Ahány homokszem, annyi csillag

Hétfő reggel felültem tehát a buszra, és Armenia felé indultam. Útitársam is akadt Karen, a kanadai hölgyemény személyében. Eredetileg siklóernyőzés lett volna a programja, de az valamiért elmaradt, úgyhogy reggel közölte, hogy ha nem bánom, velem tartana a Tatacoa-sivatagba.

A falujáró buszon ültünk tehát, és vártuk, hogy beérjünk a városba, mikor egyszer csak másik sorban ülő fiatal lány pocsék angolsággal megkérdezte, hogy hol vettem a cipőmet. Mondtam, hogy Magyarországon, mert ez egy Tisza cipő, ami egy magyar cipőmárka. Erre kérdezte, hogy magyar vagyok-e, és mikor igennel válaszoltam, némi meglepetésemre rögtön magyarra váltott! Kiderült, hogy ő és a mellette ülő nővére egy kolumbiai-magyar vegyesházasság „gyümölcsei”, kolumbiai apjuk Budapesten járt egyetemre. A lányok ugyan Kolumbiában születtek, de a gimnáziumot Budapesten végezték, csak egyetemi tanulmányaik miatt tértek vissza. Azt mondták, viszonylag gyakran járnak Magyarországon, hiszen anyjuk családja, valamint számos gimnáziumi osztálytársuk, barátjuk ott van. Mindketten nagyon szeretik Magyarországot, azt viszont nehezményezték, hogy bőrszínük miatt gyakran cigányozzák őket. Ezt eléggé szomorúnak tartottam, de azért igyekeztem megnyugtatni őket, hogy ne törődjenek a dologgal. Azt mondták, szívesen dolgoznának valamit Budapesten, csak otthon lehessenek. Végül azt tanácsoltam, hogy ha szeretnének Tisza cipőt vásárolni, már az interneten is megtehetik, csak ügyeljenek a megfelelő méretre.

Armeniában váltottam némi pénzt (a pénzváltóban még ujjlenyomatot is kellett adni, ilyen komolyan mennek itt a dolgok), és vettünk egy jegyet a dél-kolumbiai Neiva városába. Annak idején azt írtam a Cusco-Nasca útvonalról, hogy valószínűleg Peru legkanyargósabb útvonalához van szerencsém. Nos, ezen a szép, napsütéses napon határozottan úgy éreztem, hogy ráleltem Kolumbia legkanyargósabb útjára is: az első két és fél órában szerintem nem akadt fél kilométernyi kanyarmentes útszakasz sem. Dél körül a sofőr bekiáltotta az utastérbe, hogy akarnak-e ebédelni az utasok. Szerintem valakinek véletlenül fennakadhatott a keze, mert azonnal megálltunk egy útszéli étkezdénél, és mindkét sofőr elrohant ebédelni. Jobb híján leszálltunk, és haraptunk valamit. Karen bevágott egy nem túl bizalomgerjesztő pisztránglevest, én meg két sült főzőbanánt ettem, többre – a hely körülményeit figyelembe véve – nem vállalkoztam. Felüdülés volt kiérni az Andok szerpentinjei közül a síkságra. Útközben még kaptunk egy rendőrségi ellenőrzést, melynek során mindenkinek a személyi igazolványát, illetve útlevelét végigellenőrizték, de délután hat órára megérkeztünk Neiva városába, amely Kolumbia legnagyobb folyója, az utazásom idején elég alacsony vízállással rendelkező Magdalena partján fekszik. Neivából újabb szállítóeszközre volt szükségünk, hogy eljussunk a sivatag szélén található Villavieja falucskába, vagy jobb esetben egyenesen a sivatagba. Szerencsénk volt: találtunk egy furgont, amely egyenesen a sivatagba indult. Felvettünk még néhány turistát, és este nyolc óra körül pedig már a hideg sörünket ittuk a sivatagi szállásunkon, a Szaturnuszi Éjszakák nevű sivatagi táborhelyen. Az áramot napenergia biztosította, így igencsak csínján kellett bánni az árammal, akárcsak a vízzel. Többféle szálláslehetőség közül választhattunk: volt szoba, sátor és függőágy. Nem kérdés, hogy a függőágyat választottam.

