Az elveszett világ

A tepui a helyi indiánok nyelvén két dolgot is jelent: hegyet és az istenek otthonát. A köznyelvben azonban tepuinak azokat a táblahegyeket (spanyolul: „meseta”) hívjuk, amelyek a világon kizárólag a guyanai régióban, a Gran Sabana (Nagy Szavanna) területén találhatók meg. Ezek a tepuik (vagy tepuyik, ha úgy tetszik) tulajdonképpen olyan fennsíkok, amelyeket meredek sziklafal választ el az alattuk elterülő vidéktől, mintha amolyan kinövések lennének a szavannán belül. Miként arra a meseta szó is utal, olyanok, mintha a szavannán hatalmas asztalok állnának. A Gran Sabana területén száznál is több tepui található. A legmagasabb (2810 m) és az egyik leghíresebb ilyen képződmény a Roraima. A szó jelentése indián nyelven „nagy kékeszöld”, de egyébként hívják a föld köldökének és minden vizek anyjának is. A hegy a meredek sziklafal miatt hosszú ideig megmászhatatlan volt, és csak 1884-ben hódította meg elsőként Everard im Thurn brit biológus. A Roraimán három ország osztozik: Venezuela, Brazília és Brit Guyana. (Igaz ugyan, hogy Venezuela a brit területet is sajátjának tekinti.) A hegy 2.723 m magas, területe 34 km2, formája kis túlzással egy fordított L alakra emlékeztet. Sir Arthur Conan Doyle híres könyve, Az elveszett világ 1912-ben jelent meg. A mű arról szól, hogy egy titokzatos dél-amerikai fennsíkon, a világtól elzárva még mindig élnek dinoszauruszok és különböző más ősállatok. Úgy tartják, hogy a könyvet a Roraima története ihlette. Utazásom előtt nem sokkal, 2015 karácsonyán olvastam a német fordítást (Die vergessene Welt – „Az elfelejtett világ”), és arra gondoltam, az egyik főhős, Challenger professzor bőrébe bújok és magam is megmászom a hegyet. Előzetesen nem is tudtam, pontosan mire is vállalkozom…

A Roraima

Ha Santa Elena de Uairén nem Venezuelában, hanem a világ bármely másik országában lenne, a városka kizárólag a Roraimából élne. Így viszont elsősorban az üzemanyag- és (kisebb mértékben) kábítószercsempészésből él, de a turistákat is megtűrik, akik – Venezuelához képest – nincsenek is kevesen, és nem is keveset hagynak a túraszervezők kasszájában. A Roraimát hatnapos túra keretében lehet meghódítani. Az én utamat még Ninoska foglalta le Ericnél, aki az útikönyv szerint a város legjobb és legmegbízhatóbb (és egyben legdrágább) túraszervezője. De ahogy az útikönyv is írta többször: „you get what you pay for”, azaz azt kapod, amit kifizetsz, azaz a drágább szolgáltatás egyben jobb is. Hétfőn este eligazítást tartottak, ahol elmondták, hogy a tízfős csoport nagyjából mire számíthat. kaptunk egy nagy és erős fóliazsákot azzal, hogy abba pakoljunk mindent, majd a zsákot helyezzük a hátizsákba arra az esetre, ha beleesnénk valamelyik folyóba, amin át kell kelni, mivel így a dolgaink szárazon maradnak majd. Úgy kellett készülnünk, hogy elektromos áram nem lesz, így amennyire lehetett, feltöltöttem a fényképezőgép, az iPhone és a laptop akkumulátorát, és így vártam az indulást.

Első nap

Reggel 9 óra 12 perckor felbőgtek a Toyota Landcruiserek motorjai, és nekivágtunk az észak felé, azaz Ciudad Guayanába vezető országútnak. A csapat két autóból állt. Volt öt brazil, három német, egy ausztrál és jómagam, továbbá a túravezetőnk, az indián Balbina és a szintén bennszülött Saul, valamint a teherhordók. Én a brazilokkal osztottam meg a Toyotát. 10 óra 32 perckor pillantottuk meg a Roraimát, és hét perc múlva le is kanyarodtunk az aszfaltozott útról, hogy a kocsi 4x4-be kapcsoljon, és a földúton eldöcögjön velünk addig az indián faluig, ahonnan a túrák indulnak. 11 óra 30 perckor meg is érkeztünk. Itt a bölcs indiánok rögtön legomboltak rólunk némi belépődíjat, én pedig vettem egy térképet a fennsíkról. Kaptunk egy két szendvicsből álló ebédet, bevettem a maláriagyógyszert, és neki is indultunk a túrának.

