Értékelés

Jelen, utolsó bejegyzést szándékosan egy héttel a hazaérkezésemet követően írtam meg, hogy az eltelt idő alatt helyükre kerüljenek a fejemben a dolgok. Az utat a 2012-ben megkezdett nagy dél-amerikai körút folytatásának szántam, és ugyan sokkal stílszerűbb lett volna Ecuadorban folytatni az utat, ahol annak idején abbahagytam, de utólag örülök, hogy praktikus okokból végül Caracasban kezdtem.

A hazaútról

Azt szokták mondani, hogy a hazaút mindig gyorsabban telik, mint az odaút, ami ez esetben is így volt, köszönhetően főként annak, hogy nem kellett valami reptéren éjszakáznom, mint odafelé New Yorkban. A visszaút viszont némileg izgalmasabban alakult, mint szerettem volna. Ott kezdődött, hogy Bogotában a repülőtéren volt némi fennforgás amiatt, hogy nem volt pecsét az útlevelemben, de végül némi magyarázkodás, az idegenrendészeti határozat felmutatása és belső telefonálgatás után megkaptam a kilépőpecsétemet, így megnyugodhattam: rendben elhagyhatom az országot. A Miamiba tartó járaton a légiutaskísérő közölte, hogy a sörért külön fizetni kell, amit – figyelemmel az ezer eurós repülőjegyre és arra, hogy az odafelé úton mindig kaphattam sört, ha kértem – igencsak rossz néven vettem.

Beszállásra készen Bogotában

Miamiban rendkívül rövid időm, csak két és fél órám volt átszállni, úgyhogy sietnem kellett. Bogotából ugyan háromnegyed órás késéssel indultunk, de úgy belehúztunk, hogy túl korán érkeztünk Miamiba, és foglalt volt a kapunk, így bő húsz percet vesztegeltünk a kifutópályán, mire végre kiszállhattunk. Az USA-ba bejutni mindig lutri: vagy sokat kell sorban állni vagy nagyon sokat. Szerencsére ezúttal csak sokat kellett, és ugyan mindenféle alkalmazottak különböző, egymásnak rendszerint ellentmondó információval szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a tranzitban maradó utasoknak kell-e vámnyilatkozatot kitölteniük, illetve, hogy fel kell-e venniük a csomagjukat vagy az továbbutazik a végcél felé, végül ez is megoldódott: a nyilatkozatot kitöltöttem, a csomagot pedig nem vettem fel. Rohantam a kapuhoz, de kiderült, hogy a gép negyven perces késéssel indul majd. A kapu és környéke – a gépemre váró tömeget leszámítva – szinte teljesen üres volt, egy kávézó meg egy kis duty free shop árválkodott csak a környéken. Szerettem volna ugyan eltapsolni a maradék húsz dolláromat, de semmi értelmeset nem találtam. Mivel pedig a wifi elég rossz minőségű volt, egy kapuval arrébb ültem le és megpróbáltam feltenni az „Eldorádó: arany és smaragd” c. bejegyzést az alatt a fél óra alatt, amennyi ingyenes internet járt az utasoknak. Mondanom sem kell, ez nem sikerült. Mikor már csak öt perc volt hátra a fél órából, az internet teljesen leállt, és be kellett látnom, hogy a legjobb, ha kikapcsolom a laptopot és visszasétálok a kapumhoz, volt még bő húsz perc a kiírt indulásig. Hát, mikor odaérek, látom, hogy a tömegnek hűlt helye! Mutatom a jegyem a légiutaskísérőnek, mire kedvesen közli, hogy már mindenki beszállt, és a repülőgép ajtókat is bezárták már, de azért még mind az ötszázan vártak kicsit rám, az utolsó utasra, úgyhogy menjek csak, majd kinyitják az egyik ajtót. Mondanom sem kell, hogy miközben végigmentem a kétszintes Airbus A380-as folyosóján, mindenki engem nézett. Gyorsan lehuppantam tehát helyemre, egy idős angol házaspár mellé, bekapcsoltam a Snoopy rajzfilmet és lapítottam a vacsoráig, amihez két kis üveg vörösbort is rendeltem. Vacsora és a Spectre c. James Bond-film után jót tett volna némi alvás, de a néni olyan hangosan horkolt, egy kisbaba pedig olyan hangosan visított, hogy erre igazából nem volt esély; jobb híján tehát inkább becsuktam a szemem és úgy tettem, mintha aludtam volna, de közben szinte számoltam a hátralévő kilométereket, és amikor már csak alig ezer maradt, fel is készültem a reggelire. (Muszáj megjegyeznem, hogy először észleltem igazán, milyen komoly különbségek lehetnek ugyanazon repülőgéptípusnál a különböző légitársaságok között. Az hagyján, hogy az Avianca Airbus A320-asa a Wizzair által rendszeresített gépek belső teréhez képest olyan volt, mint valami űrhajó, de azzal annyira nem foglalkoztam, mivel a Wizz fapados légitársaság. A British Airways által üzemeltetett A380-as utastere az előző évi, Emirates által üzemeltetett géphez képest meglepően puritán volt. Az egy dolog, hogy nem volt internet a fedélzeten, de maguk az ülések is alacsonyabb színvonalúak voltak, a kiszolgálás pedig szintén nem érte el az arabok szintjét. Tehát világ legnagyobb repülőgépe ide vagy oda, látható volt, hogy az angolok különösebben nem akartak azért fizetni, hogy kényelmes géppel állhassanak az utasok rendelkezésére, és a repülőt amolyan „transzatlanti munkagépnek” tekintették.)

