Bolívar bűvöletében

Az esti sörivás áldásos hatásaként éjjel többször is felébredtem, és végül hajnali hatkor nem tudtam már visszaaludni. Feküdtem az ágyon a hálózsákbélésben, rajtam a pléd, és hallgattam a hajnal hangjait, miközben figyeltem, ahogy az ablakrostélyon beszűrődő fény egyre erősebbé válik. A hajnal hangjai alatt a következők keveredését értem: hangosan vitatkozó női hang valahonnan a szomszédból, keserves macskanyávogás (valahonnan a szomszédból), szabályos időközönkénti krákogás és köpés (úgy számoltam, kb. 3 másodperc alatt sikerült összeszívni a később kiköpött „anyagot”) – szintén valahonnan a szomszédból – és az utcáról beszűrődő gyalogosok és autósók által kibocsátott hangok.

Határozottan úgy éreztem, hogy kipihentem magam. Összepakoltam a szobában szanaszéjjel heverő dolgaimat, és felpattintottam a reggeli sörömet. Gustavo reggel nyolc körül jött, és hozta a ránézésre egyéves gyerkőcét is. Kitette nekem a reggelit az asztalra, és elment, azzal, hogy fél óra múlva jön, és hozza nekem a váltópénzt, amit ígért. A reggeli két cachito volt, ami egy croissant-ra hasonlító péksütemény. Úgy tűnt, itt, Venezuelában komolyan veszik a „töltött péksütemény” kifejezést: a sonkás péksüti csurig volt töltve apróra vágott sonkával, tulajdonképpen apróra vágott sonka volt ez tésztába tekerve és megsütve. A másik egy krémsajtos-sonkás példány volt, szintén finom, bár furán hatott, hogy ennek ellenére édes volt. (Már Ecuadorban is ettem ilyesmit.) Hozzá kaptam ugyan egy teát, de inkább sört ittam, az már úgyis bevált. Telt az idő, és Gustavo csak nem akart megérkezni. Végül háromnegyed tízkor esett be pár további vendéggel, akik a szomszéd szobát foglalták el. Volt nála egy nagy kartondoboz. Bementünk a szobámba. „Tudod, mi ez?” – kérdezte vigyorogva. „Nem. Mi?” „Hát a pénzed” – mondta vidáman. Felvágtam a kartont lezáró vastag celluxot, és mikor kinyitottam a dobozt, szóhoz se jutottam: tele volt papír(pénz)kötegekkel. „Tizenötezer bolívar fuerte ötvenes címletekben.” „Na de mit fogok csinálni ennyi köteg pénzzel?” – kérdeztem elhűlve. „Hát, ha szeretnéd, majd fel tudom váltani egy részét százasokba, úgy kevesebb.” Két köteget magamhoz vettem, a „vagyon” többi részét a szobában található egyik széfbe gyömöszöltem (volt vagy hat), és elindultam várost nézni.

Nem szépíteném: Caracas ritka csúnya város. Leginkább a bolíviai La Pazra hasonlít, amit már 2012-ben is a legrosszabb helynek tituláltam, ahol Dél-Amerikában megfordultam. Tulajdonképp nincs is igazi óváros­, a belvárosi koloniális stílusú épületeket szinte mind egy szálig elbontották azért, hogy mára lepukkant betonszörnyeket emeljenek a helyükbe. Mindenhol kosz, zaj, tömeg és szemmel látható szegénység (de még nem nyomor). A Dal Bo Hostel talán Caracas legolcsóbb biztonságos szálláshelye, és kitűnő helyen van: a metrótól öt, a parlamenttől egy percre, a tízdolláros szobaárért még egy reggelit is kapok, és gyors internet is van, meg nagyon rendes vendéglátó. Cserébe tudomásul veszem, hogy víznyomás alig van, öt ajtót kell folyamatosan zárni, míg az ágyamhoz jutok (kaptam kulcscsomót), az ágynemű pedig biztos tiszta, csak nem néz ki annak. A nappali falát hatalmas jegesmedve portréja díszíti, a hűtő tele van sörrel, a konyha elég koszos, úgyhogy be sem nagyon megyek, a fürdőszobát pedig a tégláig szét kéne verni és a teljes berendezést ki kéne cserélni. De, mint mondtam, az a kompromisszum, hogy a város egyik csúcsszállodája sincs ilyen jó helyen, mint ez a kis kuckó, és három éjszakát bárhol kihúzok.

"Magánlakásom" nappalija (nincs ablak, csak lichthofra!)