Szállásom a sivatagban

Ebben a kertben feszítettem ki a függőágyat két fa közé

A Tatacoa-sivatag tulajdonképpen nem is sivatag, hanem a hivatalos meghatározása „trópusi száraz erdő” (bosque seco tropical). Ettől függetlenül mindenki sivatagnak hívja, mert pontosan olyan, mint egy sivatag. Szerintem eléggé hasonlított az Atacamára, azzal a különbséggel, hogy a Tatacoában élnek növények és állatok is. 330 km2-es területével rendkívül kis területű „sivatagról” beszélhetünk, de ez csöppet sem von le az értékéből, a szépségéből pedig végképp nem. A sivatagot kétoldalról a Keleti- és a Középső-kordillera, illetve a Magdalena és a Cabrera folyók határolják. Előbbi okán szinte akármerre néz az ember, mindenütt hegyeket lát a távolban. A sivatag tengerszint feletti magassága 365 m. A felszín alatt a mélyben arany és kőolaj is rejtőzik, de mivel a környék természetvédelmi terület, az ásványkincsek (egyelőre) nem aknázhatók ki.

Ahogy ez már csak lenni szokott, hajnalok hajnalán keltünk. Elméletileg öt órakor elég lett volna felkelni, de a kakasok éktelen kukorékolásának hála már fél ötkor felébredtem, és csak ringatóztam a függőágyamban a koromsötétben. Végül majdnem hat óra lett, mire elindultunk. A hivatalos magyarázat szerint azért kellett ilyen korán kelnünk, hogy megnézzük a napfelkeltét, de ez természetesen kizárt volt, mivel teljesen felhős volt az ég. Sebaj.

Úton a Tatacoa-sivatagban

A sivatagnak két rész van: a szürke és a vörös sivatag. A túra, amire befizettem, mindkét részt bemutatta, azzal, hogy az első rész, azaz a szürke sivatag megtekintése után reggeli következett a táborban, a vörös sivatagba pedig csak azt követően mentünk. Egy pick-up ülésekkel rendelkező platóján zötykölődtünk el valameddig, onnan pedig gyalog folytattuk az utat. A túra első állomása az Arena Zoologica, azaz a Zoológiai aréna volt, mely nevét arról kapta, hogy az eróziós folyamatok következtében különféle, állat formájú sziklaképződmények jöttek létre ezen a területen. Nem tudom, hogy a hajnali kelésnek vagy egyéb okoknak tudható-e be, de bizony legjobb akaratom ellenére sem sikerült semmilyen állatot belelátnom azokba a sziklákba, amelyekre a túravezető rámutatott. Ezek egyébként a teknős (közkedvelt sziklaképződmény errefelé), a krokodil meg a fóka voltak. Meresztgettem a szemem rendesen, de hiába. Mindenesetre mindent szorgosan lefényképeztem, hátha majd utólag meglátom azt, amit kell(ett volna). Továbbálltunk.

Arena Zoologica

Krokodil?

Teknős?

A Tatacoa helyén százhúsz ezer évvel korábban tó volt. A különböző talajmozgásoknak köszönhetően azonban a talaj több helyen megsüllyedt, a víz pedig először folyóvá (értsd: patakká) változott, majd teljesen eltűnt, azonban számtalan mélyedést, mára kiszáradt vízfolyást vájt a laza szerkezetű földbe. A Tatacoa egyszerűen szólva amolyan homok- és kősivatag. Különböző pontjain a talaj eltérő összetételű. A szürke sivatag kőzeteiben foszfor és cink fordul elő gyakrabban, attól szürke a föld, amely néhol olyan kemény, mint a cement, és úgy is néz ki, mint egy cementdarab benne kavicsokkal, és persze jó kemény. Máshol teljesen porózus, csak hozzá kell nyúlni, és darabokra törik. A szürke sivatag ragadványneve Los Hoyos, azaz A gödrök, ami a víznyelőkre utal. Az eső ugyan rendkívül ritkán esik (elvégre amolyan sivatag-féléről beszélünk), amikor azonban esik, akkor rendkívül hevesen, olyankor nem is igen lehet járkálni a talajon, mert a víz hatására teljesen instabillá válik, és beszakadhat.