Miami Beach fényei

Az A380-as hatalmas szárnya

Londonban örömmel tapasztaltam, hogy a budapesti járat ugyanarról a terminálról indul majd, amelyikre érkeztem, így nem kellett buszoznom vagy vonatoznom két terminál között, hanem csak tíz percet talpalnom. Ugyan az időeltolódás miatt teljesen fel volt fordulva a bioritmusom (reggelnek éreztem azt, ami valójában már koradélután volt), de azért sikerült nem kidőlnöm, és a duty free shopok kínálatát böngészve töltöttem el azt a három órát, amely a hazaútig maradt. A London-Budapest távolság a korábbiakhoz képest már csak egy szempillantásnyi időnek tűnt, és hamarosan leszálltunk a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren. És akkor olyasmi történt velem, ami még soha: hiába vártam a csomagom, mert az nem érkezett meg. Mint valami utolsó próbatétel, valami olyan megpróbáltatás, amely éreztetni akarja, hogy az utazás bizony nem ereszt, hogy a kalandok nem értek véget a földet éréssel… Három napot kellett várnom a csomagomra, de megérte: minden szuvenír, bélyeg és törékeny holmi egyben vészelte át a hazautat.

Az ismerős Dunakanyar

Összbenyomás 

Az utazást elég fárasztóként éltem meg, ezt pedig a szokásos okokon (állandó utazás, a hátizsák sorozatos be- és kipakolása) felül az is elősegítette, hogy főként Venezuelában szinte egy szabad fél napom nem volt: vagy épp valahol voltam, vagy utaztam valahova. Kicsit sok programot zsúfoltam bele ugyanis a három-három hétbe, és csak feszített tempó mellett tudtam tartani az útitervet. Az egyetlen alkalom, amikor tulajdonképpen elvesztegettem egy napot, Santa Elenában volt, a brazil határon. A Roraima-túrát már útközben is nagyon megerőltetőként éltem meg, utólag pedig azt mondhatom, hogy az a gyalogtúra fárasztott ki, illetve viselt meg legjobban az egész utazás során. Az igazság az, hogy nem voltam ténylegesen felkészülve rá, nem gondoltam, hogy ilyen embert próbáló lesz. A Ciudad Perdidához vezető út már igazán semmiségnek tűnt a Roraimához képest. A fáradságomat okozó másik, szintén nem elhanyagolandó tényező pedig nem mellesleg az, hogy szinte minden este legalább két-három órát írtam vagy az internet lassúsága miatt a hajamat téptem ahelyett, hogy pihentem volna. A bejegyzések pedig nem voltak rövidek, ráadásul igyekeztem minden eddiginél több fotót is feltölteni, ami szintén elég sok időt vett igénybe. Amikor tehát végre szűk egynapi, szinte folyamatos repülés után hazaértem, finoman szólva is hullafáradt voltam. Egy ilyen párhetes, azaz viszonylag rövidnek számító utazás során az ember egyébként sem igen ér rá pihenni, ez csak a hosszú, több hónapig úton lévők kiváltsága. Mindenesetre akárcsak az indokínai út végén, ezúttal is tudtam értékelni, amikor végre kiszállhattam a budapesti repülőtéren. Nagyon jó volt elutazni, és ugyanolyan jó volt hazatérni! 