Autóbuszállomás a Csend Tornyainak (Torres del Silencio) rejtekében, innen kétszáz méterre lakom

Miután tehát a pénzkötegek eltüntetéséről megfelelően gondoskodtam, első utam a főtérre vezetett. Három éve írtam, hogy a latin-amerikai városok főterét jobbára kétféleképpen hívhatják: Plaza Grande (Nagy tér) vagy Plaza de Armas (Fegyverek tere). Nos, Caracas főtere éppen Plaza Grande volt, mígnem átnevezték Plaza Bolívarra. A főtértől egy háztömbnyire lakom, azt is a parlament foglalja el. A tér épületeinek túlnyomó többségét csodák csodájára nem dózerolták el, így a székesegyház, a Sárga Ház, a Püspöki Palota és még két koloniális stílusú épület ma is áll. A téren nagy dínomdánom volt: nagy tömeg, ordító zene, táncoló-éneklő előadók. Volt vagy ötven tűzoltó is, talán őket ünnepelték. A Sárga Ház (Casa Amarilla), amely nevét nem meglepő módon a színéről kapta, a tér emblematikus épülete. Volt már királyi börtön, elnöki palota, külügyminisztérium, stb. Megrongálta már földrengés, tűzvész, háború, szóval igazi túlélő, jó lett volna megnézni. Sajnos azonban az épület nem volt látogatható, de állítólag tervezték, hogy megnyitják a nagyközönség számára. (Remek, majd ezért visszajövök…!) A tér túloldalán áll a székesegyház (Catedral de Caracas). A háromhajós épület legérdekesebb látnivalója természetesen a Bolívar család jobb oldali mellékhajóban található kápolnája, ahol a város híres szülöttének felesége és szülei nyugszanak. A kápolnában álló szoborcsoport az elhunytak koporsói előtt lerogyó Bolívart örökíti meg. Érdekesség továbbá, hogy a falak belül is hófehérek, azaz néhány kisebb felülettől eltekintve nincsenek freskók, ami katolikus templomokban még az Újvilágban is ritka. (Ellentétben azzal, hogy milyen sok, kívülről hófehér templom van mindenütt.) Meglepő és ritka, hogy nincs főoltár a templomban. Helyette a középpontban egy nagyobb feszület áll, mögötte pedig nem más, mint az orgona! A kettő között kis emelvényen középkori (könyv benyomását keltő) kottáskötet állt. Mindig hangoztatom, hogy szerintem állami zászlónak vagy egyéb államhatalmi jelvénynek nincs keresnivalója egy templomban (vallástól függetlenül), hiszen a templom éppen hogy nem a földi hatalmat hivatott jelképezni. Ehhez képest ebben a székesegyházban nemcsak, hogy venezuelai zászlók voltak, hanem még az ország címerét is láttam az egyik kápolnában. A kijárat a főtérről nyíló egyik utcában volt, a kijárattal szemben pedig pont a városháza állt. Nos, a budapesti városháza sem valami szép, de a casacasi polgármesternek egy annál is sokkal csúnyább betonszörnyetegbe kell nap, mint nap bejárnia. Egy fotónál többet nem is pazaroltam rá.

Casa Amarilla

Ha a főtéren buli van, senki nem akar lemaradni!

Catedral

A főoltár (helye)

A Bolívar család kápolnája

A Városháza

Következő állomásom a Miraflores Palota volt, a venezuelai elnök székhelye. Az oda vezető sugárút tele van különféle középületekkel (minisztériumok, nemzeti bank, kormányzati szervek, stb.). Mikor megálltam lefényképezni a nemzeti bank épületét, odajött egy katona, és érdeklődött, hogy minek fényképezgetem én a bankot, és különben is, kiféle-miféle vagyok. Mondtam, hogy csak úgy fényképezgetek, és egyébként is turista vagyok. Ez láthatóan nem volt elég neki, és kérte az irataimat. Odaadtam az útlevelem másolatát és a reptéren kapott, a belépést igazoló pecsét másolatát is. A katonának ez elég is lett volna, de hallottam, hogy a felettesét, akivel rádión beszélt, bizony nem győztem meg. Így hát előkerült a „parancsnok” (legalább is úgy mutatkozott be, hogy „el comandante”), és bevezettek az egyik hivatalos épületbe, ahol – miután a comandante szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy milyen jól beszélek spanyolul – leültettek az előérben és elvitték a papírjaimat. Parancsnok úr úgy tíz perc múlva jött vissza egy civilnek tűnő fickó társaságában, és szóltak, hogy menjek velük. Bementünk, és részletesen a „civil” kikérdezett, hogy miféle vagyok, mit keresek ott, mivel foglalkozom, és minek fényképezgetek. Elmondtam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy érdekes lehet, és felajánlottam, hogy a szerintük érzékeny képeket a jelenlétükben törlöm. „Tekintettel arra, hogy jogtudó ember vagy, gondolom, szeretnéd tudni, hogy miért hoztunk be” – kezdte a „civil”. (Már a hangjában érződött, hogy kettejük közül bizony nem a comandante az ész.) „Igen, ez valóban érdekelne” – válaszoltam, noha természetesen tudtam. Elmondta, hogy biztonsági okokból tilos a középületeket fényképezni, és, hogy a biztonsági erőknek bizony nagyon kell igyekezniük, nehogy valami csúnya dolog történjen a környéken. Jótanácsként azt mondta, hogy szerinte inkább hordjam az eredeti útlevelemet, mivel a másolat nem elég, és, ha más vérmérsékletű lenne, fogva tarthatna, mivel nem volt nálam eredeti útiokmány. Elköszönt, és visszament az irodájába. Faarcú comandantémmal kimasíroztunk az épületből, kezet fogtunk, és útjaink (szerencsére) elváltak. Tovább haladtam tehát a sugárúton, és hamarosan elértem a Miraflores Palotát. Igazából nem is bemenni akartam, hanem időpontot egyeztetni a látogatásomhoz, mivel az interneten azt olvastam, hogy a dolog így működik. Rengeteg katona támasztotta a falakat meg a kordonokat az út mindkét oldalán. Mikor kérdeztem tőlük, hogy merre van a bejárat, ugyanis meg szeretném látogatni az épületet, azt válaszolták, amit – a körülményekre tekintettel – már magam is sejtettem: felejtsem el, nincs látogatás. Így jártam.