Indulásra készen

Az első napra négyszer egyórányi gyaloglás volt betervezve enyhén emelkedő terepen. Útközben hozzácsapódtam ehhez-ahhoz, és mindenféléről beszélgettünk, kivel milyen nyelven. Az öt brazil két apa-fia páros meg egy másik fickó volt, az apák a negyvenes éveik közepén járhattak, a fiúk gimnazisták lehettek. A suli csak február közepén indult, ezért ráértek. Bruno, az egyik apuka hobbifotós, és külön fizetett érte, hogy felszerelését teherhordó vigye, neki csak a fotós cuccot kelljen vinnie. A Nikon felszerelést öt kilóra saccoltam, értékét úgy három millió forintra (ha az 500 mm-es szuper teleobjektívet nem számítom, amit erre az útra nem hozott el). Elég jól felszerelkezett, hozott vagy négy akkumulátort és állványt is. Eléggé sajnáltam, hogy nem Canon váza volt, mert a makróját kölcsönkértem volna odafönt… A brazil banda sokat utazott, de javarészt csak Dél-Amerikában. Sokat meséltek Brazíliáról, az ottani viszonyokról, Ricardo, a másik apuka pedig említette, hogy nem sokkal korábban volt egy Robert Capa kiállításon, akiről tudja, hogy magyar volt. Érződött, hogy ez a társaság bizony a magasabb társadalmi réteget képviseli odahaza. Mindannyian Porto Alegre városából érkeztek Venezuelába: először Manausba repültek, majd onnan Boa Vistába, végül onnan busszal érkeztek Santa Elenába. Azt mondták, hogy Rio de Janeiro legnagyobb problémája a violencia, azaz az erőszak, a rengeteg rablótámadás, amelyek közül sok a halálos kimenetelű is. Szerintük San Pablo (São Paulo) sokkal biztonságosabb, ott messze nincs annyi gyilkosság, mint Rióban. („Viszont São Paulóban nincs is semmi látnivaló sajnos” – tettem hozzá magamban.) Meséltem neki brazíliai élményeimről meg az ázsiai tapasztalataimról, amit érdeklődéssel hallgattak, és ők is mondtak ezt-azt arról, amit Dél-Amerikában tapasztaltak, mert szeretnek utazni. Sokat hallgattam őket egymás között beszélni, és megint arra jutottam, hogy némi fantáziával a portugál szövegnek legalább a lényege bizony érthető, ha az ember megfelelő spanyoltudással rendelkezik, és erősen figyel.

Balra a Kukenán, jobbra a Roraima

Egyik pihenőnk során középkorú indián vezetőnk, Balbina, akit egyébként anyanyelvén Meru Meru Pacsinak hívtak (ez egyfajta helyi kolibri indián neve is), elmondta, hogy a Nagy Szavanna egykor erdőség volt, de az indiánok kiirtották az erdőket, hogy termőterülethez jussanak, ezért a szavanna ma már inkább füves puszta, számos erdősávval. Egyébként ahhoz képest, hogy szavannáról beszélünk, a vidék rendkívül dimbes-dombos volt, és nem azért, mert folyamatosan emelkedett, útközben is mindenfelé láttam dombokat. Útközben több helyen kiégett tarlót, néhol pedig füstöt láttunk. Egy másik pihenőnél vezetőnk elmagyarázta, hogy a tarlók kialakulásának három oka volt: egyrészt, a napi teendőkből hazatérő férfiak így jeleztek asszonyaiknak, akik elkészítették az ételt és kicsinosították magukat, mire uruk hazatért, másrészt a mérgeskígyók ellen védekeztek ezzel a módszerrel, harmadrészt pedig az ültetvényekhez volt szükségük a növényzet irtására. Több, nagyjából negyven centiméter magas termeszvárat is láttunk útközben. Balbina szerint a termeszeket sokszor ették az indiánok, mert a termeszek sokszor különféle hallucinogén anyagokat is megettek, amik által az őket megevő emberek is „isteni magaslatokba” repültek. Balbina egyébként a spanyol mellett angolul és németül is egészen érthetően beszélt, amit elég meglepőnek tartottam. Útközben beszélgettem vele, és mivel láttam, hogy többször is keresi a spanyol szavakat, miközben beszél, rákérdeztem, hogy hogy van ez a dolog a spanyoltanulással a világnak ebben a szegletében. Ugyanazt mondta, mint a bolíviai indiánok: gyerekként mindenki csak az indián nyelvet beszéli, az iskolában kezdenek el spanyolul tanulni, de mivel neki a spanyol nem anyanyelve, nyilván sosem beszéli majd olyan jól, mint az indián nyelvet. Azt mondta, az indiánok falvakban élnek, de fiatalon sokan mennek munkát keresni a városba, hogy aztán idősebb korukban hazatérjenek a szülőfalujukba, és életüket ott is fejezzék be, ahol születtek. Beszélgetés közben egy sír mellett haladtunk el. „Egy teherhordó volt. Villámcsapás ölte meg. Az indiánok halálának oka leggyakrabban villámcsapás vagy mérgeskígyók marása, ilyesmi.” – mondta.

Balbina magyaráz

Mögöttem a cél

A Kukenán tepui

Ahogy telt-múlt az idő, egyre közelebb értünk a felhőkbe burkolt Roraimához. A heggyel szemben egy másik tepui, a Kukenán magasodott, amit azonban tilos megmászni, mert nemrég meghalt ott egy turista, és egyébként is rendkívül meredek. Körülbelül délután fél öt lehetett, mikor megérkeztünk az első táborba. A körülmények rendkívül nomádok. A kétszemélyes sátrakat a teherhordók verték fel a rendkívül göröngyös talajra. Ivóvizet és fürdési lehetőséget a közeli Ték-folyó biztosít. Mindenki kapott egy darabka biológiailag lebomló szappant, csak az használható. Szerintem egy kezemen össze tudnám számolni, hányszor fürödtem patakban, de az erőltetett menet után egy kád szurokba is beugrottam volna. A fürdő felfrissített, a vizem viszont teljesen elfogyott, és nem sok kedvem volt a patak vizét inni, de nem volt más lehetőség. Szerencsére egy fickó valamelyik másik turistacsoportból meghallotta, hogy (egyedüliként, egyébként) problémázom a vízzel, és adott két víztisztító tablettát. Sosem használtam korábban ilyesmit, de a lényeg, hogy a fél centiméter átmérőjű pici tabletta 20 liter fertőtlenítésére alkalmas. Mivel az üvegem másfél literes volt, elég apró darabot vágtam le belőle és dobtam a vízbe. Fél órát kell ilyenkor várni, utána állítólag iható a víz. „Egy életem, egy halálom, jobb híján hát megpróbálom” – mondtam magamnak, és jókorát húztam a fertőtlenített vízből. Úgy voltam vele, ha a víz miatt beteg leszek, a tünetek majd nagyjából egy héttel később jelentkeznek…