Venezuela és Kolumbia: két világ 

Többször írtam már, hogy az utat nagyjából Venezuelára optimalizáltam, Kolumbia csak amolyan „nézzük meg azt is” elv alapján csapódott hozzá, és úgy terveztem, hogy Kolumbiában kezdek és Caracasban végzek. Főként azért értékelem azonban hogy fordítva alakult, mert a körülmények Venezuelában jelentősen rosszabbak a kolumbiaiaknál, és jobban szeretem, ha a kevésbé jó irányából haladok a jobb felé. Így az sem zavart különösebben, hogy például (a venezuelai) Guyanában néha étel- vagy vízhiány volt, mivel az öröm, hogy újra utazom, ráadásul Dél-Amerikában, elhomályosította ezeket, és nem is igen törődtem az ilyesmivel. Kolumbiában már kisebb gondok miatt is mérges tudtam lenni, köszönhetően annak, hogy egyre inkább fáradtam, és szinte sosem tudtam igazán kipihenni magam. 

Venezuelát rendkívül ellentmondásos országnak találtam. Gyönyörű tájak mérsékelten kedves emberekkel, középszerű ételekkel, finom édességekkel, nagyon olcsó árakkal és rendkívül válságos gazdasági körülményekkel. Ahogyan pedig ez lenni szokott, ha az országnak tényleg rosszul megy, az egyénnek is rosszul megy. Kolumbiában a viszonylagos jólét, főleg Venezuelából jövet, szemmel látható. Már korábban megállapítottam, hogy az a jelenség, hogy meleg égövi országokban sokan szinte egész életüket a szabad ég alatt töltik, még nem jelenti azt, hogy nyomorognának, ez egyszerűen csak egy életforma. Abban nem volt különbség a két ország között, hogy az út szélén mindenhol árusok sorakoztak, akik rendszerint élelmet (pékárut, gyümölcsöt, kávét, üdítőt, stb.) árultak. A távolsági busz is mindig megállt a semmi közepén, hogy felvegyen pár ilyen mozgóárust, akik végigmentek az utastéren portékájukat kínálva, hogy aztán pár kilométer múlva leszálljanak. 

Jelentős különbség mutatkozott viszont a közlekedési eszközökben: Venezuelában egy hét-nyolcéves autó még viszonylag újnak számított, hiszen az országban új autót évek óta nem lehet kapni. (Láttam elég üres autószalont…) Ha Kubáról azt mondják, hogy közlekedés szempontjából megrekedt az 1950-es években, akkor Venezuela a ’70-es években rekedt meg. Kolumbiában ezzel szembe az autópark nagyjából olyan, mint nálunk, a különbség talán annyi, hogy rengeteg a koreai autó (főleg a taxik miatt), és kínai autó is egész sok van. (Vicces dolog egyébként az ismert autómárkák kínai klónjait látni egy autókereskedésben valami kínai márkanévvel.)

Naplemente a Kukenán tepuinál

Mivel Venezuela a devizahiány miatt nem képes importálni semmit, nemcsak új autó, hanem külföldi élelmiszer sincs. Néhány nemzetközi márkát leszámítva (pl. Coca-Cola, McDonalds) a kapitalizmus csápjai az országot mintha teljesen elkerülnék. Méridában láttam Snickers csokoládét, de valószínűleg csak kolumbiai zugimport volt. Tehát mondhatni, hogy szinte minden étel, ami az országban kapható, belföldi. És természetesen ez mindenen fel is volt tüntetve, néha még valamilyen lózung is volt mellette, például, hogy „Hecho en Socialismo”, azaz kb. „Szocialista termék”. Kolumbiában ezzel szemben a belföldi és a külföldi termékek, élelmiszerek normális arányát tapasztaltam, a belföldi termékeken pedig nemes egyszerűséggel annyi szerepelt, hogy „Industria Colombiana” (kolumbiai ipar). 