Visszaballagtam a főtérre, és közben betértem egy postára, ahol vettem pár bélyeget a gyűjteményembe. (A bélyegvásárláshoz érdekes módon az útlevelem szinte összes adatára és a foglalkozásomra is szükség volt.) A fővárosi körzet kormányának (Gobierno del Distrito Capital) épületében megnéztem egy kiállítást a helyi karácsonyi szokásokról, aztán benéztem a számos cukrászda egyikébe enni valami helyi finomságot. A nap folyamán több cukrászdában is megfordultam, és azt tapasztaltam, hogy mindegyik szinte ugyanolyan: egy keskeny, hosszúkás helyiséget kell elképzelni, amelynek háromnegyed részében a hely kétharmadát a pult foglalja el, azaz alig lehet a fal mellett átpréselődni, ha valaki a pultot támasztja. (Márpedig sokan támasztják.) Miután az ember kinézte magának a sütit, elmegy a kasszához, bemondja az összeget, kifizeti, kap egy bónt, és azzal mehet vissza a finomságért. A pult egyik fele a cukrászda, másik fele pékség, de a rendszer ugyanaz. A helyiség távoli végében pedig van öt-hat asztalka, ahol az ember meg is eheti, amit vett (feltéve, hogy valami csoda folytán van szabad hely). Én egy mijona nevű sütit vettem, ami tulajdonképpen egy krémes volt, de nem két, hanem háromlapos. Nagyon finom volt, bár le kellett kaparnom róla a vastag porcukorréteget.

Mijona

Arra gondoltam, hogy a hétfő ellenére megpróbálkozom néhány múzeumnál, hátha nyitva vannak. Szerencsém volt. Caracas belvárosában tábla jelzi, merre vezet az ún. Ruta turística de Bolívar-Chávez, Sendero de Patria y Libertad (Bolívar-Chávez turistaút, a Nemzet és a Szabadság útja). Részben azt követtem tehát. Mint említettem, Caracasban szinte minden régi épületet lebontottak, de van egy utcácska, ami szinte teljesen épen maradt. Az El Venezolano tér és a az Universidad sugárút közötti négy-öt házikó és a köztük vezető macskaköves út merőben eltér a belváros többi részétől. Itt áll Bolívar szülőháza (Casa Natal de Bolívar) és a Bolívar Múzeum (Museo Bolivariano). Mindkettő nyitva volt.

Bolívar lovon, Chávez gyalog mutatja a (helyes?) irányt

Simón Bolívar 1783-ban született Caracasban és 47 évesen halt meg a kolumbiai Santa Martában. Az ő szellemi és/vagy tényleges katonai irányításának eredménye volt, hogy spanyol Dél-Amerika északi része Bolíviától Panamáig függetlenítette magát a spanyol uralom alól. Ő alapította Bolíviát, és mind Kolumbia, mind Peru elnöke volt. Nem meglepő módon Bolívar nemzeti hős minden olyan országban, amely az ő erőfeszítései által vált önállóvá, de személyét Venezuelában láthatóan különleges kultusz övezi, köszönhetően nem utolsó sorban annak, hogy Caracasban született, és végakaratában azt kérte, hogy ott is temessék el. Argentína és Chile nemzeti hőseivel, San Martínnal és O’Higginsszel együtt (akikről már írtam évekkel ezelőtt) ők hárman spanyol Latin-Amerika szabadsághősei, a helyi Kossuthok és Széchenyik, Gandhik és Washingtonok. 

