagy gyalog, de azt az útikönyv a rablótámadások miatt nem javasolta). A Monserrate-csúcs esetében az a rendszer, hogy délelőtt a sikló, délután a lengőkabin jár. A lengőkabint úgyis eleget nyüstöltem Medellínben, nem is bántam, hogy a sikló jutott. A csúcs 3174 m magas. Pulóvert nem vittem, pedig jól jött volna, nem volt meleg. Fentről csodás kilátás nyílik az ezerhétszáz négyzetkilométernyi területen terpeszkedő Bogotára. A csúcsra épített kis templomhoz két út vezetett: az egyik a Szent Klára Étterem mellett vezetett, a másik egy Kálvária volt. A francia javaslatára azon indultunk el és értünk öt perc múlva a templomhoz. Az eredetileg a csúcsra épített kápolnát egy földrengés romba döntötte 1917-ben és újjá kellett építeni. Az új templomban az elesett Krisztus szobra áll az oltár helyén, amelynek csodatevő képességet tulajdonítanak a helyiek, így sokan zarándokolnak hétvégenként a hegyre. Mi nem sokat időztünk bent, inkább a várost és a szomszédos Guadalupe-csúcson látható hatalmas fehér Mária-szobrot vettük szemügyre. Hazafelé menet még beugrottam a fűszeres nénihez egy nagy zacskó szerecsendióért, majd visszamentünk a szállásra. A francia fickó épp kicuccolt, mivel előző este megismerkedett valami kolumbiai lánnyal, az pedig rögtön meghívta, hogy lakjon nála, ez pedig bizonyára több előnnyel kecsegtetett, mint a szállás a hostelban.

A sikló és a lengőkabin alsó állomása

Mögöttem Bogotá...

A templom

A templom belső tere a Jézus-szoborral

Kilátás a templom bejáratától: balra a Cerro Guadalupe, jobbra Bogotá

Jobbra a Cerro Guadalupe

Volt még pár elintéznivalóm, utána pedig beültem megkóstolni egy kolumbiai, és kifejezetten bogotái ételkülönlegességet, mely az ajiaco [ahiakó] névre hallgatott. Ez egy sűrű, többféle krumplit tartalmazó krumplileves, melyben csontról lefejtett csirkehús, egy guasca nevű helyi fűszernövény, és egy hurkapálcára felszúrt darab egész kukorica úszott. A leves mellé egy kistányéron rizst, egy negyed avokádót és kapribogyót hoztak. Az étel íze nem volt rossz, de nekem nagyon hiányzott, hogy nem volt fűszeres íze az ételnek. A rizst az egyébként is nagyon sűrű leves mellé eléggé túlzásnak tartottam, az avokádó rendkívül krémes volt, a kapribogyó sós-savanyú íze pedig valamennyire ellensúlyozta azt, hogy az étel maga viszonylag íztelen volt. Desszertként ittam egy barna sört, és felkerestem Bogotá egyik leghíresebb múzeumát, a Botero Múzeumot. Fernando Boteróról már szót ejtettem Medellín kapcsán. Gabriel García Marquez, Shakira, Juan Pablo Montoya és James Rodriguez mellett ő Kolumbia egyik első számú arca, aki viszont már sajnos nem él. Bogotá főterétől nem messze, egy felújított épületegyüttesben amolyan múzeumi negyedet alakítottak ki, amely teljesen ingyenes, és vagy négy-öt múzeum látogatható meg benne teljesen ingyen. Engem csak a Botero Múzeum érdekelt, így azt néztem meg. Érdekesség, hogy a kiállítási darabok mindegyikét Botero ajándékozta a múzeumnak. Ezek egy részét maga a művész festette, illetve készítette, másik részét pedig a tulajdonában lévő, egyéb híres művészek, többek között Picasso, Miró, Renoir és egyéb hasonlóan nagy nevek művei képezték. Mint ahogyan az a Medellínben elhelyezett szobrain is tetten érhető, Botero a diszharmónia híve volt. A kiállításon látható méretes festményeken, melyek többnyire kövér női aktokat, bajszos férfiakat, gerillákat vagy gyümölcsöket ábrázoltak, mindig volt valami, ami nagyon el volt méretezve. Érdekesség, hogy szobrai közül sok olyan alkotás kicsinyített változatát is kiállították, amelynek Medellínben vagy Cartagenában van a kültéri nagy testvére.

Ajiaco

Botero: Narancsok (apró evőeszközökkel)

Léda és a hattyú Botero-módra

Botero: Család

Botero: Mona Lisa

A délután többi részét azzal töltöttem, hogy sétálgattam a városban. Jártam például a Palacio de San Carlosnál. A palota arról híres, hogy a Libertador, Simón Bolívar épp egy barátnőjével töltötte idejét, mikor egy csapat katonatiszt az életére tört. Szerencséjére az illető hölgy segítségével sikerült megmenekülnie, így Manuelita Saenz megkapta a megtisztelő „La Libertadora del Libertador” (kb. A Felszabadító Szabadítója) ragadványnevet. (Nem hiába volt ez barátság extrákkal, nyilván az életmentés is az extrák közé tartozott.) A délután folyamán megkóstoltam Kolumbia egyik jellegzetes édességét, a krémmel töltött, palacsinta méretű ostyát. Ezt a finomságot az utcán, kocsiból árulják, étkezdében nem is láttam. A töltelék többnyire lekvár, dulce de leche (karamellkrém), tejkrém, durvára reszelt kókusz és földimogyoró lehet. Én a tej- és karamellkrém kombinációját választottam. Miután az eladónénit képbe helyeztem Magyarország földrajzi elhelyezkedését illetően, gyorsan megettem, amit megvettem. A naplementét a Plaza Bolívaron ültem végig, utána pedig visszamentem a hosalba, megettem a fél kiló mangosztán gyümölcsöt, amit nem sokkal korábban vettem, írtam ezt a bejegyzést, aztán pedig aludni tértem, és gondolatban próbáltam összerakni a másnap délelőttöt, amely elég eseménydúsnak ígérkezett.

A hazautazás reggelén gyorsan összepakoltam a teljes csomagot. Szépen, egyenként, nehogy valami olyasmi is belekerüljön a csomagba, amit nem szeretnék magammal vinni. Miután ezzel megvoltam, jól elzártam mindent, és bementem a városba. Először az Aranymúzeumba mentem, hogy még készítsek pár képet néhány olyan műtárgyról, amelyet nem tudtam rendesen lefényképezni előzőleg, mivel nem volt nálam a teleobjektív. Utána tettem egy kört, és visszamentem a hostalba. Bevágtam az előző nap vásárolt fél kilónyi mangosztán gyümölcsöt, aztán már jött is a taxi. Fél óra múlva érkeztünk meg. És ahogy kiszálltam az autóból és fölnéztem, a következő aranyszínű felirat fogadott: El Dorado. Megérkeztem hát!