Félúton

Kicsit csalóka a cím, mivel már túlléptem a tervezett út felét, de mivel épp megérkeztem Kolumbiába, mégis úgy gondoltam, hogy ezt a címet adom a bejegyzésnek, mivel a hátralévő három hétben már ebben az országban fogok utazgatni. Persze az is benne van a dologban, hogy minden blogban van egy bejegyzés ugyanezzel a címmel.

Felültem tehát a Maracaibóba tartó járatra. A venezuelai olajüzletek helyszíneként ismert, egyébként teljesen érdektelen város a hatalmas Maracaibo-tó felső csücskénél helyezkedik el. A tó mindamellett, hogy Dél-Amerika legnagyobb tava (én korábban mindig tengeröbölnek hittem), arról híres, hogy egy rendkívül különleges esemény figyelhető meg a tóparton: a mennydörgés nélküli villámlás. A jelenség az esős évszakban fordul elő igazán gyakran, olyankor állítólag akár olvasni is lehet, olyan gyakoriak a teljesen hangtalan villámcsapások a környéken. Nekem persze csak a koszos, és egyáltalán nem bizalomkeltő autóbuszpályaudvar jutott, hajnali öt órakor. Olvastam egy amerikai utazó pár évvel korábbi bejegyzését, aki úgy írta le az autóbuszpályaudvart, mint egy olyan helyet, ahol szó szerint halálfélelme van az embernek, míg a csatlakozására vár, és én is rendkívül rosszul éreztem magam, alig vártam, hogy égre továbbállhassak. A célom Maicao volt, a kolumbiai határváros. Korábban többeket megkérdeztem, hogy el lehet-e jutni oda, és mindenki biztosított róla, hogy bizony, el lehet. Először egy furgonba ültem be, ami már tele volt kisgyerekes anyukákkal. Gondoltam, ebből baj nem lehet. Ott üldögéltem agy egy órát, de egyszerűen irreálisnak tartottam a sofőr által követelt tízezer bolívar fuertét, hiszen a leghosszabb utazásaim sem kerültek kétezernél többe, Maicao pedig csak alig háromórányira fekszik Maracaibótól. (Akkor még nem sejtettem, hogy ez az útvonal, nos… „különleges”.) Végül odaálltam a sofőr elé, és azt mondtam neki, hogy kifizetem neki a tízezret, amit kér, ha cserébe vállalja, hogy az út biztonságos lesz. Az egyébként rendes ember benyomását keltő idősebb fickó erre a furgon háta mögé hívott, kivette a csomagomat a csomagtartóval, és azt ajánlotta, hogy ne vele menjek, inkább fogjak egy taxit. Valószínűleg tudott valamit, utólag hálás voltam neki.

Beugrottam a rendkívül ocsmány mosdóba, majd észrevettem, hogy az általam ismert kolumbiai autóbusztársaság irodájában egy fickó üldögél. Buszt ugyan nem tudott ajánlani, mivel Kolumbia és Venezuela között határzár van érvényben, de kimentünk, és az ott várakozó taxik közül kiválasztott nekem egyet, amelynek sofőrjét ismerte és megbízhatónak tartotta. Ajánlott továbbá egy pénzváltót, akinél majd beszerezhetem a kolumbiai pesót, hogy megvehessem a buszjegyemet. A taxisnak tizenkétezret fizettem, de azt ígérte, hogy viszonylag gyorsan odaérünk. Végül is igaza volt. A taxink egy ősrégi amerikai Chevrolet volt: automata váltó, vajbőr belső, faberakások… Valaha bizonyára valamilyen amerikai ügyvéd vagy politikus volt a tulajdonosa, az emberek pedig vágyakozva néztek utána, mikor meglátták az utcán. Hát, mikor én megláttam, mindent éreztem, csak vágyakozást nem. Heten (!) ültünk az autóban, mikor pöfögve-durrogva elindult. A tragacsban a motoron kívül gyakorlatilag semmi nem működött, és egy-egy bukkanónál mindig odacsapódott az alja az aszfalthoz, csikorgó hangot adva. Az utazás minden volt, csak kéjutazás nem. Tekintettel a határzárra rendkívül nehéz volt bejutni Kolumbiába, és bizony a rábeszélőképességem mellett a pénztárcámat is többször latba kellett vetnem, de végül egy igazán filmbe illő, rendkívül eseménydús négyórás zötykölődést követően némileg megkönnyebbülten szálltam ki a Chevyből a kolumbiai Maicao városának autóbuszpályaudvarán. Itt felkerestem a maracaibói fickó által javasolt pénzváltót és megszabadultam maradék bolívar fuertémtől, megvettem a jegyet, és útnak indultam első kolumbiai állomáshelyem, Santa Marta irányába.