Amiben mindkét ország megegyezett, az a rengeteg adminisztráció, és a turisták útvonalának pontos lekövetése. Nem meglepő módon ebben is Venezuela járt az élen, hiszen ott még ahhoz is meg kellett adnom az összes adatomat (személyes adatok, foglalkozás, elérhetőségek), hogy bélyeget vegyek a postán, míg Kolumbiában csak a szálláshelyeken kértek el minden adatot, beleértve azt is, hogy honnan jövök és hova megyek. (Megjegyzem, azért az sem volt semmi, mikor a kolumbiai Neivában az idegenforgalmi rendőr elkérte a személyes adataimat azért, mert kértem tőle két brosúrát…) 

Az igazoltatások mindkét országban a mindennapok részét képezik, és az emberek láthatóan hozzászoktak már ahhoz, hogy rendszeresen igazoltatják őket. Külföldiként a különbség annyiban volt kézzelfogható, hogy míg Venezuelában a rendőrség (és sokkal inkább a Nemzeti Gárda) szinte utazott a turistákra, Kolumbiában, mikor látták, hogy útlevelem van, sokszor el sem kérték, hiszen ők nem rám „vadásztak”, hanem saját lakosaikra. Biztos vagyok benne, hogy évekkel korábban a turizmus fejlesztésének részeként tudatosították a rendőrökben és egyéb fegyveres állami alkalmazottakban, hogy a turistát csak akkor bántsák, ha az ténylegesen rászolgált, pl. kábítószer-ügybe keveredett. A rendőrök egy része pedig nemcsak, hogy közömbös volt irántam (ami nem feltétlenül baj), hanem néhányan még kifejezetten barátságosak is voltak: a hazautazásom előtti napon például Bogotában odajött hozzám egy rendőr, bemutatkozott, kezet fogott velem, szeretettel üdvözölt Kolumbiában, kellemes tartózkodást kívánt, és meginvitált a Rendőrségi Múzeumba, amely ingyenes volt. Ugyan nem mentem el, de a gesztus nagyon jól esett, főleg azután, hogy tapasztalhattam, a venezuelai egyenruhások miként bántak velem. Bizton állíthatom, hogy a venezuelai-kolumbiai határ átlépésének napja volt a legrosszabb élményem az egész út során, és főleg azért, mert tudtam, hogy a rendőrök, katonák szinte kizárólag azért zaklatnak, mert külföldi vagyok. 

Ha látnivalók alapján kellene osztályoznom, egyértelműen Venezuela lenne a nyerő. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy a kolumbiai látnivalók szépek, érdekesek, a venezuelaiak azonban egyediek. A tepuik birodalma önmagában is megér egy utazást, hát még, ha megspékelem a Salto Ángel vízeséssel, az Orinoco-deltával vagy Los Llanos mocsaraival, füves pusztáival. Kolumbiában a legfőbb látnivaló számomra az a hely volt, ami miatt tulajdonképpen Kolumbiába mentem: Ciudad Perdida. Cartagena is nagyon szép volt, és a kávéültetvény vagy a Tatacoa-sivatag is érdekes volt, de az az igazság, hogy a négynapos dzsungeltúrán kívül minden egyéb már csak hab volt a tortán: ha véletlenül kimarad, azt sem bánom különösebben.

A Felajánlás Tutaja (elutazásom előtt, teleobjektívvel készült kép)