A városban számos „kegyhely” van, ahol a Bolívar-fanatikusok leróhatják kegyeletüket, és megtekinthetik a Libertador (Felszabadító) által használt helyiségeket, tárgyakat. Régóta vonzalmat érzek az olyan kiállítások iránt, ahol „valakinek a valamijét” lehet megnézni (Mozart hajtincse, Ho Si Minh szemüvege, Ferenc József ruhája, stb.), úgyhogy nem panaszkodhattam, megtaláltam a nekem való múzeumokat. Stílszerűen Bolívar szülőházával kezdtem. A házikóban a Bolívar család személyes tárgyai (például az az ágy, ahol Simón Bolívar meglátta a napvilágot), bútorok és egyéb tárgyak láthatók. Kétféle terem van: az egyik fajtában hatalmas falfestmények láthatók, melyek Bolívar hőstetteit örökítik meg (ezek valószínűleg nem eredetiek, hanem a restaurálás során festhették oda őket), a másik fajtában pedig a fehér falakat eredeti XIX. századi és szintén új olajfestmények díszítik. Az egyik festmény Simón Madridban kötött házasságát örökíti meg. Hitvese, bizonyos Maria Teresa Josefa Antonia Joaquina Rodriguez del Toro y Alayza a házasságkötést követő tizenegyedik hónapban Caracasban elhunyt, a Libertador pedig sosem házasodott újra. A legnagyobb teremben, a Csaták Termében hatalmas festmények örökítették meg a függetlenségi háború egyes csatáinak kulcsfontosságú pillanatait. Volt kint egy csinos udvar is gránátalmafákkal. A látogatást Bolívar megkeresztelkedését igazoló nyilvántartás megtekintésével zártam.

Bolívar szülőháza

Az egyik teremben

A csaták terme

Átmentem hát a Bolívar Múzeumba. A kifejezetten modern kialakítású múzeum a szülőház melletti épületben kapott helyet három emeleten. A gyűjtemény főként Simón Bolívar személyes tárgyainak bemutatására koncentrált. Így megtekinthettem a Libertador cipőjét, nadrágját, fegyvereit, sőt még a vállbojtjait is. Kiállítottak továbbá Venezuela önállóvá válásának idején használatos ruhákat, akkori térképek másolatait, stb. A legérdekesebb látnivaló – talán Bolívár gatyáját leszámítva – a legfelső emeleten kapott helyet. Az ország másik emblematikus szülötte, a pár éve elhunyt Hugo Chávez elnök elrendelte, hogy a Libertadort exhumálják annak érdekében, hogy megállapítsák, pontosan miben is halt meg. A műveletre 2010-ben került sor a legnagyobb csinnadratta közepette. A múzeum legfelső emelete ennek az eseménynek állít emléket. Megtekinthettem egy filmet az exhumálás menetéről, amely az alábbiak szerint zajlott: Egy nagy emelvény közepén állt a Nemzeti Pantheonból kihozott koporsó, melyet gázmaszkos, fehér védőruhába öltözött katonák és orvosok álltak körbe. először eltávolították a koporsó fedelét, amely alatt egy venezuelai zászlóval lefedve állt a fémkoporsó. A zászlót összehajtogatták, majd mechanikus (kézzel tekerős) fúróval fúrtak egy lyukat a fémkoporsó egyik felső sarkába. Ott bedugtak egy csőkamerát és körbe néztek, van-e bent valaki. Aztán szintén mechanikus erővágóval felvágták a koporsó fedelét, és mit ad Isten, egy csontvázat találtak benne, amelyet ruhafoszlányok borítottak. A múzeumteremben kiállították a fémkoporsót, és az exhumálás során Bolívar testéből vett mintákat is (úgymint a koponyájának darabkáit, csontporral kevert textil és bőrfoszlányokat, stb.). De az exhumálás nem volt hiábavaló, az orvosok megállapították, hogy Simón Bolívar tüdőbajban halt meg.

A Bolívar Múzeum

Bolívar gatyája

A múzeum előtti El Venezolano téren szintén buli volt, akárcsak a főtéren, de valamivel mérsékeltebb. Folytattam tehát utamat a Bolívar-Chávez turistaúton. Következő állomásom a Casa de Estudio de la Historia de Venezuela volt. Nevének megfelelően az intézmény célja a venezuelai történelem tanulmányozásának elősegítése. (Erre nyilván szükség van.) Sok látnivaló itt bizony nem volt, viszont volt mosdó (ritkaság errefelé), és egy igényes étkezde a csinos udvarban, ahol ihattam egy papaja-maracujalevet és pihenhettem kicsit. A szemben lévő házikó José Martí-ház volt, ahol a kubai irodalmár tanított, amíg Caracasban élt. Furcsa módon a három-négy helyiségben modern festményeket állítottak ki, viszont egy vitrinben állt egy vaskos könyv, aminek egyik oldalán egy nyilatkozatot olvashattam, melyet mind Chávez, mind Fidel Castro aláírt. Két nagy ember aláírása egy fotón – már megérte betérni ide.