A venezuelai zeneözön helyett a buszon – más dél-amerikai országokhoz hasonlóan – filmek mentek, többek között a Mission Impossible: Titkos Nemzet című örökzöld, amit ősszel néztem a moziban. Átállítottam az órámat fél órával korábbra, így ezentúl hat óra lesz az időeltolódás az otthoni időzónához képest. Ha tehát valakinek a konyhai órája – egészen véletlenül – folyamatosan a New York-i időt mutatná, akkor az azt is mindig láthatja, hogy Kolumbiában hány óra.

A Santa Martába tartó négy és fél órás út érdekes volt. Egyrészt a kétszázötven kilométeres útszakaszon kétméteres kaktuszokkal meg kopasz cserjékkel tarkított sivatag, dzsungel, banánültetvény és pálmafás tengerpart váltotta egymást, másrészt pedig – a szegényebb falvakat is beleértve – egészen szembetűnő volt a Venezuelával szembeni gazdasági fölény. Mikor végre megérkeztem, beültem egy taxiba és az útikönyv által javasolt egyik központi hostelba mentem, ahol ingyen sör és úszómedence is várt. Gyorsan hazaüzentem, hogy élek, aztán körbeszaladtam a belvárost, hogy pénzt váltsak, ittam egy tomate del árbol levet, sétáltam kicsit a tengerparton, majd végre ettem valamit, hiszen egy napja nem jutott semmi harapnivaló. A legdrágább, négyágyas szobában kértem magamnak helyet. Szobatársam Robi, egy negyvennyolc éves, szatmérnémeti származású, de már Németországban élő magyar fickó volt. Miután kiderült, hogy én meg aradi vagyok, és szinte ugyanakkor indultam el nyugatra, mint ő, csak én nem olyan messzire, jól elbeszélgettünk, iszogattuk a helyi (ingyen) söröket a teraszon. Robi két hónapot tölt Kolumbiában, nem sieti el, lazít itt-ott. Nekem bizony iparkodnom kell, ha három hét alatt szeretnék valamit látni is ebből az országból, ő viszont kifejezetten ráér. Két hónap csak Kolumbiában szerintem luxus. Késő este csatlakozott hozzánk egy fiatal amerikai fickó, aki hozta a gitárját és a szalmakalapját is. Elalvás előtt még írtam valamennyit, aztán lefeküdtem a puha ágyba. Kicsit furcsa is volt: se bogarak, se buszon alvás…

BBC sör és útikönyv = Kolumbia!

Reggel első dolgom volt, hogy felkeressem a kolumbiai bevándorlási hivatal helyi irodáját, tekintettel arra ugyanis, hogy illegálisan tartózkodtam az országban, rendeznem kellett a helyzetemet annak érdekében, hogy majd gond nélkül hazautazhassak. Az eljárás viszonylag gyors volt és zökkenőmentes: kifizettem az idegenrendészeti bírságot és az eljárási díjat, lemondtam a fellebbezési jogról, és kézhez is kaptam a végzést arról, hogy Kolumbia tudomásul vette, hogy kiutazásom napjáig az országban tartózkodom. Miután ezt elintéztem, leszerveztem a másnapi túrámat, és nekiláttam felfedezni Santa Marta nevezetességeit.