Sajnos útközben kiderült, hogy túl nehézre sikerült a hátizsákom, és egy hosszabb emelkedő során rájöttem, hogy nem leszek képes mindent felcipelni a hegy tetejére. Ezért úgy döntöttem, hogy a ruha jelentős részét – némi díjazás ellenében – inkább Saulra bízom, aki szívesen vállalkozott is a feladatra. Renate, a drezdai fogorvos hölgy teljesen el volt hűlve, mikor mondtam, hogy a hatnapos túra minden napjára csomagoltam egy pólót. „De hát gyalogtúrán vagyunk! Ilyenkor egy hét – egy póló, ez alap.” Sebaj, a kolumbiai túrán már okosabb leszek. 

Első táborhelyünk

A sátorban pihengettem, mikor ránk sötétedett. Mikor szóltak, hogy hamarosan vacsora, kiléptem a sátorból és felnéztem az égre. Már majdnem telihold volt, és a hold beragyogta az égboltot, de annyira, hogy a lámpáinkra sem volt szükség, tisztán lehetett látni az éjszakában. A brazil Ricardo és az ausztrál Dirk társaságában kémleltük az eget a különféle csillagképek beazonosítása végett. Meglepődve vettem észre, hogy bár még éppen az északi féltekén vagyok, tehát az északi égboltot látom, mégsem látom a Göncölszekeret (Nagymedvét), hanem az Orion öve volt a leginkább szembetűnő. Eszembe jutott, hogy három éve milyen gyakran néztem a déli féltekéről a Dél Keresztje csillagképet…

Vacsora következett tehát (bolognai spagetti!), majd Balbina egy indián legendát mesélt el nekünk. Röviden arról volt szó, hogy egy indiánnak volt több gyermeke, de a legkisebb lány nagyon csúnya volt, és ezért mindenki csúfolta. Hogy megvigasztalja, az apa a többi testvéréhez hasonlóan – egy gyümölcsöskertet adományozott neki. A kert gyönyörű volt, míg a testvéreké csúnya maradt. Bosszúból a testvérek tönkretették a lány szép kertjét. Akkor a lány nagyon szomorú lett, mire leszállt az égből egy idegen lény, és megnyugtatta a lányt, hogy menjen haza, csinosítsa ki magát, mert valaki el fog jönni érte, és feleségül veszi. A lány hazament, kicsinosította magát, és ismét leszállt az égből az idegen lény, aki, amikor megfogta a lány kezét, az rögtön gyönyörűvé vált, a testvérek irigy tekintetétől kísérve pedig mindketten elrepültek a lény járművével. A legérdekesebbnek ebben a történetben az idegen lényt tartom, ami kétségtelenül amolyan UFO-féle. Állítólag a majáknak is vannak hasonló történeteik. 

„Mese” után jött a jól megérdemelt alvás. Pontosabban az utóbbi csak következett volna, a szűk (állítólag) kétszemélyes sátorban ugyanis szinte kinyújtózni sem tudtam, arról nem is beszélve, hogy a derékalj és a hálózsák ellenére rettentően kemény volt a teljesen kiszáradt, göröngyös talaj, ahová a teherhordók a sátrat felverték.

Második nap

A fáradság ellenére alig aludtam valamit, és reggel fél hat felé már felébredtem. Egyszer négy óra körül és felébredtem, és hallottam, hogy indiánjaink már nagyban serénykednek, intézik a reggeli rutint. Több csoport is volt, így több indián is igyekezett mindent megtenni a csoportjához tartozó utazók érdekében. A reggeli elég szegényes volt: zöldséges rántotta fejenként körülbelül egy tojásból arepával, úgyhogy kialvatlanul és cseppet sem jóllakottan vágtam neki nyolc óra körül az aznapi, az első napnál nehezebb útszakasznak. 

Először is átkeltünk a Ték-folyón. Szerencsére nem kellett levennem a cipőt, az alacsony vízállás miatt a folyó inkább patakra hasonlított és egyik kőről a másikra lépkedve átjutottam. Ismét gyalogoltunk vagy negyven percet, és elértük a Kamciwa és a Kukenán folyók torkolatát. Itt kicsit nehezebb volt a helyzetünk, de botok segítségével és azzal, hogy a hátizsákomat ideiglenesen átadtam egyteherhordónak, itt is gond nélkül átjutottam. Nem sokkal később megálltunk egy bokornál és Balbina magyarázni kezdett. Tulajdonképpen két, szimbiózisban élő növényt láttunk. Az egyik növény, amit spanyolul manteco névvel illetett, enyhe antibiotikum, és azt mondta, hogy beteg utazóknál szokták alkalmazni, indián orvosság. A másiknak, aminek a spanyol nevét nem ismerte (bennszülött nyelven: atapikton) az indián szertartásokban van szerepe a mantecóval együtt. amikor ugyanis nem működik a házasság, a házaspár elmegy a sámánhoz, aki egy szertartást hajt végre, amelynek az a lényege, hogy azt tudatosítja különféle hókuszpókuszokkal az emberekben, hogy ők olyanok, mint ez a két, egymásba fonódott indájú növény: összetartoznak. A szertartás után természetesen minden ilyen jellegű probléma megoldódik. Egy másik indián szokás az volt, hogy az emberek hagyták, hogy a mindenfelé kószáló, jó 3 cm hosszú óriáshangyák megcsípjék őket, mivel a hangyasavtól állítólag a szervezet erőre kap. Több se kellett társaim többségének, összefogdosták az óriáshangyákat, azok meg mindenki összecsíptek. Én inkább kimaradtam ebből a hangyás buliból.