Plaza des Venezolano

Balra Chávez, jobbra Castro aláírása

Elsétáltam a Pantheonig azt remélve, hogy esetleg majd nyitva lesz, de sajnos nem volt, így még vissza kellett mennem egy másik napon. Hazafelé még betértem a XIX. század végé épült Basilica Menor de Santa Capilla templomba. A templom nem azért volt elsősorban érdekes, mert több helyen ki volt plakátolva, hogy enni és inni tilos (ami persze az evőket és ivókat nem zavarta), hanem azért, mert a neogótikus stílusban épült templombelső mennyezete mintha kétszintű lett volna. Hogy így volt-e, nem derült ki, mert fel nem mehettem, de alulról mindenesetre annak tűnt. A bejáratnál jókora hangzavar volt, ugyanis vagy tíz-tizenkét asztalnál hatalmas dominópartik mentek, és – gondolom, egy-egy nem várt taktikai lépésnél – többen kurjongattak, miközben néhányan a fogadásokat intézték. Az idillhez hozzátartozott az utcai borbély, aki egy ránézésre kopasz bácsika haját (?) igazgatta, meg az odébb a mászókákon lármázó gyerkőcök, és a tér túloldalán a falra mázolt hatalmas – Chávez portréját is tartalmazó – graffiti.

Basilica Menor de Santa Capilla

Úgy döntöttem, itt az ideje hazamenni. Útközben benéztem egy kakaóbárba. Az útikönyv szerint Venezuela criollo fajtájú kakaója a világ talán legfinomabb kakaója. Mivel nagyon kevés van belőle (a világ össztermelésének 5-10%-a), a csokoládégyártók által rendkívül keresett termékről van szó. Caracas belvárosában több kakaóbár is van, ahol rendszerint ugyanazt a hat-hét terméket lehet kapni: tejcsokoládét, 70%-os keserű csokoládét, hideg és meleg kakaót, csokoládészeleteket és töltetlen bonbont. Minden csomagolás venezuelai nemzeti színű. A termékek – ahhoz képest, hogy valami kincsről beszélünk – nevetségesen olcsók, viszont tény, hogy Venezuelába kell menni értük.

A szálláson heverésztem kicsit, ittam egy sört, elkezdtem a blogbejegyzés írását, majd úgy döntöttem, elindulok vacsorázni, még mielőtt rám sötétedik. Igen ám, csakhogy már háromnegyed öt volt, és a főtér melletti étterem, amit az útikönyv ajánlott, már bezárt. Jártam a környék utcáit, hátha találok egy másik éttermet. Hiába. Ráadásul az emberek szemmel láthatóan mind igyekeztek elmenni a belvárosból, a boltok bezártak, mindenki a metró irányába sietett. Komolyan, mint valami katasztrófafilmben…! Mivel pár pékségen kívül semmit nem találtam és szerettem volna valami normálisat vacsorázni, jobb híján felültem a metróra és kimetróztam az Altamira városnegyedbe, ahol az útikönyv szerint esténként összegyűlnek az emberek és ami sokkal biztonságosabb, mint a belváros. Vettem egy tízalkalmas gyűjtőjegyet körülbelül huszonöt (!) forintért, és felszálltam a 2011-ben átadott vadonatúj metrószerelvénybe. A Chacao a hetedik megálló volt, és mire kiszálltam, már koromsötét volt, de az épületek fényárban úsztak, nagy volt a forgalom, szóval biztonságérzetem azért még volt. Persze először kicsit eltévedtem, és miután elsétáltam egy szakállas öregember mellett, aki egy láncos bottal (alias nuncsaku) „játszadozott”, úgy döntöttem, jobb, ha megtalálom a helyes utat. Így is történt, és tíz perc múlva már Gran Horizonte (Tág Horizont) nevű étteremben ültem és szürcsöltem – meglepő módon – a sörömet. Az útikönyv által ajánlott helyen a pincérek fehér ingben és fehér alapon fekete bocifoltos mellényben dolgoztak, rendkívül cukin néztek ki. Tipikus venezuelai ételeket rendeltem. Pontosabban csak egyet, de aztán egy félreértés folytán végül mindkettőt kihozták. Először egy arepát ettem. Az arepa nem más, mint egy ujjnyi vastag, tenyérnyi kukoricapalacsinta, amit többféle töltelékkel kínálnak (én az ún. telita sajttal kértem). A palacsinta elég száraz, és tapintásra olyan, mint egy pita, amit gyroshoz adnak, csak kicsit érdesebb a felülete. Ketté volt vágva, és egy szintén körülbelül ujjnyi vastag olvadt sajtszelet volt benne. Hoztak még egy-egy tálka zöld és piros chilit, ízlés szerint lehetett mártogatni. A második volt a komolyabb étek, a cachapa. Ez utóbbi egy, kerületét tekintve a mi palacsintánknak megfelelő, az arepánál vékonyabb, a mi palacsintánknál vastagabb, kicsit krémes állagú kukoricapalacsinta, amit félbehajtanak és sonkával és/vagy sajttal töltenek. Érdekes, hogy a tésztája szinte csak főtt kukoricazúzalék, íze ezért szükségszerűen édeskés. Na, egy ilyen bizony emberes adag, nem is tudtam megenni, főleg az arepa után. Nekem ugyan az arepa ízlett jobban, de egyértelmű, hogy a cachapa a különlegesebb étel. Elvileg desszertet is kértem, de azt nem hozták ki, úgyhogy kértem a számlát és visszacaplattam a metróhoz, majd haza. Nem kellett elaltatni.