A szürke sivatagban

A Tatacoa-sivatagban számos növény él, jelentős részük gyógynövény. A mosquero nevű, apró levelekkel rendelkező cserje leveleinek főzete például jó fájdalomcsillapító, az indiánok pedig még egy dologra használták előszeretettel: WC papír helyett. (Végül is, nálunk a kukoricacsutka járta; ahány ház, annyi szokás…) Egy másik gyógynövény a rendkívül tüskés pelan nevű cserje, amelynek az állítólag fokhagymaszagú gyökerét főzték meg, és használták lázcsillapítóként.

Mosquero

Hét kaktuszfaj lelhető fel a környéken, melyből a szürke sivatagban kettő él. Egyikük, a gömb alakú, körülbelül tekegolyó méretű feketefej (cabeza negra) vagy más néven királyi korona (corona del rey) életciklusa három-öt év, és egy ehető kaktusz. Tüskéitől megfosztva, meghámozva állaga és íze állítólag az ananászhoz hasonlít. A zöld színű növény tetején fehér, vattaszerű réteg van, melyből apró lila virágok kandikálnak ki. Sőt, a „vatta” néha nemcsak virágokat, hanem termést is rejt, amely szintén ehető. Vezetőnk talált is pár lila, chilipaprikára hasonlító termést, így végigkóstolhattuk: íze a kaktuszfügére, illetve a sárkánygyümölcsre emlékeztet. Azonban vigyázni kell vele, mert aki sokat eszik belőle, hasmenést kap. A másik a méretes candelauro kaktusz. A nevét vélhetően a gyertyáról kapó, alakját illetően egy gyertyával „megtöltött” gyertyatartóra emlékeztető, nagyjából kettő-négy méter magas növény nem ehető, mert fás szárú. Ez akkor látszódik legjobban, ha a kaktusz meghal: a zöld külső szövetek elrohadnak, ami pedig „csontvázként” megmarad, az a világosbarna fatörzs. Az indiánok persze tudták értékelni ezt a kaktuszt is, a fából hangszereket készítettek, házakat építettek. (A kaktuszok ilyen jellegű alkalmazását már Bolíviában is megfigyeltem.) A növény egyébként évente egy métert növekszik.

"Feketefej" tetején vattával, benne gyümölcsökkel

A "feketefej" ízletes gyümölcse

Candelauro kaktusz

Faágnak tűnik, pedig csak halott kaktusz

Sivatag létére a Tatacoában bizony nem lehetetlen vízhez jutni. A vizet a porózus talaj gyorsan elnyeli ugyan, alig négy-öt méter (a vörös sivatagban tíz méter) mélyen azonban vízzáró réteg található, tehát csak odáig kell leásni, és máris vízhez juthatnak a helyiek. A kutakból csöveken keresztül vezetik a vizet a házakhoz, így a táborhelyünkhöz is. A víznek köszönhetően nemcsak növények, hanem állatok is élnek itt: százhúsz madárfaj és kilencvenöt emlős népesíti be a kopár vidéket. (Természetesen csak pár madarat láttunk.) Húsz kígyófaj is él a sivatagban, melyek közül a csörgőkígyó és a korallkígyó a legveszélyesebb, mindkettő mérgeskígyó.

Hoyo, azaz gödör, vagy inkább kút-féle 

Szürke táj

Üregek

Ösvény a szürke sivatagban

Mint azt fentebb írtam, a sivatag a különböző talajmozgásoknak és az eróziónak köszönhetően különféle sziklaformációkkal örvendezteti meg a buckák és szúrósabbnál szúrósabb cserjék és kaktuszok között előretörő látogatót. Az „ikertornyok” fantázianevű sziklákból például kettő van, és egymástól nem messze merednek az ég felé. A leglátványosabb látnivaló szokás szerint a végére maradt: ez volt a „múmiák temploma”. A látvány ugyan sokkal inkább emlékeztetett a Gyűrűk Ura Gyűrűlidérceire vagy valami csuklyát viselő druidákra, de „kicsire nem adunk” alapon elfogadtam, hogy múmiákra hasonlítanak. Kisvártatva elértük a túra első részének utolsó állomását: egy két medencéből és egy kútból álló létesítményt az út szélén. Többen fürödtek, de mivel én még félig aludtam, inkább kihagytam a lubickolást, és csak néztem a sivatagba épített, klóros vízzel töltött úszómedencét.