Tovább gyalogoltunk a rekkenő hőségben, többnyire emelkedőkön. A vizem viszonylag gyorsan fogyott, de szerencsére minden alkalommal újra tudtam tölteni valamilyen patakból, amelynek a túravezetőnk szerint iható volt a vize. Ez abban az esetben volt így, ha az illető patak olyan helyről érkezett, ahol (elvileg) nem voltak emberek, tehát nem szennyezhették be. A Roraimáról érkező patakok vizét például nem ihattuk, mivel a fent tartózkodó turisták azokat már használták, így azok már nem minősültek tisztának. A Kukenán tepuiról származó víz iható, mivel oda nem mehetnek turisták. Azt is figyelembe kellett vennem, hogy a vízfertőtlenítő tablettáknak fél órára volt szükségük hatásuk eléréséhez, ezért hiába volt friss vizem, akármennyire is ki voltam tikkadva, nem ihattam. Sokszor azzal jutalmaztam magam egy-egy meredekebb kaptató után, hogy letettem a hátizsákot és kortyoltam egy nagyot. Szükségem is volt rá.

A táj az első naphoz lépest annyit változott, hogy az ösvény sokkal egyenetlenebbé vált, tele volt kövekkel, kavicsokkal, és könnyen bokaficam lehetett volna a vége, ha nem figyelek. Mikor néha-néha hátra néztem, láttam odalenn a táborunkat, ahonnan elindultunk, sőt azt az indián települést is láttam néha, ahol a terepjárók letettek minket. Vezetőnk egy helyen megállt, és az ösvénytől jobbra található területre mutatott. „Ez itt a Húsevő Növények Mocsara” – mondta. Letettük a hátizsákokat és letértünk az ösvényről. Rendkívül meglepődtem, hogy a csontszáraz vidékhez képest lábunk szinte azonnal bokáig süllyedt a vizenyős, napszítta fűvel borított mocsárba. Nem sokat gyalogoltunk, csak megnéztük azt a húsevő növényt, amely fent, a Roraimán nem terem, csak ebben a mocsárban. Sok broméliát is láttunk, de mind ki volt száradva, bár barna, buzogányszerű virágaik így is érdekes látványt nyújtottak.

Nem látszik rajta, de ragadozó!

A mocsarat elhagyva, az út utolsó egy órájában láthatóan zöldült a táj, és mikor délután fél egyre megérkeztünk az alaptáborba (campamento base), már egy keskeny esőerdősáv és a sötétzöld növényzetből kiemelkedő meredek sziklafal töltötte be a teljes látóteret. Velünk szemben magasodott tehát a Roraima, balra pedig a Kukenán tepui. Helyi különlegesség, hogy a két tepui között szinte egész nap folyamatosan felhők vannak, és rendkívül érdekes, hogy az alaptáborból (azaz oldalról) nézve az is látszik, ami szemből nem, mégpedig, hogy a vastag felhő szó szerint bekúszik a két tepui közé, azonban nem sokkal azt követően, hogy a „szorosból” kijut a szabadba, el is párolog.

A táborba érve először megfürödtünk egy közeli patakban, ami a tábortól nagyjából száz méterre folyt, már az esőerdőben. A víz egy helyen medencébe szorult, úgyhogy igazán egzotikus környezetben, virágoktól és kúszónövényektől körülvéve lehetett fürdeni. Már az olyanok részére, akik a pár fokos, rendkívül hideg vízben is otthonosan mozognak. Én majd’ megfagytam, mikor beledugtam a lábam. Egyszóval amolyan „cicamosdás” volt, és visszamentem a táborba kiheverni a fizikai megpróbáltatásokat. Ebéd után szintén heverészéssel és beszélgetéssel töltöttem a napot. A mindig jókedvű brazilokon és a mindenkit venezuelai rummal kínálgató ausztrálon kívül Daniellel, egy harmincöt éves, kopasz, tetovált és a mellbimbóiban is piercingekkel rendelkező német fickóval is szóba elegyedtem. Úgy tervezte, hogy egy év múlva a Galápagos-szigetekre utazna, és ezzel kapcsolatban adtam neki tanácsokat. Kicsit ugyan méltatlankodott, hogy így majd felborul az „egyik évben Ázsia, másik évben Amerika” rendszere, de hát az élet nem habos torta.

Második táborhelyünk, az alaptábor

Este vacsora után mindannyian a földön üldögéltünk (vagy köveken, mert itt már asztalok sem voltak, mint az előző táborban), és a hold által biztosított félhomályban egy újabb indián történetet hallottunk, ami varról szült, hogy egy emberi alakot felvett levélvágó hangya feleségül ment egy indián harcoshoz. A tanulság: nem a külső számít, hanem csak az, hogy az embernek (hangyának) helyén legyen a szíve. Az igazat megvallva csak fél füllel figyeltem a történetre, és némi aggodalommal tekingettem a fölénk magasodó sötét hegyoromra, arra gondolva, hogy vajon hogy lesz másnap, hiszen ez lesz a legnehezebb útszakasz: négy óra alatt ezer métert emelkedünk majd. (A mai napon „csak” nyolcszáz méter volt a szintkülönbség.)