Arepa

Cachapa

Reggel ismét viszonylag korán ébredtem, de már jobb volt, mint előző nap. Persze a „hajnali zajok” pontosan ugyanúgy megismétlődtek, mint előző nap. Ezúttal kicsit lazábbra vettem a programot, és úgy osztottam be, hogy továbbutazásom napjára már csak két-három helyszín maradjon. Elmetróztam a Carabobo parkig, amelytől nem messze volt a nemzeti galéria (Galeria de Arte Nacional). A galéria egy rendkívül csúnya nyersbeton épületben kapott helyet, melyet 2006-ban adtak át. Ahogy beléptem, egy kedves nő meg egy fickó fogadott, megkérdezték, hogy miféle vagyok, és a nő kijelentette, hogy a fickó, aki egyébként az egyik kiállítás kurátora, majd körbe vezet, és választhatok egy, illetve kétórás vezetést. A rövidebbet választottam, mert még volt pár programom. A galéria látogatásom idején négy kiállításnak adott otthont: az első és legfontosabb az Armando Reverón műveiből álló tárlat volt. Reverón Venezuela talán leghíresebb huszadik századi festője. Pár önarcképen és egyéb alkotáson kívül látszólag kétféle kategóriában jeleskedett: tájkép és akt. A fickó Caracasban lakott, de később kiköltözött a tengerpartra és élete utolsó felét ott töltötte. Az élete vége felé a realitástól teljesen elrugaszkodott művész például kalitkát készített falevelekből készült madarakkal, és telefont fából. A legérdekesebb talán mégis az, hogy életnagyságú női rongybabákat készített, és élettársa helyett a rongybabákat használta aktmodellnek és khmm… egyéb célokra is. Egy rongybabát ki is állítottak, remélem, csak kesztyűben nyúltak hozzá… Érdekes, hogy az egyébként rendkívül csúnya rongybabákról egészen szép aktok készültek. Ebből is látszik, hogy nem valóság, hanem egyfajta látásmód. Reverón biztosan szépnek látta a babáit! Az évtizedek óta halott festőt exhumálni akarják, és holttestét át akarják szállítani a Nemzeti Pantheonba. Ahogy a kurátor epésen megjegyezte: „A kormányunk szereti a halottakat” – utalva Bolívar exhumálására. A második kiállítás a Venezuelai Nők névre hallgatott, ahol olyan műveket mutattak be, amelyeket venezuelai nemzetségű vagy Venezuelában alkotó nők készítettek. Ezek közül a Denevérek című alkotást emelném ki, a fémből készült hatalmas piros bőregérszárnyak igazán remekül mutatnának bármelyik nappaliban. A harmadik kiállítás César Rengifo alkotásait mutatják be, aki egy amolyan multitálentum volt, nemcsak festett, hanem szobrászkodott, költött, esszéket írt, dramaturgiával és újságírással foglalkozott. És nem mellesleg sztálinista elveket vallott. Képei rendszerint azt mutatják be, hogy az olaj milyen káros hatással van a társadalomra, hogyan vezet ez a nyersanyag a szegénységhez és kizsákmányoláshoz. Egy tipikus Rengifo-képen mindig vannak csonttá soványodott kutyák és olajos hordók. A negyedik kiállítás középpontjában Arturo Michelena „Miranda a Carraca börtönben” című, 1896 körül festett képe áll. Francisco Miranda a venezuelai függetlenségi háború talán másik legnagyobb alakja Bolívar mellett, neki viszont sanyarúbb sors jutott, mint a Libertadornak: a Carraca börtönben halt meg Spanyolországban. Mirandáról láttam egy érdekes filmet a Budapesti Venezuelai Nagykövetség egyik rendezvényén még 2013-ban. (Danny Glover is játszott benne!) A XIX. századi festményt különféle modern interpretációk vették körül, melyet a XX. században különböző venezuelai művészek készítettek. Ennyi volt hát a múzeum. Vezetőm még útbaigazított, majd sok szerencsét kívánt, és újra az utcán voltam.

A Denevérek

A rongybabák egyike

Rengifo egyik képe: kutyák, hordó...

Nemtommi

A soron következő látnivaló a Természettudományi Múzeum (Museo de Ciencias Naturales) volt. Az épület igencsak szép volt, viszont a kiállítás rendkívül gyenge. Az emelethez vezető lépcső kordonnal le volt zárva, mivel azonban a kiállítások kétharmada az emeleten volt, hát felkéredzkedtem. Az őr ugyan húzta a száját, mivel az emeleti kiállítások épp nem voltak látogathatók (miért is???), de mivel közöltem, hogy csak egyedül vagyok, felmehettem. A legérdekesebb látnivalók egy kardfogú tigris (Smilodon) csontváza és egy kitömött hárpia (majomevő sas) voltak. A többi kitömött állatnak szinte már teljesen elment a szőrszíne, lehangoló látványt nyújtottak, inkább le se lőtték volna őket…

