Érdekességek Kolumbiáról

Férfiasan bevallom, az út szervezésekor nem tudtam sok mindent Kolumbiáról, és a szervezés során is annyira Venezuelára koncentráltam, hogy úgy érkeztem ebbe az országba, hogy csak az útvonalat ismertem nagyvonalakban. Kolumbia egy kifejezetten rossz hírnevű ország, amely azonban tapasztalataim alapján egyáltalán nem szolgál rá rossz hírnevére. Három hét ugyan nem sok, de ennyi idő alapján – főleg venezuelai „élményeim” után – azt mondhatom, hogy ebben az országban a közhiedelemmel szemben rend és nyugalom van.

Valahol Cartagenában...

Egy kis történelem

Pablo, idegenvezetőnk a medellíni városnéző túrán röviden összefoglalta a huszadik század kolumbiai történelmét, melyet röviden bemutatnék annak érdekében, hogy látszódjon, honnan jutott el az ország oda, ahol 2016 elején tart. Az 1940-es években két fő politikai irányzat volt az országban: a konzervatívok (színük a kék volt) és a liberálisok (színük a vörös volt). Az évtized végén választásokat rendeztek az országban, és volt egy jelölt (bizonyos Jorge Eliecer Gaitan), aki nagyon alacsony társadalmi szintről érkezett, ezért az emberek körében egyértelmű favorit volt. Aztán 1948. április 9-én fényes nappal, mindenki szeme láttára Bogotában meggyilkolták. A liberálisok a konzervatívokat vádolták, és tagjaik elkezdték egyenként megölni a konzervatív irányzat ismert és kevésbé ismert képviselőit. Ez gyakorlatilag polgárháborúhoz vezetett, mely időszakot La violencia (Az erőszak) névvel illetik a helyiek. (A merényletet egyébként nem a konzervatívok követték el, de azóta sem tudni, ki volt a tettes.) Végül mindkét oldal rájött arra, hogy egymás gyilkolásának nincs sok értelme, és megbékéltek: megalapították a Nemzeti Frontot (Frente Nacional), melynek lényege az volt, hogy négyévente konzervatív, ill. liberális kormány váltja egymást. Ez ugyan jó sok évig tartott, azonban egyben azt is jelentette, hogy a demokratikus választások lényegében megszűntek, hiszen a két párt ciklikusan felosztotta egymás között a hatalmat. A többi politikai erőnek ez persze nem tetszett, és szervezkedni kezdtek, méghozzá úgy, hogy hadsereget szerveztek a (mindenkori) kormány ellen, ők voltak a „szélsőbal” irányzat. Ezek folyamatos támadásokat követtek el a különböző kormányzati erők ellen, és zaklatták azokat a gazdagokat, akiknek az aktuális hatalom kedvezett. Mivel pedig a kormányzat nem tudta megvédeni ezeket a tehetős embereket, sem javaikat, a gazdagok is hadsereget szerveztek, lényegében saját védelmükre („szélsőjobb”). Az 1970-as évek végére tehát ott tartottunk, hogy mindenki mindenkivel harcolt. A fordulópontot a következő évtized eleje hozta el, ekkor ugyanis új hatalmi tényező lépett be a játszmába: a kokain.

A hely Bogotában a sétálóutcán, ahol Gaitant meggyilkolták

A kábítószerkereskedelem mindent megváltoztatott. Azok a kolumbiaiak, akik belevágtak a kábítószerkereskedelembe, gyakorlatilag a polgárháborúban nőttek fel, hiszen a ’40-es évek felnőtteinek gyermekeiként már alapvetően is sokat látott személynek számítottak. Megszaporodtak tehát a dzsungelekben a kokaültetvények. A kormány természetesen fel akarta számolni ezeket, azonban komoly fegyveres ellenállásba ütköztek: a kábítószerkereskedők ugyanis üzletet ajánlottak a „szélsőjobb” és a „szélsőbal” irányzatok hadseregeinek: védjék meg az ültetvényeket a kormányerőktől, cserébe rengeteg pénzt kapnak arra, hogy saját ellenségüket (azaz egymást meg a kormányt) legyőzzék. A dolog tehát valahogy így változott meg:

	A kábítószerkereskedelem előtt	A kábítószerkereskedelem ideje alatt
A háborúskodás, az erőszak helyszíne:	vidék	egyre inkább a városok is
A hadseregek jellege:	egyszerű fegyveresek, akik az egyes érdekcsoportokat képviselik	a kokainbiznisz nyereségéből jól felszerelt hadseregek komoly fegyverzettel
A háborúskodás indoka:	politikai hatalom megszerzése	üzleti, gazdasági érdekeltségek

A kilencvenes évekre tehát ott tartottunk, hogy mindenki mindenki ellen harcolt, ellenben a kokainnak köszönhetően dőlt a pénz az országba. A 2002-tes választásokon Álvaro Uribe elnök került hatalomra Kolumbiában. A vaskezű elnök, ahogy a helyiek hívták, váratlanul gyorsan rendet csinált: a gazdaság már az első évében beindult, Kolumbia pedig kezdett biztonságos országgá válni. Tanulmányaimból adódóan nem lepődtem meg azon, hogy a viszonylag gyors biztonságot részben az emberi jogok két lábbal tiprásával sikerült elérni. A különböző érdekcsoportok lefegyverzésében és a merényletekben rengeteg ártatlan civil vesztette életét, viszont az országban a bűnözés határozottan visszaszorult, a gerillákkal pedig sikerült ilyen vagy olyan módon fegyverszünetet kötni (egyes csoportokkal ez még most, 2016 elején is folyamatban van). Azonban íme két szám, ami mindennél jobb bizonyítéka annak, hogy a mai Kolumbia már egy „másik” ország: 2000-ben ötvenezer turista érkezett az országba, míg 2015-ben már négy millió!

STOP!

A kábítószer-probléma

Egyet kell értenem Pablóval abban, hogy a kábítószerkereskedelem megszűnésének legnagyobb akadálya a Nyugat, és főleg az Egyesült Államok mérhetetlen és kifogyhatatlan kokainéhsége. „Többszáz kábítószerkereskedőt lőttek le ás zártak már be Kolumbiában az évtizedek alatt. Szerinted ez bármit is megváltoztatott? A kábítószerkereskedelem pontosan ugyanúgy jelen van az országban, mint bármikor máskor. Jelenleg is az ország GDP-jének bő 3%-át adja.” – mondta Pablo. A kábítószer-üzlet világszerte 85 milliárd dolláros üzlet, ahhoz képest pedig Kolumbiában állítólag már 2000 forintért be lehet szerezni egy gramm kokaint, ami rendkívül olcsónak számít. Ide kapcsolódik az az adat, amelyet az Escobar-túrán mondtak nekünk: csak 2015-ben háromszáz újságíró és egyéb olyan aktivista halt meg, aki a kábítószerügyekkel kapcsolatban olyasmiket írt, amiket nem lett volna szabad… Másik adat: a bogotái repülőtéren csak hetente átlagosan húsz drogfutárt kapcsolnak le a hatóságok. Ezeket az embereket „szaknyelven” öszvéreknek hívják (mula), és csak részben kolumbiaiak, részben más országokból jönnek, mivel a kolumbiai útlevél viszonylag kevés országba biztosít vízum nélküli belépést.

Tehát kábítószer igenis van Kolumbiában, de én egyáltalán nem találkoztam vele, mert nem kerestem. Azt kizártnak tartom, hogy ne találhattam volna kokaint, ha kerestem volna, de aki tudja, hol kell keresni, az a budapesti éjszakában is hamar ráakad, szóval nem kell Kolumbiáig jönni. Hovatovább: annak idején La Pazban fényes nappal láttam fiatalokat kokaint szívni az utcán. Azért ide kívánkozik még egy megjegyzés: Dirk, az ausztrál fickó mesélte, hogy Dél-Kolumbiában egy faluban részt vett egy olyan turistaprogramon, amelynek mottója a „Készítse el saját kokainját” volt…