Harmadik nap

Némileg meglepő módon egész jól aludtam, de szükségem is volt az erőmre az előttem álló négyórás emelkedő leküzdése végett. Teherhordóink arepát sütöttek nekünk, falatozás után pedig nekivágtunk a hegyoldalnak. A fennsíkra vezető útnak két része volt: az első az alaptábortól a sziklafalig, a második pedig a sziklafal oldalában felvezető, sűrű erdővel borított „rámpán”.

Készül az arepa

Felhőkbe burkolódzó sziklafal

A Kukenán és a Roraima közötti állandó felhőcsík

Talán az egész út legnehezebb szakasza a legelső volt: rendkívül meredeken, szerintem legalább 75°-os mértékben emelkedett, és tovább nehezítette a helyzetet, hogy jó nagyokat is kellett mindig lépni ahhoz, hogy előre jussunk, az egyes lépéseknél pedig, ugyebár, egy lábbal kellett feltoljuk a teljes testsúlyunkat és a hátizsák súlyát is. Ez bizony eléggé embert próbáló feladat volt. A táj képe is teljesen megváltozott az alaptábortól kezdőden: a pusztaságot felváltotta az esőerdő. Az ösvény tele volt méretes kövekkel, sziklákkal, és gyakran csak úgy tudtam továbbmenni, hogy a mindenhol kilógó indákba és gyökerekbe vagy vékonyabb fatörzsekbe kapaszkodtam. Viszonylag gyakran kellett pihennem, és lehetőség szerint csak pihenők során engedélyeztem magamnak két korty vizet, hogy spóroljak vele, mert útközben csak egy lehetőség volt megtölteni az üveget egy kisebb vízesésnél. A legnagyobb előny az előző két naphoz képest az volt, hogy mivel bent voltunk az erdőben, szinte egyáltalán nem sütött a nap, tehát nem is izzadtam annyira és nem is volt szükségem annyi vízre. A másik előny pedig a rengeteg trópusi növény látványa volt: broméliák, mindenféle színes virágok, mohával vastagon benőtt fák, csüngő liánok…

A "rámpa" felé haladva

Feltekintve a sziklafalra

10 óra 22 perckor érintettem meg a sziklafalat. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés. Innentől kezdve a rámpa jött. A Roraima a „könnyebben” megmászható tepuik közé tartozik, és ennek fő oka a „rámpa”. Ez ugyanis egy rendkívül sziklás, de mégis nem 90°-os, hanem „csak” nagyjából 60-65°-os emelkedőt jelent, és így sziklamászó felszerelés nélkül. Ezt a szakaszt Saul, a teherhordó srác társaságában küzdöttem le. 11 óra 29 perckor értük el a „rámpa” legnehezebb szakaszát, a Könnyek útját (Paseo de las lágrimas). A név onnan ered, hogy főleg esős évszakban, ezen a szakaszon mindenhol csordogál lefelé valamilyen patak, és Saul szerint nyakig elázik mindenki, mire átjut ezen a szakaszon. Mivel azonban én a száraz évszakban érkeztem, szerencsére kicsit sem lettem sáros. Viszont a levegő itt már érezhetően hűvösebb volt, és szükség volt a kapucnis pulcsimra is. De már láttam az alagút, pontosabban a „rámpa” végét, és pontban 12 óra 30 perckor felértem a fennsíkra.

A "rámpa" a zöld, felfelé haladó útvonal

Valahol útközben

A kaptató végig ilyen volt: tele kövekkel

Pihenő 

A sziklafal oldalról

A Kukenán tepui a "rámpáról" nézve

Paseo de las lágrimas

Meredek...

A helyzet az, hogy a fennsík szó eléggé megtévesztő, mert ebből az ember esetleg arra következtet, hogy a Roraima teteje sík, pedig semmi nem áll távolabb a valóságtól. A fennsík ugyanis különböző sziklaképződmények paradicsoma, amelyek között kisebb mocsarak, tavacskák, patakok és különféle egzotikus növények bújnak meg. Mikor megérkeztünk, körbenéztünk egy kicsit, és kerestünk egy szabad „hotelt”. Hotelnek hívják ugyanis a Roraima tetején található, kempingezésre alkalmas helyeket (ezek többnyire barlangok vagy sziklaperem által valamennyire védett helyek). Minden hotelnek neve is van, a miénk a Hotel Sucre volt.