Ikertornyok

A múmiák temploma

A múmiák temploma messzebbről

Egykori folyómeder

A szürke sivatag a kék úszómedencével

A kirándulás során megtudtam pár dolgot útitársaimról is. A kanadai Karen a kormány és az indiánok közötti, az indián területeken található nyersanyagok kiaknázásával kapcsolatos megállapodások megkötésében vett részt otthon. Az olasz Mario Pescara mellől származott, és már jó ideje Londonban dolgozott egy luxusszállodában; mielőtt útnak indult, felmondott ugyan, de azt mondta, rengeteg munka van Londonban a szállodaiparban, úgyhogy könnyen el tud majd helyezkedni újra. Megjegyezte, hogy volt egy magyar barátnője, aki úgy nézett ki, mint egy Barbie. Aztán ott volt egy francia pár, akiktől csak annyit kérdeztem, hogy mikor van a legjobb időszak ahhoz, hogy az ember Provence-ba látogasson, amire annyit tudtak mondani, hogy nézzem meg az interneten. És végül a legérdekesebb személy: egy nyolcvankét éves amerikai nénike, aki már nagyjából az egész világot bejárta, és épp Dél-Amerikában töltött hosszabb időt. Azt mesélte, hogy annak idején, még az ’50-es években fiatal lányként egyedül utazgatott Közép-Amerikában, ami akkor igencsak szokatlan volt. Kubában még két évvel a Castro-féle forradalom kitörése előtt volt. Megjárta Pakisztánt, Nepált négyszer is, Európa jelentős részét, végigment a Transzszibériai Vasúton, stb. Siklóernyőzni is szokott néha, ami igencsak figyelemre méltó az ő korában. Indiában viszonylag sokat tartózkodik, mert van ott valami alapítvány, amit támogat. Budapesten is járt már többször, és azt mondta, hogy a rendszerváltás előtt sokkal tisztább volt a város, mint manapság. Volt ugyan az életében huszonhét év, amikor nem utazott, mert miután a férje otthagyta, fel kellett nevelnie a gyerekeit, de utána és azóta is folyamatosan úton van vagy egyedül, vagy ismerőssel, családtaggal. Sajnos a fényképezőgépét pár héttel korábban elvesztette Ecuadorban, viszont mivel sajnálta a pénzt egy másikra, Karent kérte meg, hogy a fotóit elküldje majd neki. Azt mondta, régóta szeretne eljutni Madagaszkárra, csak rettentően drága a repülőjegy. Mivel a sziget az én bakancslistámon is elég előkelő helyen szerepel, viszonylag sokat tudtam a helyi viszonyokról, repülőjegyekről, úgyhogy adtam neki pár jó tippet.

A csapat

Reggeli közben derült ki, hogy a táborban egy jókora kék arapapagáj is lakik: nagyjából kétpercenként ugyanis akkorákat rikkantott a hátsó kertből, hogy az egész táborban jól lehetett hallani. Evés után elindultunk felfedezni a vörös sivatagot. A sivatagnak ez a – szerintem legszebb és leglátványosabb – része a tábortól nem messze helyezkedett el, azaz gyalog öt percnyire. Ennek ellenére autóval mentünk: nagy lendülettel vágtunk neki az útnak azért, hogy nem egész két perc múlva megálljunk és kiszálljunk.

A vörös sivatag

A vörös sivatag tényleg lélegzetelállító! Különböző formájú vörös sziklák, kaktuszok és egyéb, ránézésre igen barátságtalan növények egyvelege. A sziklák vörös színüket a magas vastartalomtól kapták. Először egy magaslatról szemléltük meg a környéket, majd a „labirintus” fantázianevű területen indultunk el az egyórás felfedezőútra. A labirintus nevét onnan kapta, hogy a különböző, falszerű (azaz magasabb, keskenyebb) sziklák között könnyen el lehet tévedni. A vörös sivatag ragadványneve Cusco, de azt nem az Inka Birodalom fővárosáról, hanem egy helyi kacikáról kapta, aki pár évtizeddel korábban a sivatagban halt meg, persze nem tudni, hol. Két újabb kaktuszfajjal is megismerkedtünk: a nopal kaktusz szintén gyógynövény, tüskéi nélkül, darabokra vagdalva kell elfogyasztani. Sokkal érdekesebb volt a melococha kaktusz. Ennek a pici, talán húsz centire megnövő vékony, hosszúkás növénykének nincs gyümölcse, tüskéi pedig nagyon vékonyak és nagyon mélyre hatolnak, így igencsak vigyázni kell, nehogy megszúrja az embert.