Kókuszdióárus

Hol is kezdhettem volna máshol, mint a Quinta de San Pedro Alejandrino (kb. San Pedro Alejandrino majorja) nevű egykori haciendán, ott, ahol a Libertador, Simón Bolívar kilehelte lelkét. Azt már írtam a Caracasról szóló fejezetben, hogy Bolívar Santa Martában halt meg. Az hacienda egykor egy méretes cukornádültetvény kellős közepén volt, amelyből mára semmi nem maradt. És vajon mire való a cukornád? Nem, bizony nem arra, hogy cukrot állítsanak elő. Sokkal inkább arra használták a becses cukornádszirupot, hogy rumot készítsenek belőle. Ennek emlékét őrzi a lepárló épület meg az egyéb, a rumkészítéshez is szükséges eszközök, amiket a birtokon a mai napig látni. Egy fiatal fickó volt az idegenvezetőnk. A kert maga elég nagy volt, és mindenféle egzotikus, ősrégi fával volt tele. A fák között a fűben méretes leguánok harapdálták a füvet Kérdezte is az idegenvezető, hogy az én országomban vannak-e leguánok. Mondtam neki, hogy legfeljebb az állatkertben vagy a terráriumokban. Először átsétáltunk egy hídon, amelyen a Libertador 1830. október 6-án kelt át. A híd alatt már rég csak egy mesterséges patakocska folyik, mert az eredeti folyó régesrég kiszáradt. A főépület több részből áll: van ott lovarda, könyvtár, konyha, dohányzószoba, hálószoba stb. Érdekes volt a kápolna. Az oltár melletti, jobboldali falon Bolívar francia származású orvosának portréja függ, akinek utolsó kívánsága az volt, hogy a Libertador halála helyszínéhez lehető legközelebb temessék el. Ezt a kívánságát teljesítették is: mikor ápoltjánál évtizedekkel később meghalt, a kis kápolna aljába temették, melyet csupán egy fal választ el Bolívar halálának helyszínétől. A lovardában kiállították az egyik hintót, melyet maga Bolívar használt. A konyhában különböző edények és konyhai eszközök sorakoztak, az étkezőben pedig egy Franciaországból behozott ebédlőasztal. Az épületben minden bútordarab eredeti volt, kivéve hármat, méghozzá azokat, amelyekkel Bolívar a halálakor vagy azt követően érintkezett, mivel azokat a fertőzések elkerülése végett azonnal elégették. Az egyik ilyen bútordarab az az asztal volt, amelyen a Libertador boncolását elvégezték. Mivel Bolívar tüdőbeteg volt, nem tűrte a dohányfüstöt, ezért a ház lakóinak külön dohányzószobába kellett vonulniuk. Alapos kiállításról lévén szó, a ház híres halottjának ágytálját is kiállították, sőt egy hajtincsét is. A ház utolsó és legérdekesebb terme kétségtelenül a hálószoba volt, ahol a nagy felszabadító egészen pontosan 1830. december 17-én, délután 1 óra 3 perc 55 másodperckor meghalt. A falon található márványtábla mellett Bolívar híveinek kérésére a falióra azóta is ezt az időt mutatja. Az egyszerű halotti ágy természetesen szintén másolat, az eredetit elégették. A főépület mellett egy raktárépület, egy cukornádszirup-erjesztő és egy desztilláló épület állt. A kert másik végében egy, az 1930-as években emelt csarnok áll, melyben jókora Bolívar-emlékművet helyeztek el, igaz ugyan, hogy csak a csarnok elkészültét követő tizenkét évvel, mert akkor érkezett meg a szoborcsoport Olaszországból. Miután kicsit megkergettem a leguánokat (bámulatosan gyorsan képesek futni!), beültem egy taxiba és visszamentem a belvárosba.