Ittunk egy forró csokit (amibe némi helyi rum is került, csak az íze kedvéért), azán egy rövidebb sétára indultunk. Van a Roraima déli pereménél egy kilátó, ami a „La ventana” (az ablak) nevet viseli. Innen nyílik a legszebb kilátás mind a völgyre, mind a szomszédos Kukenán tepuira. A helyzet azonban az, hogy az ablak gyakran „zárva” van, ugyanis a fennsík elég gyakran felhőkbe burkolódzik, ilyenkor pedig szinte az orráig sem lát az ember. Útközben különféle kőképződményekben és színes virágokban gyönyörködhettünk. Érdekesképpen több helyen rózsaszín homok borította a talajt. Sokáig nem értettem, hogy hogyan kerül a fekete sziklák közé a rózsaszín homok, mígnem egy helyen egy kettétört sziklát nem láttam: a kövek belseje rózsaszín volt! Akkor a homok eredete is egyértelmű. Balbina azt mesélte, hogy egykor aranyásók és gyémántbányászok is jártak a fennsíkra, mert bizony mindkettőből akadt, de természetesen ez azóta már tilos. (Ehhez képest több helyen láttam kiírva Santa Elenában, hogy aranyat és gyémántot vesznek, nyilván nem ok nélkül…) A helyzet az, hogy elég nehéz dolog a sziklák közt előre jutni. Az ember hol egyikről a másikra ugrál, hol lemászik az egyikről, hogy aztán felmásszon a másikra. Érdekesség, hogy sok helyen vizenyős, mocsaras a talaj, és egyik kőről a másikra kellett ugrálnunk ahhoz, hogy ne lépjünk bokáig a sárba. Mikor jó egyórányi gyaloglást követően megérkeztünk a La ventanához, épp be volt zárva, azaz semmit nem láttunk, minden felhőbe burkolódzott. Aztán szép lassan kitisztult az ég valamennyire, és a lemenő nap sugarai beragyogták a fennsíkot. Amolyan „egyszer az életben” látvány volt: balra a Roraima fala, szemben a Kukenán, a kettő között felhőréteg, és mindent sárgára fest a nap.

Képek:

Táj

A Roraima tetején

Táj 2

Táj 3

Hotel Sucre

Sziklahíd

Táj 3

Karcolt talaj

A Roraima másik oldala

Balra a Roraima, jobbra a Kukenán

Indultunk hazafelé. Útközben megálltunk a jacuzzi nevű helyen, ami több természetes, vízzel teli medencét jelentett. Itt fürödtünk, a bátrabbak hajat is mostak. Vezetőnk elmondta, hogy a medence alján található (és egyébként a fennsíkon úton-útfélen heverő ujjnyi hosszú és ujjnyi vastag) kvarckristályok közül egyet kézbe kell venni, kívánni kell valamit, aztán el kell dobni. (Azt hiszem, máshol is vannak hasonló szokások.) Saul a közelben vizet is szerzett, így minden adott volt ahhoz, hogy visszatérjünk a táborba. A „sziklaugrás” már világosban sem egyszerű, hát még sötétben, a fejlámpáink fényénél! Mindenki csetlett-botlott, kivéve Balbinát, aki lámpa nélkül is rendkívül gyorsan haladt a nehéz körülmények ellenére. César, az egyik brazil fickó oda akarta neki adni a fejlámpáját, de ő nem kérte: „A hold az én lámpám” – mondta. Estére valami teljesen íztelen, de helyi zöldségekkel, rizzsel és kukoricagombóccal gazdagított levest kaptunk, amit az egésznapos menetelés után többen is kicsit szegényesnek tartottak, de azzal bíztattuk magunkat, hogy majd lesz reggeli. Az ébresztő hajnali három órára volt kitűzve…

Negyedik nap

Tulajdonképpen ez volt az utazás legértékesebb napja, az a nap, amelyet kezdetétől a végéig a Roraima fennsíkján töltöttünk. Úgy volt, hogy hajnali háromkor kelünk, hogy elkapjuk a napfelkeltét a La ventanánál. Azt kell mondanom, nem bántam, hogy a pocsék időjárás miatt inkább hagytak minket aludni. Mikor reggel hat körül felébredtem a szörnyű éjszakám után (alig aludtam valamit a kemény talaj miatt, és olyasmiket álmodtam, hogy eladtam az autómat és helyette egy régi Suzuki kabriót vettem. Brrr…), hideg volt és zuhogott az eső, hiszen tulajdonképpen benne voltunk a felhőben. Reggelire palacsinta volt guavalekvárral. (Ez utóbbi nem különösebben finom, három éve én is vittem haza Ecuadorból, ki is dobtuk a maradékot.) Délelőtt 10 órakor indultunk el. Már nem esett, és lassacskán kisütött a nap is. Ütemesen haladtunk, szikláról pocsolyába lépve mentünk tovább és tovább. Mint említettem, a Roraima fennsíkja tele van sziklaformációkkal, és azt leszámítva, hogy sokszor nehéz felkapaszkodni rájuk vagy egyikről a másikra kell ugrálni, vannak olyanok is, amelyeknek formájuk alapján fantázianevet adtak a helyiek. Ilyen például a Teve és az egyik Teknős. (Teknősből több is van.) Az izomláz miatt nehezen haladtam, ráadásul egyre inkább olyan érzésem kezdett lenni, hogy nem érzem jól magam. Valószínűleg megfáztam előző nap, mikor a rámpán izzadtan kúsztam fölfelé (enyhe eufemizmussal élve nevezhetjük mászásnak is), és későn vettem fel a kabátomat, de az is lehet, hogy csak a hidegben, hideg vízben fürdés nem tett különösebben jót, de inkább az elsőre tippeltem. Első állomásunk egy másik „hotel” volt. Minden tekintetben sokkal jobb volt a mienknél, ugyanis nemcsak egy sziklaperem alatt álltak a sátrak, hanem egy jókora barlangban. Sajnos már foglalt volt, mire első teherhordóink felértek, így maradt a miénk. Innen egy másik, igencsak hosszú barlanghoz mentünk, amely valahol összeköttetésben állt a korábban meglátogatott „hotellel”. Ide ugyan bemerészkedtem, de mikor észleltem, hogy aktuális állapotomban igen komoly kihívás lenne végigkúszni a járatokon, inkább kint maradtam és bevártam a többieket.