Valahol a vörös sivatagban

A talaj szintje egykor mindenhol olyan magasan volt, mint a szikla teteje

A labirintusban

Kék és vörös

A melococha kaktusz

Candeleria kaktusz

Gyümölcsökkel és virágokkal teli "feketefej" a vörös sivatagban

A Tatacoa-sivatagban 2016. február 16-án

A vörös sivatag egyik része a Cementerio de los fósiles, azaz a Fosszíliák temetője, amely nevét abból a nyilvánvaló okból kapta, hogy sok fosszíliát találtak azon a vidéken. A vörös sziklák közül sok különböző vörös árnyalattal rendelkezett, ami az eltérő vaskoncentrációnak volt köszönhető. Akárcsak a szürke sivatagban, a vörös sivatagban is akad pár érdekes sziklaformáció, melyek közül a legérdekesebb talán a katedrális volt, egy templomhoz hasonlatos szikla, meg egy másik szikla, ami úgy nézett ki, mint valami sivatagi erőd. Az ösvény végén már tábla jelezte, hogy hamarosan cukornádlevet ihatunk, és így is történt: egy házikó teraszán üldögélve szürcsölgettük a remek italt, miközben a ház egyik papagája mindenkin végigsétált és innivalót kunyerált. (Persze a karórám különösen tetszett neki.) Nagyjából negyed tizenegy lehetett, mikor visszaértünk a táborba. A nap már magasan állt, rekkenő hőség volt. Jobb híján leheveredtünk a függőágyakba és ott lustultunk.

A katedrális

Mintha erőd lenne, balra toronnyal

Üdvözöljük Önöket! Haladjanak tovább erre és kóstolják meg az finom cukornádlevet!

A papagájok is szeretik a cukornádlevet

Mókázunk

Két óra körül meguntam a heverést és Mario társaságában bementünk a faluba a 44 °C-os hőségben. Villavieja nem különösebben érdekes hely, de a sivataghoz képest igazi metropolisz. A munkálatok miatt teljesen feltúrt főtéren található a Paleontológiai Múzeum. Nem vártam túl sokat tőle, így nem is csalódtam. (Elvégre mégiscsak egy kis falu múzeumáról beszélünk). A múzeum három teremben mutatta be mindazt, amit a Tatacoa-sivatag rétegeiben találtak. A figyelemreméltóbb darabok néhány emlőskoponya és teknőspáncél voltak, a többi látnivaló főként csonttöredék volt, amiről még azt is csak szakember tudta volna megmondani, hogy micsoda, arról nem is beszélve, hogy milyen (egykori) élőlényhez tartozik. Nem időztünk tehát sokat a múzeumban, inkább felkerestük a falu másik múzeumát, a Casa del Totumo múzeumot. A totumo, vagy magyarul lopótök egy helyi fafajta akár méretes, dinnyeméretűre is megnövő termése, amiből egy kolumbiai kézműves különféle dísztárgyakat és hangszereket készített. Miután ezen is túl voltunk, beültünk a falu kocsmájába némi itókára és harapnivalóra, majd visszagurultunk a táborba. Az estig hátralevő idő lustálkodással és írással telt.