Lóháton és motoron tilos átmenni a hídon! (Salento)

Átszúrt babafejek egy kerítésen (Armenia)

Mentalitás

A kolumbiai ember jókedvű ember. Ahogy Pablo magyarázta: ha egy kolumbiai nyakig merül a mocsárba, de még kap levegőt, nem érdekli az orrától lefelé lévő rész, hanem csak arra koncentrál, hogy tud még levegőt venni, és ettől rendkívül boldog. Az, hogy ilyen polgárháborús, merényletekkel tarkított múlttal is mindenhol állandóan mulatoznak az emberek és láthatóan vidámak, nem kis teljesítmény. Alapvetően mindenki kedves volt. Mindig, mindenhol szólt valami salsa vagy karibi zene (sajnos a buszokon is), és az emberek a ütötték a ritmust, tehát rendkívül élvezték az állandó zenét (én kevésbé). A turizmusban dolgozók valamennyire tudtak angolul, és – főleg Cartagenában – először angolul szóltak hozzám, csak utána váltottunk spanyolra. Rendkívül figyelemreméltónak tartom a medellíni lakosok hozzáállását a tömegközlekedési eszközökhöz (magasvasút, lengőkabin-rendszer): mivel a városvezetés nyilvánvalóvá tette, és a lakosokkal megértette, hogy a tömegközlekedés mindenkinek az érdekét szolgálja, a közlekedési eszközöket egyáltalán nem rongálják, sem firkálásokkal, sem egyébként. Pedig azt gondolhatnánk, hogy ha valahol, akkor Latin-Amerikában aztán bizony semmi sem szent! De mégis van, ami szent. Ebben gondolom, az is közrejátszott, hogy a vasútépítésre külön adót vetettek ki, valamint közvéleménykutatásokat tartottak annak szükségességét illetően, és ennek köszönhetően az emberek sokkal inkább magukénak érzik az egészet, mintha csak egy kormányzati vagy városvezetési döntés alapján építették volna. Pablo szerint már vagy tíz éve kész volt a magasvasút, de az adót még mindig fizetik az emberek. Hasonlóan érdekes a medellíni szabadtéri Botero-szobrok sorsa. Állítólag darabja kétmillió dollárt ér, mégsincs rajtuk szinte egy karcolás sem. A szobrokat maga a művész ajándékozta a városnak, a helyiek pedig ezt bizony értékelik.

Señor Laza Géza, medellíni lakos

Tiszta Hollywood! (Medellín)

Nemzeti érzelmű fa Santa Martában

Graffiti egy hátrányos helyzetű negyedben Medellínben

Tehénlábból készült kulacs, Bogotá

Pisilde (Tatacoa-sivatag)

Földrajz

Érdekes, hogy az országot rendkívül könnyen két részre oszthatjuk. Bal oldalon, az Andok keleti lejtőjéig található a nyugati rész. Itt található tulajdonképpen minden: a városok, a tengerpartok, a kikötők, a látnivalók, és a lakosság is. Azonban ez a kisebb rész. A nagyobb, körülbelül az ország háromötödét kitevő rész az állítólag Németországnál is nagyobb dzsungellel borított terület, az Amazonas-medence Kolumbiában található része, ahol – ha a bennszülötteket és a gerillákat nem számítjuk – a népsűrűség gyakorlatilag nulla. Egyetlen kivétellel az útikönyv is csak az „érdemi” részekre szorítkozik, Amazóniát tulajdonképpen nem is tárgyalja, hiszen tényleg nincs ott semmi.