Az egyórás gyaloglás hazafelé rendben ment, bevettem egy paracetamolt, ettem egy meleg ebédet és megmértem a lázamat: 37,3 °C. Lefeküdtem, jól betakaróztam és aludtam kicsit. Kérdezte a túravezető, hogy vállalom-e a délutáni túrát. Szívem szerint nem vállaltam volna, de úgy voltam vele, hogy ha már felkapaszkodtam ide, amit ésszerű keretek között lehet, megnézek. Elindultunk hát, én – a meleg ellenére – jól beöltözve. Ismét vagy egy órát talpaltunk, mire a Maverick-sziklához értünk. A Maverick már odafelé is jól látszódott, ugyanis messziről egy autóra hasonlít. Ennek a teteje a Roraima legmagasabb pontja. Mivel kezdett felhősödni, inkább nem mentem fel, hanem megvártam a többieket, de azt mondták, nem sokat vesztettem, szinte ugyanolyan a kilátás, mint a fennsíkról. Lent üldögéltem tehát egy, a nap által felmelegített sziklán, körülöttem a harmatfű nevű ragadozó növények tömkelegével. Meg kell mondanom, kissé csodálkozom, hogy ennyi volt belőlük a fennsíkon, mivel pár éjjeli lepkén és víz alatt úszkáló kis fekete bogáron kívül rovart alig láttam. Az időjárás igen csalóka volt. ha sütött a nap, meleg volt, ha eltakarták a felhők, rögtön hideg lett, így mindenki állandóan öltözött, vetkőzött. Utolsó célpontunk a fennsíkon a Kristályok Völgye (Valle de los cristales) volt. Említettem, hogy a Roraimán sok a kvarckristály. Nos, ezen a ponton szinte mind a földfelszínen volt, tapostunk a rózsaszín homokban heverő kristályokon. A hófehértől az átlátszóig, a négyszögletűtől a hatszögletűig minden volt. Egy időben sokat elloptak, de már jó ideje tilos elvinni őket. A völgy hosszúkás volt, és a végén egy nagyobb, de alacsonyabban fekvő sík területbe torkollott: a Hímvessző Völgyébe (Valle del pene). Az illusztris nevet mondanom sem kell, a hely egy újabb sziklaformációról kapta. Dirk, az ausztrál fickó persze nem bírta ki, hogy ne ökörködjön. Én ezúttal inkább csak távolról szemléltem az eseményeket. Innen már hazafelé vezetett az útunk. Saul még megtöltötte a palackokat vízzel, és szürkületre otthon voltunk.

A Teve

Jellegzetes táj

Teknős

A nagy "hotel", amit meglátogattunk

Mocsaras vidék

Valahol a fennsíkon

A Maverick

Szikla

A kristályok völgyében

Valle del pene + Dirk

A fennsíkon

La tortuga volante, azaz a repülő teknős

Vacsorát nem akartam, csak egy adag tejbekását, a paracetamolt és C-vitamint. Elen, a német lány adott valami homeopátiás hókuszpókuszt is, mert az anyukája homeopata. „Ártani csak nem árt” – gondoltam, és a pici gömböcskékből is lenyeltem hármat. Szerencsémre Balbina kölcsönadta a saját derékalját, ami klasszisokkal jobb volt az általam béreltnél, így jó esélyem volt rá, hogy aludjak is. A következő napon a második és a harmadik nap távját kellett leküzdenünk délutánig, csak lefelé. Volt tehát mire rápihenni…

Ötödik nap

Reményeim ellenére nem aludtam különösebben jól, de tény, hogy jobban, mint előző nap. Bezzeg Cezár, a brazil fickó! Úgy horkolt privát sátrában, hogy a környező sátrakban is élvezhette mindenki. Aki pedig horkol, az mélyen alszik, nem úgy, mint én. Hajnali fél öt felé ébredtem fel, és már nem tudtam elaludni, csak forgolódtam a fekhelyemen. Azt álmodtam, hogy Nápolyban vagyok, és épp befalok egy igazi nápolyi pizzát, mint a tavalyi nyaraláson. Persze a pontban hat órakor szervírozott reggeli pizza helyett zabpehely volt, tejportejjel. (Venezuelában alig lehet tejet kapni, ezért mindenki tejport használ.) Balbina azzal ébresztett, hogy szép, tiszta idő van, ami remek lesz az ereszkedéshez. Ennél jobb hír nem is kellett reggelire. Mivel még nem voltam száz százalékos, úgy döntöttem, hogy a hosszú menetelésre tekintettel a hátizsákomat – némi pénzért, persze – inkább egy teherhordóra bízom. Egy vándorbottal vágtam neki tehát az aznapi útnak, ami, mint említettem, a második és a harmadik napi táv együttese volt. Fél órát gyalogoltunk a fennsíkon, mire elértük a „rámpát”. Még egyszer visszafordultam, hogy vessek egy pillantást erre az „Elveszett világra”, majd nekivágtam a kaptatónak, immáron lefelé. Ahogy ez rendszerint lenni szokott, a visszaút mindig gyorsabb, mint az odafelé vezető út: alig két óra múlva elértük az alaptábort. Ott ebédeltünk, majd fél tizenkettőkor útnak indultunk a már jelentősen lankásabb útvonalon arra a helyre, ahol az első éjszakát töltöttük. Időközben kisütött a nap, és rekkenő hőség lett. Ezt a szakaszt is két órán belül teljesítettem, és fél kettő körül végre megérkeztem az erre a napra meghatározott célba. Mondanom sem kell, elég nyúzottan. A többiek mind a Ték-folyóban lubickoltak, de én inkább nem ültem bele a jéghideg vízbe, inkább leroskadtam az árnyékba egy asztalhoz, és elnéztem, ahogy egy mezítlábas indián kislány egy félméteres machetével játszadozik a homokban. (Nem lehet elég korán kezdeni, ugyebár…) A délután eseménytelenül telt, volt evés-ivás, pihenés, és az utolsó napi teendők megbeszélése.