Jelen állapotban, azaz 2016 elején azt tudom mondani, hogy Kolumbiát mindenkinek bátran ajánlom, aki bele akar kóstolni a latin-amerikai hangulatba, de nem akar túlzottan mélyre merülni benne. Viszonylagos jólét, jó biztonságérzet, néha angolul is kommunikálni képes lakosok, finom gyümölcslevek, a magyarországihoz hasonló árak és fejlett infrastruktúra várja az oda látogatókat. Venezuela ezzel szemben igazi „mélyvíz”, ahol a közbiztonság a jótól igen messze van, a külföldieket nemigen szeretik és nem is becsülik (azaz nem látják az összefüggést a turizmus és a fontos bevételi forrás között), ahol a természeti értékeket még egyelőre inkább elherdálják, mint óvják, ellenben, ahol némi szerencsével (és megfelelő nyelvtudással) egyszerű, ámde nagyon kedves embereket lehet találni, aki segítenek eligazodni az országban. Személy szerint abban reménykedem, hogy az ország új kormányának sikerül rendbe tennie a dolgokat és Venezuela ismét növekedési pályára állhat. Az eszközök megvannak hozzá, csak a politikai rétegnek kellene saját érdekeik mellett a nép érdekeit is figyelembe vennie, valamint turizmusbarát retorikát kell folytatnia. Ha ez megvalósul, úgy gondolom, hogy Venezuela nagyjából négy-öt év múlva ismét a tömegturizmus célpontjává válhat, és sokkal többen mernek majd belépni az országba, mint utazásom idején. 

Az út számokban 

- 44 napnyi utazás 

- 10 hosszú buszos út (Ciudad Guayana – Santa Elena de Uairén; Santa Elena de Uairén – Ciudad Bolívar; Ciudad Bolívar – Valencia; Valencia – Barinas; Barinas – Mérida; Mérida – Maracaibo; Maicao – Santa Marta; Santa Marta – Cartagena de Indias; Medellín – Neiva; Neiva – Bogotá) 

- 8 + 2 repülőút (Budapest – London; London – New York; New York – Caracas; Caracas – Ciudad Guayana; Cartagena de Indias – Medellín; Bogotá – Miami; Miami – London; London – Budapest + Ciudad Bolívar – Canaima retour) 

- 2 többnapos gyalogtúra (Roraima, Ciudad Perdida) 

- 1 sivatag (Tatacoa)

Praktikus dolgok

Ahogy ez lenni szokott, amikor eldöntöm, hogy legközelebb hova utazzak, elő dolgom az, hogy megveszem az útikönyvet. Szokás szerint ismét a Lonely Planet kiadásainak szavaztam bizalmat, de sajnos Venezuelához – nyilván az országban uralkodó állapotok miatt – 2010 óta nem adtak ki külön útikönyvet, így kénytelen voltam a teljes Dél-Amerika kötet igencsak szerény Venezuela-fejezetéből gazdálkodni. Kolumbiához ellenben épp az elutazásomat megelőző hónapokban adtak ki új kötetet, így azt használtam. A könyvek mindkét országban beváltak, bár a venezuelaival bizonyos pontokon nem voltam elégedett, de ez nyilván amiatt volt, mert a kiadvány nagyon szűkszavú és majdnem négy éves volt.

Útikönyveim

A pénzzel nem volt könnyű dolgom útközben. Rendszerint úgy vágok neki az útnak, hogy van ugyan nálam némi készpénz, de a bankkártyámat is gyakran használom. Mivel azonban tudtam, hogy Venezuelában a bankkártyahasználat egyrészt problémás (a PIN mellett állítólag valamilyen másik, a felhasználó által kitalált személyi azonosító számot is meg kell adni az ATM-nél, amit, ha később elfelejtünk, a gép simán benyelheti a kártyát), másrészt csak a hivatalos árfolyamon ad pénzt, ami a valós árfolyam harmada-negyede. Éppen ezért az útra szánt valamennyi pénzt magammal készpénzben vittem magammal. Amikor pedig Caracasban átváltottam háromszáz eurót, mint azt írtam is, egy akkora halom pénzt kaptam, hogy alig győztem belegyömöszölni a hátizsákomba. A helyzet akkor javult érdemben, mikor beléptem Kolumbiába, Santa Martában pedig teljesen megoldódott. A határon ugyanis utolsó bolívar fuertéimet is pesóra váltottam, Santa Martában pedig az euró túlnyomó részét szintén pesóra cseréltem (igen rossz árfolyamon, teszem hozzá, de nem volt más választásom). Ezt követően már alig maradt valutám, a pesóval gazdálkodtam, amíg lehetett, és végül ugyan használnom kellett a kártyámat is három alkalommal, de ötven euróval és huszonkét dollárral a zsebemben értem haza. A karibi parton kicsit megszaladtak a költségeim, de mivel az utolsó másfél hétben figyeltem a kiadásaimra, a tervezett teljes útiköltséget körülbelül tíz-tizenkét százalékkal léptem túl, tehát hoztam a szokásos színvonalat.