A kettéosztott Kolumbia

Árak

Kolumbia tapasztalataim szerint egy Magyarországnak megfelelő árszínvonallal rendelkezik. A minimálbér hetvenezer forint körül van. Jellemző, hogy a Karibi térségben az árak jó húsz, az ország középső területein (Medellín és környéke) tíz százalékkal magasabbak a bogotái áraknál. Kolumbia fizetőeszköze a peso. Utazásom idején az árfolyam a következő volt: 1 HUF = 11 COP. Az áraknál elég nagy intervallumot adok meg, amit az ország különböző régióiban eltérő árak indokolnak. A benzin valamennyivel olcsóbb, mint Magyarországon: egy gallon (4,5 l) 7500-8500 COP. Szállás egy hostalban: 25.000-55.000 COP (emeletes ágyakon). Egy sör (0,33 l) a boltban 1500-4000 COP, a kocsmában 2.000-8.000 COP. Egy étkezés (leves, főétel hússal és egy pohár üdítő) rendszerint 10.000 COP áron kezdődik. Ha étterembe mentem, általában 20.000 COP alatt nem úsztam meg, ez alól talán Bogotá a kivétel, ahol 25%-kal olcsóbban is tudtam enni főételt. Hamburger egy gyorsétteremben: 5.500 COP, menüben (krumpli és üveges üdítő) 7.500 COP. Utazás autóbusszal: Neiva – Bogotá: 310 km, 35.000 COP; Maicao – Santa Marta: 250 km: 40.000 COP (Ebből is látszik, hogy az út nem a kilométerektől függ.) Friss gyümölcslé 3 dl-es pohárban: 3.000-4500 COP. Egy rövidebb taxizás 7.000 COP. 1 l étolaj: 4.000 COP.

A Manicomio (bolondok háza) nevű, bóvlikat áruló üzlet Santa Martában

Eltérő stílusok (Medellín)

Snoopy, 2016. március 11., Medellín (Jegyek még kaphatók!)

Étel, ital, gyümölcs

Az útikönyv valahol elég találóan teszi fel a kérdést: hány kolumbiai éttermet látott már a kedves utazó Kolumbián kívül? A választ tudjuk, ez pedig nem véletlen. Az ételek jelentős része ugyanis nem kifejezetten ízletes. Ennek két oka van: egyrészt a hagyományos kolumbiai ételek célja nem elsősorban az volt, hogy ízletesek legyenek, hanem az, hogy táplálóak; másrészt pedig az, hogy Dél-Amerikában az emberek alig használnak fűszereket. Ahogyan a Tatacoa-sivatagban a gazdasszony mesélte egy vendégnek: ő semmilyen fűszert nem használ az ételek elkészítésénél, legfeljebb egy kis sót, esetleg borst. Ezt a mentalitást már korábban is tapasztaltam, és ennek oka, hogy a helyiek szerint a fűszerek elveszik az étel valódi ízét. (Azaz, ha megszórom paprikával a csirkehúst, annak nem csirkehús íze lesz, hanem paprika íze.) Ezzel egyet lehet érteni vagy lehet vele vitatkozni, de a tény az tény: az ételek kifejezetten jellegtelenek. A jellegzetes kolumbiai étel, amit mindenhol meg lehet vásárolni, a következő: csirkecomb vagy kőkemény, rágós marhahús, esetleg sült hal, körete pedig rizs, főtt bab és talán egy pici saláta vagy avokádó. Sok helyen ezt kaptuk enni, és többen jó sok chiliszósszal bírták csak legyűrni, néha még azzal sem. Az adagok hatalmasak voltak, néhány csirkecomb úgy nézett ki, mint valami pulykacomb. Medellínben említettem, hogy egyszerűen nem bírtam rávenni magam arra, hogy megkóstoljam a környék specialitását, a bandeja paisa nevű ételt. Nos, ez az állítólag egyszemélyes tál az alábbiakból áll: rizs, vörösbab, darált hús, tepertő, avokádó, tükörtojás, főzőbanán, sült kolbász, arepa, hogao (meleg, paradicsomos csatni), és valami sötétbarna mártás. Szerintem alapból háromezer kalória lehet egy ilyen tálon. Az étel eredeti célja az volt, hogy egy munkás egész nap dolgozni tudjon ennyi étellel a hegyekben, aminek szerintem ez meg is felel. De én úgysem tudtam volna megenni, ráadásul valószínű, hogy nem sok íze lett volna, ezért is hagytam ki. A szürke ételkultúra alól egy markáns kivételt láttam: a pisztrángot. Ugyan azt sem fűszerezték, de magának a halnak és az étel többi részének, a gombának, a garnélának, a sajtnak, stb. volt olyan markáns íze, hogy a végén valami kifejezetten finom dolog sült ki az egészből. Említést kell tennem a tengerparti ételekről is, melyek eléggé eltérnek az ország belsejének ételeitől. Ugyan csak a homárvacsorából tudok kiindulni, mert egyébként nem szántam rá a pénzt a 30-50.000 pesós vacsorákra, de annyit elmondhatok, hogy ezen ételeknek szinte állandó összetevője a kókuszos rizs (arroz con coco). Ez bizony nagyon finom dolog, elkészítési módja spanyolul itt, angolul itt. Biztos, hogy én is elkészítem itthon.