Természettudományi Múzeum. Szemben vele van a Szépművészeti, ami pont ugyanígy néz ki

Smilodon

A szemközti Szépművészeti Múzeumra már nem jutott időm, és inkább visszafelé indultam a metróhoz. Útközben rengeteg graffitit láttam, a falak tövében pedig hippik árulgattak a ránézésre a ’70-es évekből megmaradt bakelitlemezeket, valamint különféle saját készítésű ékszereket, tarisznyákat, stb. Úgy éreztem, ezek azok a termékek, amelyeket ugyanabból a kultúrkörből származó személyek adnak el, mint akik megveszik őket…

A metróból a Sabana Grande (Nagy Szavanna) városnegyedben szálltam ki, és végigsétáltam a két kilométer hosszú Bulevar de Sabana Grandén, ami Caracas bevásárlóutcája. Szeretném azt mondani, hogy érdekes volt, de nem tudom: többnyire kínai dömpingárut áruló egyszerű butikok, étkezdék és bankifiókok váltották egymást. Az egyik étkezdében viszont rendeltem egy maracujalevet, ami rendkívül finom volt. Már amúgy is terveztem, hogy keresek egy piacot és felpakolok maracujával, de még nem jött össze. Mikor az utca végére értem, ismét beszálltam a metróba, és tovább gurultam kelet felé. A Chacao megállónál szálltam ki, ahol előző este is, táplálékot keresve kilyukadtam. Ezúttal azonban a hatalmas Szent Ignác Plazába (San Ignacio Mall) mentem körülnézni meg mozizni. Vicces, hogy egy ilyen épületnek Szent Ignác a neve. A plaza ultramodern, és mintha nem is Venezuelában lenne az ember: csak márkás cuccok, ránézésre is jómódú emberek, és teljesen elszállt árak. Egy 100 ml-es Chanel parfümért például 332 eurót kértek! (Otthon kb. a felébe kerül.) Hogy miből tartják fenn magukat az üzletek, nem tudom, alig voltak vásárlók; igaz, lehet, hogy este lepik el a helyet. Volt Nobu étterem is, ami szintén a luxuskategória. Érdekesség szintén, hogy a pláza jelentős része nem fedett, az esős évszakban tehát nem lehet élmény bent lézengeni, igaz, az üzletek melletti folyosó azért esővédett. Nekem a legjobban a kétszintű mozgólépcső tetszett. Annak, aki siet, ugyanis lehetősége van mozgólépcsővel közvetlenül a második emeletre is felmenni, nem szükséges az elsőt is beiktatnia. A dolog fordítva is működik, a másodikról rögtön a földszintre is le lehet jutni! A moziban a Guerra de las Galaxias: El despertar de la fuerza (Csillagok – vagy Galaxisok, ha úgy tetszik – Háborúja: Az ébredő erő) című filmet vetítették. 4DX, spanyol szinkron, ami kell. Reggel úgy indultam el, hogy bepakoltam egy köteg pénzt a zsebembe, de alig költöttem két-három eurónyi pénzt. Na, most bizony a zsebembe kellett nyúlnom a belépőjegy árának kifizetéséhez, és mire leszámoltam a pénzt a kasszás kislánynak, szinte semmim nem maradt! Pedig a mozijegy nem volt ám drága, pont annyiba került, mint otthon, csak még nem szoktam hozzá teljesen, hogy a pénzkötegek valójában nem sokat érnek.

Blvd Sabana Grande

"A Csodák Központja"

Szent Ignác Plaza

Miután tehát vége volt a filmnek, kénytelen voltam hazametrózni, magamhoz venni még egy köteg pénzt, aztán visszamenni a tegnapi étterembe, a Gran Horizontéba. A menü Venezuela nemzeti étele, a pabellón criollo volt. Kérdezte a főpincér (legalább is gondolom, hogy az volt, mert csak ő nem viselte a bocifoltos mellényt), hogy kérek-e rá tükörtojást vagy sem. Mondtam, hogy nem kérek. Erre ő mondta, hogy rendben van, és valamit felfirkantott a papírkájára. Akik olvassák a blogjaimat, azok nyilván nem fognak meglepődni azon, hogy mit is hoztak ki:

Pabellón criollo

Én sem lepődtem meg, hanem tudomásul vettem, hogy bizony ez van, ezt kell szeretni. Az étel kiváló volt. A pabellón criollo (szó szerint „kreol sátor/pavilon”) tulajdonképpen egy ételkombináció: van benne fűszeres reszelt (!) marhahús (a vörös balra, avokádószeletek (zöld), főtt feketebab (jobbra a fekete), két tükörtojás, alattuk rizs (középen), feta sajt és olajban sült főzőbanán (fent). Főleg a húsreszeléktől ódzkodtam kicsit, de az is finom volt, ahogyan az egész kombináció. És garantált, hogy aki egy tányér pabellón criollót bevágott, az bizony nem marad éhesen: fehérje, szénhidrát, kalória… Ami kell. Desszertnek ugyanazt rendeltem, mint előző nap, de ezúttal sem volt szerencsém: valami teljesen mást hoztak, amiről ugyan nem tudtam, hogy mi, de legalább finom volt. Egy vékony szelet tésztán vastag tejkrémréteg terpeszkedett, és fahéjjal volt leszórva. Elköszöntem hát, felültem a metróra és hazagurultam. Továbbra sem jött senki a hostelbe, így tulajdonképpen végig saját „apartmanban” laktam a belváros közepén napi tíz dollárért. Nem is rossz.