Az a bizonyos híd, melyet a Libertador lába is érintett

A főépület

A kápolna. Jobbra az orvos arcképe, alatta a sírköve

Simón Bolívar utolsó nyilatkozata

A főépület belső udvara a végén a lovardával

Annak az asztalnak a másolata, amelyen Bolívart boncolták

Bolívar vécéje balra

Bolívar hajtincse, melyet halála után másfél órával vágtak le

Simón & Mihály

A hálószoba, ahol az óra még mindig a halál időpontját mutatja

A halálos ágy másolata

A desztilláló épület

A csarnok

Következő állomásom a Santa Martha környékén élő indián törzsek életét és a város történetét bemutató kiállítást kínáló egykori vámház, a tengerparttól nem messze található Museo del Oro, azaz az Aranymúzeum volt. A város történetét bemutató kiállítás érdekes volt, de némileg sablonos: igazából nem volt itt semmi, csak az indiánok jártak néha halászni a tengerre, aztán jöttek a spanyolok, irgalmatlanul lemészároltak szinte mindenkit, a túlélők a hegyekbe menekültek, megalapították a várost, amely aztán fejlődésnek indult, és el is érkeztünk a jelenhez. Szerintem ilyen történettel elég sok latin-amerikai város büszkélkedhet. Egy teremben filmet vetítettek, amelyben egy bölcs, öreg indián saját nyelvén, spanyol felirattal mondta el, hogy a fehér emberek milyen rosszak, mennyire nem tisztelik a Földanyát meg a természeti erőket, stb. És vajon kinek szenteltek külön termet az emeleten? Bizony, kedvenc hírességünknek, Simón Bolívarnak, akit 1830- december 17. és 20. között az érintett teremben temetéséig „tároltak”. A legérdekesebb látnivaló azonban mégiscsak az a kevéske arany volt, amit a múzeumban őriztek. Kerestem is, hogy ugyan hol lehet az arany, ha már a múzeumot arról nevezték el, aztán végül a sok fegyveres őr közül az egyik tanácstalanságomat látva beinvitált abba a kis terembe, ahol az aranytárgyakat őrizték. Pár kisebb csecsebecse mellett két érdekesebb tárgyat állítottak ki, és mindkettő a helyi indiánok denevérember-kultuszához kapcsolódik. Az indiánok ugyanis a denevért összekötötték a politikai-társadalmi vezetői szereppel. Úgy hitték, hogy vezetőik képesek denevérré változni, és ekként repülni, éjszaka is látni, stb. A „denevérré változást” különböző maszkokkal, jelmezekkel érték el, és a rituálékra mindig barlangokban került sor, hiszen a valódi denevérek is ott laktak. Tekintettel arra, hogy a környéken élő vámpírdenevérek orra erősen csúcsos, az arany-, és egyéb ékszerek által megformázott személyek orra is az. Nekem mindkét, az alábbi képeken szereplő ékszer nagyon tetszett.

A múzeum épülete

Fogja a fejét...

Madarakon lovagló denevéremberek színaranyból

Denevérember jellegzetes orral színaranyból

Aranyszobrocskák

Bolívar (holttestének) jelenlétét megörökítő emléktábla

Múzeumlátogatás után sétáltam kicsit a tengerparton. Különösebb látnivalók nem voltak, eltekintve talán Rodrigo de Bastidas szobrától. Ő volt az, aki 1525. július 29-én megalapította Santa Martát. A minimum tehát, hogy megérdemelt egy szobrot a tengerparton. Páran ugyan fürödtek a tengerben, de nekem az az egyik alapelvem, hogy városi strandon sosem fürdök, mivel rendszerint piszkos a víz, úgyhogy eszembe se jutott bemenni a tengerbe. Járkáltam tehát kicsit a városban. Santa Marta óvárosa szerintem elég hangulatos. Szűk, javarészt csak számozott, névvel nem rendelkező utcácskák, tarka, koloniális stílusú házikók jellemzik. Mindenfelé gyümölcsléárusok kínálgatták portékájukat: guava, ananász, banán, narancs, paradicsom a fáról, papaya, mangó, maracuja, hogy csak egy pár opciót említsek. A gyümölcslé készülhet tejjel vagy anélkül. A kétkerekű kocsin a rengeteg gyümölcs mellett van két-három turmixgép. Beledobják a gyümölcsöt, egy kis vizet meg pár darab jeget (plusz cukrot, de én azt sosem kérek), és az egészet összeturmixolják, majd leszűrik és pohárba öntik. Kókuszdiót is minden sarkon kínáltak: machetével felcsapták, és már lehetett is fogyasztani. A Plaza de la Catedral, azaz a Székesegyház tér ékességét, a templomot nem hagyhattam ki. Nem csak azért, mert állítólag Kolumbia legrégebbi temploma, hanem azért is, mert itt őrizték a Libertador földi maradványait egészen addig, amíg végrendeletének megfelelően – a megfelelő mértékű csinnadratta mellett – át nem szállították Caracasba. Egyébként egy rendkívül egyszerű, freskóktól mentes, sok ventillátorral felszerelt templomról van szó. 

A tengerpart

Bastidas szobra a parton

A székesegyház

Az oltár természetesen Szent Mártát ábrázolja

Templombelső

Egy szépen felújított épület

Mozaik

Utcakép

Gyümölocsösstand

Vacsorámat egy újonnan nyílt arab étkezdében költöttem el egy svéd párocska társaságában. Mivel csak ketten voltak az étteremben, mikor bementem, egyszerűen odaültem az asztalukhoz. Bolíviából jöttek Perun keresztül Kolumbiába, nekik is már csak pár hetük volt hátra a hazaútig. A shawarma nagyon jól esett, és az arab azt ígérte, hogy hummusz is lesz pár napon belül, úgyhogy elterveztem, hogy hétvégére ismét meglátogatom az éttermet. Addig még azonban ismét meg kell járnom a hadak útját: a pezsgő kikötővárost négy nap erejéig a fülledt, párás dzsungelre cserélem. Este bepakoltam a hátizsákokat, megittam pár sört, és készültem a másnapi megpróbáltatásokra.