A Danubius Bár cégére Salentóban

"A nagy sajt" étkezde Salentóban

Superm...eat (Bogotá)

Csak, hogy lássuk, miből készül a hamburgerhús (Bogotá)

Bogotái superchurros!!! (Olajban kisütött, hosszúkás fánkféleség, karamellkrémmel töltve)

Utcai kolbászsütő Cartagenában

Utcai arepasütő Salentóban

Egy étterem ajtajában Cartagenában

Ami az italokat illeti, mint minden meleg égövi országban, úgy Kolumbiában is rendkívül széles a választék. Az üdítők közül a nemzetközi márkák mellett a helyi márkák is megtalálhatók, de az emberek szívesen isszák a hagyományos helyi italt, az erjesztett chichát is. (Állítólag emberi nyállal erjesztik, úgyhogy csak egyszer ittam.) A chichát természetesen nem üvegben, hanem mindig kancsóból árulták, hiszen helyben készítették. Kávé minden mennyiségben kapható "tinto" néven. Tea is van, de az utcán egy "aromático" névre hallgató, érdekes illatú, fűszeres forró italt árultak leggyakrabban, amit sosem kóstoltam. Sör nincs túl sokféle, nagyjából tíz márkát számoltam össze. A fő helyi típusok az Águila, a Club Colombiana, a Poker és a Pilzen, a nemzetköziek pedig a Heineken, a Coronita és a Grolsch. Egészen sok kézműves sört is lehet kapni, a legismertebb márka a BBC, azaz a Bogotá Brewing Company (Bogotái Sörfőző Társaság) négyféle söre. Ezek nagyon finomak, de persze drágák is.

Kávé tökéletes szerelemmel - a szerelmesek kávéja Bogotában

Club Colombia világos (vörös és barna változata is van)

Chicha reklámtáblája egy kocsma ajtaján

Poker

Édességek tekintetében elmondható, hogy Kolumbia az édesszájúak Mekkája. De nem ám csokoládéra, cukorkára vagy kekszekre kell gondolni. A csokoládé, mint minden más harmadik világbeli országban luxuscikk, és igen drága dolog, arról nem is beszélve, hogy az ismert márkákat javarészt az USA-ból importálják. Mindez annak ellenére, hogy Kolumbiában is van kakaótermesztés. Kolumbiában a helyi édességek hódítanak, melyeket tényleg szinte minden sarkon meg lehet vásárolni. Az édességek alapja a tej, a cukor, a kókuszdió és a guava. A guavából a birsalmasajthoz hasonló édes zselét készítenek, és sokféleképpen felhasználják: megtöltik karamellkrémmel vagy sajttal, de önmagában is ehetik. Tejből és cukorból karamellát készítenek, amelyet Kolumbiában arequipe névvel illetnek ugyan, de ugyanaz, mint a dulce de leche Argentínában vagy a manjar Chilében. Az egyébként nem édes, feta állagú sajt sajt sok édesség részét képezi. Sajtgolyóba töltenek például karamellkrémet (ez meglepően finom) vagy guavalekvárt, de rátehetik egy szelet guavazselére is, és így árulják. Érdekesképpen, ha az ember egy pohár forró csokoládét kér, akkor ahhoz rendszerint egy szeletke sajtot adnak (ismét fetára kell gondolni). Helyi jellegzetesség még a chococafé, amely rendszerint csokoládéba forgatott pörkölt kávészem, de más formában is létezik (pl. csokilapra ragasztott kávészem). Tamarinduszkrém is sok helyen kapható.