Utolsó Caracasban töltött napomon reggel nyolckor megérkezett Gustavo és felesége, Brenda, a gyerkőcük és egy jókora husky. Utolsó Caracasban töltött napomon reggel nyolckor megérkezett Gustavo és felesége, Brenda, a gyerkőcük és egy jókora husky. Brenda csinált nekem pár húsos empanadát (töltött péksütemény, Buenos Airesben írtam róla többet), majd elindultam caracasi túrám utolsó, de talán legmonumentálisabb látnivalójához: a Nemzeti Pantheonnal egybeépített Simón Bolívár Mauzóleumhoz. A Pantheon környéke valaha biztos szebb volt, de ma ocsmány vasbetonrengeteg, sötét aluljáró és az oda vezető betonrámpa alatt csatornabűz, szeméthegy és nyomortanya fogadja a látogatót. A betonrámpát betonlépcső követi fölfelé a domboldalon, jobbra mellette pedig lépcsőzetesen elhelyezett kis medencék állnak, melyekben tavirózsák, aranyhalak és teknőcök kaptak helyet. A Pantheon előtti teret hatalmas zászlórúd uralja rajta szintén hatalmas nemzeti zászlóval. A Pantheon Nacional valaha templom volt, de a XIX. század második felében pantheonná, azaz símelékké alakították, és itt nyugszanak Venezuela és egyben talán Latin-Amerika legnagyobbjai. Bolívart leszámítva talán Francisco de Miranda és Sucre tábornok a leghíresebbek, de a helyiek biztos a többieket is jól ismerik. (Hozzáteszem, Miranda testét a spanyolok tömegsírba dobták, ezért síremléke üres, de azért van.) Az útikönyv szerint százhúsz ember nyugszik az épületben. Igaz ugyan, hogy én nem számoltam, de húsznál több síremléket vagy plakettet biztos nem láttam. Sebaj. Simón Bolívar sírja az egykori főoltár helyén állt. Miután azonban Chávez exhumáltatta a nemzeti hőst, rögtön építtetett a tiszteletére egy hatalmas mauzóleumot is. Sokan úgy gondolják, hogy talán túlzás volt egy komoly anyagi gondokkal küszködő országban száznegyven millió dollárt kifizetni a mauzóleum építésére, és, hogy sok más dologra is el lehetett volna költeni ennyi pénzt, de ilyen irracionális, ám komoly anyagi vonzattal bíró beruházások számos országban vannak, elég csak arra gondolni, hogy az egyik közép-európai országban nemrég egy félreeső kis faluba építettek jókora futballstadiont. A mauzóleum építése során elbontották az egykori templom főoltárnál lévő falát, így közvetlenül be lehet lépni a vitorlát formáló hófehér csarnokba. A padló fekete márványból készült, amely a tengert hivatott szimbolizálni. Mivel a teremőr nem tudhatta, hogy mauzóleumlátogatásban bizony komoly gyakorlatot szereztem Vietnámban, kedvesen elmagyarázta, hogy bizony csak a lépcsőig mehetek előre kegyeletemet és tiszteletemet leróni, nem tovább. Ennyi elég is volt.

Pantheón Nacional

A Pantheon belső tere, a végén az átjáró a mauzóleumba

Miranda síremléke a Pantheonban

A mauzóleum belső tere a Bolívar által függetlenített országok lobogóival

A Libertador síremléke

Vitorla (mások szerint gőrdeszkarámpa)

Reverónt a Pantheonba!

Hazafelé menet benéztem a csokiboltba és feltankoltam csokival (vidéken ugyanis nincsenek üzleteik, csak Caracas környékén), és katonai engedéllyel lefényképeztem a parlament épületét. A főtéren ismét óriási buli volt, alig tudtam elszakadni az éneklő-táncoló tömegtől. Átverekedtem magam a kordonon, ami az utcácskánkat rendszerint körbeveszi, és miközben a husky olyan mutatványokkal parádézott a szobában, hogy utasításra felkapcsolta a villanyt, befejeztem a blogírást. Összepakoltam, és Gustavo hívott nekem egy taxit, ami 6 euróért (befelé még 25-öt fizettem!) kivitt a repülőtérre.

Elhagytam tehát Venezuela fővárosát, Caracast. Nem mondanám, hogy rendkívül különleges volt, de sok érdekes dolgot láttam, és szerencsére épen megúsztam Dél-Amerika egyik legveszélyesebbnek mondott városát. Irány a vadon!