Írnék még egyet s mást a Brisa Loca Hostelről, ahol Santa Martában laktam. Néha úgy érzem ugyanis, hogy sokan ellenérzésekkel viseltetnek a hostel, mint szálláshely iránt, mondván, ez egy alacsony színvonalú, olcsó szállás, és, hogy a szálloda minden körülmények között sokkal jobb. Azzal nem lehet vitatkozni, hogy egy drága szálloda vélhetően magas szolgáltatásokat nyújt, de az biztos, hogy sosem fogja azt a közösségi élményt nyújtani, mint egy hostel. Hostelek között is vannak jók és kevésbé jók (cartagenai szállásom például az utóbbi kategóriába sorolandó), de a Brisa Loca egy jó hostel, mondhatni, a hostelek archetípusa. Vegyünk egy klasszikus belvárosi épületet, mely valószínűleg egy kor vagy többlakásos társasház volt, vagy egy gazdag ember méretes belvárosi családi háza. Belső udvar, több emelet, gangos kialakítás, akárcsak egy pesti bérház esetében. Az épületet megvették nyugati, jellemzően ausztrál vagy nyugat-európai utazók és hostellé alakították: a lakásokból tágas szobák és közösségi terek alakultak. A belső falakat graffitik díszítik, az udvar közepére medence épült, az egyik legfontosabb pedig: több bárpultot is kialakítottak, valamint egy tetőteraszt, ami (eddigi tapasztalataim alapján) a minőségi hostelek egyik határozott jellemzője. A létesítmény a következő lehetőségekkel rendelkezett: kétágyas szoba saját fürdőszobával vagy külső fürdőszobával, valamint különböző hálótermek (a „minél több az ágy, annál olcsóbb” elv szerint); bármikor használható medence; törölköző bármelyik szállástípushoz; videószoba óriástévével és rengeteg, választható spanyol/angol nyelvű filmmel; könyvgyűjtemény, melyek jelentős részét utazók hagyták ott (szintén angol/spanyol); mosoda; melegkonyha külön reggeli menüvel, amely a nyugati ízléshez igazodik (azaz lehet például zabkását enni gyümölccsel, amin Latin-Amerikában egyébként leginkább csak mosolyognak); rengeteg brosúra és reklámanyag lóg a recepciónál a falakon, ha az ember nem tudja, milyen programot válasszon, akkor is gyorsan talál magának valamit; ingyenes wifi az egész épületben (kiemelném, hogy a szobákban is, mert ez nem mindenhol van így); a túrák, kirándulások szervezői egyenesen a hostelban veszik fel a résztvevőket, stb. Ugyan mindenhol lehet ismerkedni a többi utazóval, de a hostel központja természetesen a bárpult és környéke. Reggel kilenc órakor szokták bekapcsolni a zenét, amely nagyjából éjfélig folyamatosan szólt. A zene teljesen a nyugati ízlésnek felelt meg, semmi latino zene, mint a buszokon, vagy az épületen kívül tulajdonképpen mindenhol máshol. Minden este volt valamilyen rendezvény, italakció a bárban, stb. Biliárdasztal, sörpong (beer-pong) meg hasonlók mindig vannak. A Brisa Loca nem kifejezetten partyhostel (azaz nincs minden este diszkó), de azért esténként mindig megvolt a bulihangulat. Megjegyeznék még egy érdekességet: a hostelek bárpultjában (de jellemzően nem a recepción!) gyakran dolgoznak utazók koszt/kvártélyért cserébe. Sokan ugyanis nem veszik olyan pörgősre a figurát, mint én, hanem utaznak például egy évig, és, ha jól érzik magukat valahol, ott simán maradnak két-három hetet, és ennyi idő alatt nézik meg annak a felét, amit én két-három nap alatt. Mivel egyébként legálisan elég nehéz dolgozni a harmadik világban, így nekik is jó, hogy spórolhatnak (szállás és étkezés fizetve), és csak ki kell szolgálni a vendégsereget. A hostelnek ez azért is megéri, mert mindig van angolul jól beszélő személy a pultban, akikből egyébként viszonylag kevés akad. Az alkalmi pultos pedig adott esetben tovább áll egy másik városba, ahol pár hétig ismét a pultban dolgozik majd, csak egy másik hostelben. A Brisa Locáról képeket itt lehet találni.