Fagylaltoskocsi és fagylaltárus - Medellín

Hétvégi édességárus - Bogotá

Jellegzetes kolumbiai édességek; a piros-fehér alsó zacskóban például sajttal kevert guavazselé van

Karamellás kókuszcsemege Cartagenában

Mindenképp szót kell ejtenem még Kolumbia – számunkra – talán legérdekesebb finomságairól, a trópusi gyümölcsökről. A 2012-es utam során minden új és ismeretlen gyümölcsről viszonylag részletes leírást adtam, ezért ettől most eltekintenék, és csak annyit tennék hozzá, hogy Kolumbiában tulajdonképpen minden olyan gyümölcsöt láttam, amit Bolíviában, Peruban, és Ecuadorban, a fő gond csak annyi volt, hogy sok gyümölcsnek más neve volt, mint az említett országokban. Két gyümölcs van, amit máshol nem láttam: az egyik a mangosztán, amellyel már Vietnámban sikerült megismerkednem és ott írtam le. Ez Kolumbiában sokkal olcsóbb volt, mint Saigonban, így többször is vásároltam, mert rendkívül finom. A másik az úgynevezett chontaduro gyümölcs volt, amit olyasmi volt, mint az itthon datolyaszilva vagy khaki gyümölcs néven kapható gyümölcs. Az utcán árulták rendszerint meghámozva, pohárkában, és mézzel leöntve kínálták. Eddig egy izraeli mangó birtokolta nálam a „legfinomabb mangó” címet, de ezt most át kellett adnia egy Medellínben vásárolt fantasztikus mangónak, amilyet még sosem ettem: tulajdonképpen egy krém volt az egész, és istenien édes. Egyébként kétféle mangót lehetett kapni: volt az a fajta, amit itthon is árulnak (zöldes-pirosas és kemény), és volt az okkersárga, amely annyira puha volt, hogy az ujjamat is bele tudtam nyomni. Minden gyümölcsöt kilóra adtak, így a hatalmas papayákat és az ananászt is. Végül hozzátenném, hogy a gyümölcs várakozásaimmal ellentétben egyáltalán nem volt olcsó: a csudafinom mangóért ötszáz forintot fizettem (egy darabért!), egy kiló maracuja szintén ötszáz forint, az ananász kilója százötven forint körül alakult, egy kiló mangosztánért pedig hatszáz forintot kellett leszurkolni.

Gyümölcsléárus Lada márkajelzéssel (Cartagena)

Kókuszdióárus Santa Martában

A Bolíviában pakai néven megismert gyümölcs Medellínben

Chontadurot áruló férfi Medellínben

Utcai gyümölcsárusok Cartagenában

Gyümölcsárusok Cartagenában

Felirat a mangóskocsin: "Keresd Jézus Krisztust, Ő már itt van!

Egyebek:

- a múzeumokban, templomokban, stb. minden csak spanyolul volt kiírva, ezért aki nem tud spanyolul, csak idegenvezetővel tudhat meg valamit a meglátogatott helyről. Az idegenvezetők – amennyire fél füllel hallottam – rendszerint nagyon pocsékul beszéltek angolul, de ezt már egyébként is minden országban megfigyeltem. Az utca embere csak spanyolul beszél, viszont tény, hogy léteznek még fehér hollók: a taxis, aki Medellínben érkezésemet követően elfurikázott a Fekete Bárányba, filmbe illő amerikai akcentussal tolta a dumát holland útitársamnak;

- rengeteg rendőr és biztonsági ember volt mindenhol, és venezuelai társaikkal ellentétben nem a járókelőket és a turistákat zaklatják, hanem egyrészt már jelenlétükkel is biztonságérzetet adnak, másrészt nem csak a falat támasztják, hanem a szabálytalankodókra bizony rászállnak;

Kutyás biztonsági őr Bogotában; a belvárosban minden sarkon volt egy

- Medellínben egy helyen láttam egy fickót, aki felhúzható, apró kerekeken járó játékcsótányokat árult. Vajon ki vesz ilyesmit???