A Paleontológiai Múzeum egyik figyelemreméltóbb kiállítási tárgya

Lopótökből készült dísztárgyak

Lopótökből készült hangszerek

Lopótökfa a múzeum előtt

A sivatagokra általában igaz, hogy mivel jókora sík területekről beszélünk, emberi települések és egyéb zavaró tényezők, például hegyek vagy magasabb fák nélkül, remekül alkalmasak az éjszakai égbolt megfigyelésére. A Tatacoa-sem kivétel természetesen, A táborunktól nagyjából egy kilométernyire egy kisebb dombon csillagvizsgáló állt. A sivatagi program lezárásaként tehát csillag- és holdles volt a program. Kezdés előtt háromnegyed órával értünk oda. Mivel reggel óta csak némi édességet ettem, szerettem volna vacsorázni valamit, úgyhogy a csillagvizsgálóban lakó (!) családtól, akik egyébként legalább részben a turisták etetéséből étek, kértem némi sült banánt salátával, mivel az állagában a cipőtalpat (vagy inkább bakancstalpat) idéző marhaszeletet inkább ki akartam hagyni. A szintén éhes Mario csak egy salátát kért. Az én ételem sajnos háromnegyed óra alatt sem készült el, pedig rá is kérdeztem, úgyhogy tudomásul vettem, hogy erre a napra csak a kb. másfél tojásból készült reggeli rántotta jutott. (Az olasz állítólag végül megkapta a salátáját.) A csillagvizsgáló belső udvarán jókora szőnyegféléket terítettek le, melyekre a nem kevés turista lefekhetett, hogy kényelmesen kémlelhesse az égboltot. Javier, egy helyi csillagász vezette a nagyjából kétórás foglalkozást. Némi bevezető után mindenki belenézhetett a különböző égi célpontokra irányított vaskos teleszkópok egyikébe, sőt fényképeket is készíthetett, főként a Holdról. Utána pedig csillagászunk végigmutogatta a látható csillagképek többségét, és – a spanyolul értők – sok újdonságot megtudhattak a csillagokról és csillagképekről, többek között azt, hogy a Dél Keresztjét, amit Perutól délre sokszor láttam, már Kolumbiában is meg lehet figyelni, csak egyrészt késő este, másrészt az égbolt alsó részén. A Tatacoa-sivatag ugyanis csak három fokkal fekszik az Egyenlítőtől északra, így a déli félteke csillagképei közül is egészen sok látható, ám nem az égbolt tetején, hanem mindig csak a szélén. A Göncölszekeret is lehetett látni, de egyrészt csak haloványan, másrészt az égbolt alján, ezért igazából nem is ismertem volna fel, ha Javier kifejezetten rá nem mutat; az Esthajnalcsillag ugyancsak valahol az égbolt alján tündökölt. (Ezeket a dolgokat, ugye, a Föld görbülete magyarázza.) Szerencsére a program végeztével sem kellett elszakadnom a csillagoktól: a szabad ég alatt, két fa közé kifeszített függőágyamban ringatózva addig bámulhattam a sok fénylő pontot, amíg el nem aludtam.

A Hold a teleszkópon keresztül fényképezve

Mondanom sem kell, hogy hajnalban ismét kakasszóra ébredtem. Ugyan még vissza tudtam aludni, de hatkor már talpon voltam és a továbbutazáshoz készülődtem, akárcsak egy mexikói lány, aki épp francia barátjával készült Medellínbe. Azt mondta, hogy Mexikó teljesen biztonságos, nyugodtan odautazhatok, ha szeretnék, mivel a drogkartellek közötti háború egyrészt amúgy is az északi határ körül folyik, másrészt csak azokat érinti, akik kábítószerkereskedelemmel foglalkoznak vagy abban egyébként érintettek. Azt is mondta, hogy ugyan a legutóbbi James Bond filmet nem látta, de emlékszik rá, mikor a mexikóvárosi tömegjelenetet forgatták, mert a forgatás helyszínéhez közel lakik. Miközben így elbeszélgettünk, előkerült egy beszélő papagáj is, és amellett, hogy mondott ezt-azt, mindenféle viccesebbnél viccesebb füttyöt meg más hangot adott ki. A gazdaasszony aztán egy idő múlva megelégelte a mókát, és egy seprűnyélen begyűjtötte a zajkeltő tollcsomót.

A kisbusz, amely Neiva felé röpített bennünket, annyira tele volt, hogy ketten kis fazsámolyokon ültek az utastérben. Ahogy megérkeztünk, két franciára meg rám lecsaptak az állami autóbusztársaság, a Bolivariano emberei, így gyorsan megvettem a jegyet a következő, utolsó buszos utamhoz. Karent, Mariót meg az idős amerikai nénit rögtön elvesztettem szem elől, így sajnos elbúcsúzni sem volt időm, hiszen a busz rögtön indult. Két banánt tudtam csak venni, reggelizésre esélyem sem volt. Hat órán keresztül száguldott velünk a busz síkságon majd hegyi szerpentineken keresztül, mire végre megérkeztem hathetes utam utolsó állomására.