Lenézek a "rámpára"

Indulás lefelé!

Balra Saul, jobbra Bruno

Hatodik, utolsó nap

César már hajnali ötkor nekivágott az aznapi távnak, hogy ne kelljen a melegben menetelnie. A lábujjai nagyon rossz állapotban voltak, mindegyik körmén komoly véraláfutás éktelenkedett, amit ereszkedés közben szedett össze azáltal, hogy a lábujjai a cipője orrához ütődtek. Mi, többiek kicsit később indultunk el, én 6 óra 40 perckor hagytam el az utolsó tábort, immár a teljes felszereléssel. Az előző napi izzadás megtette jótékony hatását, ismét erőmnél voltam, és fél tízre befutottam a célba: hullafáradtan ugyan, de rendben beértem Paratepui indián falucskába, ahonnan első nap elindultam. A falucskában már jó volt a hangulat, César saját elmondása szerint a hetedik sörénél tartott, és én is gyorsan bevertem egyet, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Egy óra múlva megérkeztek értünk a terepjárók, és ebédelni mentünk San Franciscóba. Na, nem abba a San Franciscóba, hanem a nem messzi indián falucskába, amely láthatóan a turisták etetéséből élt: a főutcán mindenütt faszénen csirkét sütöttek. Mindenkinek jutott hát egy negyed grillcsirke (pollo a la braza), köret és Coca-Cola. Délután egy órára már Santa Elenában voltunk. Elbúcsúztam hát a braziloktól, akik rögtön a határ felé indultak, és felmentem az egyik szobába összeszedni magam. A fürdőszobában végre alávetettem magam egy igazi „generálnak” és rendbe szedtem a hátizsákjaimat, majd bedobtam a cuccomat a Toyotába. Eric, az utazásszervező tulajdonosa elfordította a slusszkulcsot, és két német, valamint az ausztrál túratársam társaságában az autóbuszállomás felé vettük az irányt.

Kilátás a sátrunkból az utolsó táborhelyen

Véget ért tehát ez a kaland is. Tulajdonképpen a Roraima megmászása volt az elsődleges oka és indoka annak, hogy Venezuelába jöttem, és a túra ugyan eléggé embert próbáló volt, mégis remek élményekkel távoztam, mert egy igazán különleges és egyedi helyet sikerült a saját szememmel látnom és megismernem. Azt kell mondanom, van valami egyedülálló szépsége ennek a vad és látszólag kietlen tájnak, annak a hihetetlen csendnek, ami a sziklaformációk között honolt. Abból a szempontból picit csalódás volt a fennsík, hogy olyannak képzeltem el, mint amilyennek Doyle Az elveszett világ c. könyvében leírta, de ez már legyen az én bajom, nyilván az egész könyv csak merő kitaláció. Az időjárással tulajdonképpen szerencsénk volt, bár pont a negyedik napon, amelyet teljes egészében a fennsíkon töltöttünk, nem volt kiváló az idő, viszont így is sokat láttunk, mert a felhők feloszlottak. Balbina szerint azonban nagy szerencsém volt, hogy egyáltalán láttunk valamit, sok turista ugyanis egyáltalán semmit nem lát, mivel folyamatosan vastag felhőréteg fedi a hegyet.

A Roraima egy némileg erőltetett hasonlattal L alakú, mi pedig – idő hiányában – csak az L egyik lábát jártuk be, a hatnapos túrába ennyi fért bele. Hosszabb túrák során a csoport több napot tölthet a fennsíkon. Ugyan a látványosságok túlnyomó hányada a „rámpa” végétől nem messze, venezuelai területen található, plusz egy nap igazán jól jött volna, hogy megnézzük a hármashatáron a határkövet és a Brit Guyanában található Gladys-tavat, amely nevét Doyle könyve alapján kapta.

Ami a túraszervezést illeti, a fentiekből talán már kivehető volt, hogy igazán nomád körülmények voltak. Patakvízben fürdés, patakvíz-ivás, nem túl jó minőségű sátrak, egyszerű ételek. Annyit legalább lehetne javítani a dolgon, hogy egy teherhordó ivóvizet szállít, mert én valahogy nem szívesen ittam a hegyről lecsorgó forrásvízből, még akkor sem, ha beledobtam a klórtablettákat. Az viszont igazán szívderítő, hogy – amint azt már korábban is tapasztaltam – a dél-amerikai turizmusban nagyon gyakran indiánok dolgoznak, és a befizetett pénz egy jelentősebb része náluk is marad, így meg tudnak belőle élni. Indiánjainkra egy szavam sem lehetett, mindannyian segítőkészek voltak, és ugyan egymás között saját nyelvüket használták, de velünk spanyolul beszéltek, így nem voltak kommunikációs problémák.

A Roraima tényleg fantasztikus volt, ezután a kaland után azonban csak arra vágytam, hogy végre egy rendes ágyban alhassak, rendes ételt ehessek, meleg vízben tusoljak, és ismét visszanyerjem eredeti formámat. Sajnos azonban erre még várnom kellett egy napot…