- Kolumbiában is létezik a percárus, akárcsak Venezuelában: oda lehet menni, elkérni egy mobiltelefont és beszélni, aztán fizetni;

200 pesó/perc (Medellín)

Alvó percárus néni Cartagenában

- elég sok a rendőri igazoltatás, a legtöbb buszos utam során az egész buszt végigellenőrizték;

Buszra szállni tilos! (Cartagena)

- a nagyobb buszokon (azaz nem a „mulatós” buszokon) indulás előtt a sofőr mindig végigszaladt egy videokamerával, és minden utast felvett; hogy miért, az rejtély maradt, de bizonyára „biztonsági okokból”;

"Mulatós" busz (Cartagena)

- minden teherautó, busz, taxi vagy hasonló közszolgáltatást (servicio público) végző autó rendszáma matricaként mind a jármű oldalán, mind a tetején jól láthatóan fel van ragasztva;

Autóbusz lefóliázott oldalsó ablakai; csak a keskeny csíkon lehet rendesen kilátni (Armenia)

Rosszullét (értsd: hányinger) esetén kérjen zacskót! (A bogotái buszon)

- ugyancsak Medellínben – némi meglepetésemre – utcai gépírókat láttam, akárcsak Indiában. Akinek valamilyen eljárásban géppel írott szövegre van szüksége, de nincs lehetősége számítógéphez jutni, az utcán begépeltetheti;

- egész Kolumbiában általánosan elterjedtek a fénymásolószalonok. Ezek persze nem olyanok, mint nálunk, hanem például olyasmire kell gondolni, hogy a sarki zöldség-gyümölcsárus a banánkupac melletti tízéves (vagy netán húszéves?) Minoltáján fénymásolatokat is készít. „Két kiló maracuját kérek, meg ebből az iratból lesz három kétoldalas példány…!” Mikor például a az idegenrendészeti eljárásban szükség volt az útlevelem másolatára, nem másolták ám le, hanem elküldtek a sarkon található nénikéhez, aki – amellett, hogy chipset árult – fénymásolatok készítésével is foglalkozott;

Mindenes bolt Bogotában

Mindenes sarok Santa Martában

- a képeslap, mint olyan, elég ritka vendég a szuvenírboltokban;

- a konnektoraljzat ugyanolyan, akárcsak az USA-ban vagy Venezuelában;

- sok volt az internetkávézó, és minden szálláson volt internet, azonkívül sok helyen ingyenes wifi is volt, tehát Kolumbiában könnyű internethez jutni;

- a Lay's chips neve Kolumbiában Margarita;

Margarita chips

- Medellínben az utcai zöldség-gyümölcsárusok mikrofonnal a kezükben ordibálva kínálgatták portékájukat;

World of... PARKING (Bogotá)

- Medellínben az utcán mindenfelé lehetett kokalevél-, illetve marihuánakrémet kapni (állítólag ízületi fájdalmakra jó);

- a múzeumok rendszerint olcsók (2-300 HUF) vagy ingyenesek;

- az utcai cipőpucolás rendkívül elterjedt, akárcsak a környék többi országában;

Cipőpucoló stand teljes felszereléssel (Bogotá)

- akárcsak Perunak (Inca Cola) vagy Magyarországnak (Traubi), Kolumbiának is van amolyan „nemzeti üdítője”, ez pedig nem más, mint a Colombiano. Én pedig kíváncsiságból elkövettem azt a hibát, hogy vettem egy üveggel. Nem kellett volna: borzalmas íze volt. Valami émelyítően édes, semmire nem hasonlító ízű löttyről beszélünk, amely valamiért igen közkedvelt a helyiek körében;

Colombiana

- Bogotában egy Jorge Olavé nevű művész a 2000-es években nekilátott szemétből zöld színű emberalakokat készíteni, melyek manapság a házak felsőbb emeleteiről néznek le a járókelőkre;

Lenéznek ránk...