Magyarként Dél-Amerikában 

Ilyen alcímmel már írtam egyet s mást a kontinensen tett korábbi utam végén, így csak pár gondolatot osztanék meg. Venezuelában, tekintve, ahogy összességében alig vannak turisták, egyáltalán nem lepett meg, hogy Magyarország a helyieknek semmit nem mondott. Rendszerint megkérdezték, hogy hol van az ország, és, hogy hol tanultam meg spanyolul, és persze volt, ahol megkérdezték, hogy milyen nyelvet beszélünk. Egy kezemen meg tudom számolni azoknak a számát, akik megpróbáltak velem angolul kommunikálni a három hét alatt, a többségnek eszébe sem jutott, hogy esetleg nem beszélem a nyelvet. Német túraszervezőimmel (Orinoco-delta, Roraima, Ciudad Bolívar) és német nyelvterületről érkezett útitársaimmal németül beszéltem, úgyhogy a helyzet az, hogy Venezuelában a spanyol után a németet használtam legtöbbet. Angolul talán csak Dirkkel, az ausztrál fickóval beszéltem folyamatosan, mert a brazilokkal tudtam spanyolul beszélni. Aki tehát Venezuelába készül, legalább alapfokon tanuljon meg spanyolul, mert anélkül nagyon nehéz lehet. Az összes külföldi spanyolul próbálkozott, és garantálom, hogy nem azért, mert gyakorolni akarták a nyelvet… 

Kolumbia, lévén, hogy jól halad a „turistaparadicsom” cím megszerzése felé (ha még meg nem szerezte) azért más, mert a turizmusban dolgozók jelentős része beszélt legalább valamennyire érthetően angolul. Ugyan jellemzően nem próbáltam, de szerintem – főleg a karibi régióban – még a taxisok is tudtak volna legalább pár szót angolul. Magyarországról több, általam megkérdezett lakos is hallott, és páran azt is tudták, hogy Budapest a főváros. Mivel országunk Európában van, mindenki azt hitte, hogy euróval fizetünk. Az egyik taxiban a sofőröm annyira érdeklődő volt, hogy még kicsit magyarul is kellett beszélnem. Egyszóval Kolumbiában a sok turista miatt éppenséggel angolul is el lehet boldogulni, de egy minimális spanyoltudás azért itt sem árt. És a spanyolt, ellentétben az ázsiai nyelvekkel, éppenséggel nem is olyan ördöngösség alapfokon megtanulni, tehát megéri, sokkal több élménnyel lesz gazdagabb az ember, ha kicsit legalább bele tud kóstolni a helyiek életébe. 

Akárcsak 2012-ben Guayaquilben, a Salentóból Armeniába tartó buszon is a Tisza cipőm buktatott le, érdemes tehát Tiszában utazni, mert minden magyar tudja, hogy olyan csak nálunk van, ezáltal igen valószínű, hogy akin ilyet látnak, az Magyarországról jött. Azt gondolom, hogy ugyan jó dolog távoli tájakat, országokat felfedezni, de mindig jó érzés, ha távol az otthontól az ember akárkivel magyarul beszélhet, én is örülnek mind Robinak Santa Martában, mind a lányoknak a buszon.

*** 

Jó volt az út, és örülök, hogy újabb latin-amerikai országokat „pipálhattam ki” a térképen, de biztos vagyok benne, hogy a lista még folytatódik, hiszen olyan sok helyen nem voltam még, és mind Kubáról, mind a közép-amerikai banánköztársaságokról nagyon sok szépet és jót hallottam, úgyhogy pár éven belül mindenképp vissza szeretnék térni. Talán csak annyi lesz a változás, hogy hat hét helyett rövidebb, mondjuk, háromhetes utakban gondolkodom. Addig is a világ más részeire figyelek inkább, Afrikára, Ázsiára, melyek közül bármelyik egy újabb utazás színtere, egyben egy újabb útibeszámoló témája lehet…