- Bogotá csúcsszupernek kikiáltott tömegközlekedési eszköze a TransMilenio, ami nem más, mint egy zárt pályán közlekedő autóbuszálózat. (Ebből is látszik, hogy Dél-Amerikában minden olyan tömegközlekedési eszköz megépítése, ami árammal működik vagy síneken fut, még a legmodernebb korban is szinte kizárt, bár vannak kivételek, mint Medellín esete.) A buszok persze nagyon hosszúak, jellemzően két csuklóval rendelkeznek. Én magam nem próbáltam ki a hálózatot, de állítólag nem rossz, feltéve, hogy az ember tudja, hogy melyikre kell szállni…

A TransMilenio egy megállója a kétcsuklós busszal

Összbenyomás

Van Kolumbiában egy kifejezés, amely így hangzik „No dar papaya”. Ez szó szerint azt jelenti, hogy ne adjunk papayát, de a tényleges értelme az, hogy ne adjunk esélyt arra, hogy baj érjen bennünket. Mindig használjuk a józan eszünket, akasszuk nyakunkba a fényképezőgépet, ne mutogassuk drága vagyontárgyainkat, stb. Rablásoktól különösebben nem kell tartani, de mivel alkalom szüli a tolvajt, ébernek kell, és illik is lenni.

Talán már írtam, hogy Venezuelából átérni Kolumbiába jelentős változás volt. Kolumbiában ugyanis a dolgok látszólag működnek. Az idegenrendészeti eljárás is teljesen zökkenőmentesen zajlott, a buszjegyvásárlás is „normális” keretek között zajlott (azaz megvettem a jegyet és felszálltam). Egyszerűen az utcán sétálva is éreztem a jólétet. És most nem feltétlenül Cartagena belvárosára gondolok, ahol szép emberek ültek elegáns ruhákban és fiákereken kocsikáztak a macskaköves utcákon, és ahol bizony egy-egy új BMW vagy Mercedes is mutatkozott néha, hanem akár Medellínre, akár Santa Martára, Bogotáról nem is beszélve, ahol a jelenlévő luxus – bizonyos embereket és helyszíneket elnézve – szemmel látható volt. Nyilván nem véletlen, hogy ennyi turista érkezik az országba: gyönyörű idő, finom gyümölcsök és italok, ehető ételek, nyugati szemmel olcsó árak és vendégszerető emberek. És természetesen van Kolumbiának egy sötét oldala is, de abból az egyszeri turista semmit sem lát, tehát számára nem is létezik. Kolumbiának Magyarországon elég rossz hírneve van, és ez sokáig nem is volt alaptalan, de mára azzá vált. Ide teljesen nyugodtan lehet jönni, mind a lakosok, mind a hatóságok örülnek itt az embernek, mert megértették, hogy a turizmus pénzt hoz a konyhára, mégpedig sokat. Az országban pedig minden van: tengerpart, hegyek, dzsungel, nagyvárosok, múzeumok, templomok, színházak, extrémsport-lehetőségek, túrázás, búvárkodás, vitorlázás, stb. Ha valaki Kolumbiából csak a legjobbat akarja valaki látni, elegendő a Karib-tenger partjára mennie: Cartagena de Indias, a San Andrés-sziget és a Tayrona Nemzeti Park (utóbbi kettőt nem látogattam meg) paradicsomi körülményeket biztosítanak mindenki számára: pálmafák, fehérhomokos tengerpart, hideg koktélok, ami csak kell. Ha pedig valakit a dzsungel érdekel, lemehet az Amazonashoz Leticiába, és hallgathatja éjszaka a jaguárok üvöltését. 

Mondanom sem kell, mindenképp meg fogom látogatni az Amazonas vidékét, de az már egy következő út lesz…

Colombia, mi amor...