Az Orinoco útvesztőiben

Guyana. Ezen a Dél-Amerika észak-keleti részén elhelyezkedő történelmi területen jelenleg öt ország osztozik: Venezuela (Spanyol Guyana), Brazília (Portugál Guyana), Guyana (Brit Guyana), Suriname (Holland Guyana) és Francia Guyana. Sokat olvastam erről a vidékről, és úgy tűnt, hogy feltétlenül megéri megnézni. Ha a Venezuelába látogató egyszeri turista kicsit jobban megnézi az ország helyben kibocsátott térképét, feltűnhet neki, hogy a keleti országhatárok nem egyeznek a más atlaszokban vagy máshol kibocsátott térképeken látható határokkal. Ennek az a prózai oka, hogy Venezuela (Brit) Guyana államterületének több mint felét (Guayana Esequiba néven) magának követeli. A történet persze legalább annyira bonyolult, mint a Falkland-szigetek ügye, és az „Én voltam ott először” érv meg a „De én vettem először birtokba a területet a királyom nevében” érvek viaskodnak egymással évtizedek óta. A követelt terület ráadásul szinte lakatlan, majdnem az egészet esőerdő borítja, a többi meg szavanna. De a követelésnek nyilván nem sok racionális oka van. Mindenesetre természeti szépségek tekintetében egyértelműen a guyanai régió, azaz Bolívar és Amazonas államok, valamint az Orinoco alsó folyása a legértékesebb, sok külföldi turista kizárólag ide jön. Ahogy ez pedig lenni szokott, a venezuelaiak különösebben nem sokra tartják ezt a régiót, és sokkal szívesebben nyaralnak vagy kirándulnak a fehérhomokos karibi tengerpartra vagy valamelyik paradicsomi szigetükre. (Van egy pár.) De ahogy a taxisomnak is mondtam a reptérre vezető úton: fehérhomokos tengerpart sok helyen van a világon, engem (és szerintem a külföldi turisták jelentősebb részét) viszont az érdekli elsősorban, ami a világon egyedül Venezuelában van.

A jobboldali sárga tartomány voltaképpen Brit Guyana egy része

Guyana (és a továbbiakban eme kifejezés alatt szorítkozzunk Spanyol Guyanára, azaz Kelet-Venezuelára, amit Guayanának hívnak) igazi vadregényes táj: kiterjedt szavanna titokzatos fennsíkokkal és hatalmas vízesésekkel, gazdag állat- és növényvilággal és rendkívül alacsony létszámú lakossággal. Első állomásom a régióban Ciudad Guayana (Guayanaváros), ami Puerto Ordaz és San Félix települések összevonásával jött létre pár évtizede. A várostervezésben a Harvard Egyetem tudósai is részt vettek, és állítólag Ciudad Guayana Brazíliaváros után a második legjobban tervezett város Dél-Amerikában. A város maga az Orinoco-folyóba ömlő Caroní-folyó torkolatánál található. Az emberek azonban az évtizedek alatt sem tudták (vagy csak nem akarták) megszokni az új városnevet, és mindenki Puerto Ordazként hivatkozik rá. Olyannyira, hogy mikor repülőjáratokat kerestem ide Caracasból, nem is találtam semmit, mert a repülők is Puerto Ordaz, és nem Ciudad Guayana repterére érkeznek. A város határában óriási híd ível át az Orinoco fölött. Ez volt az első dolog, amit megpillantottam a városból, mielőtt ősrégi, valószínűleg valamelyik amerikai légitársaság által leselejtezett Boeing 737-200-as gépünk megkezdte volna a leszállást. A repülőtéren nem bonyolították túl a dolgokat: minden leszállt repülőgéphez tartozó csomag egyetlen futószalagon érkezett. Miután sikerült összeszednem a hátizsákot és kimentem a fogadótérbe, rögtön találkoztam is Ninoska asszonnyal, az utazásszervezőm feleségével, akivel már többször is egyeztettem az út előtt. Ő foglalta nekem a repülőjegyet is Caracasból. Először megpróbáltuk megvenni nekem a szombati tovább utazáshoz szükséges buszjegyet, de ez nem sikerült, mert azokra a buszokra csak az utazás napján lehet jegyet venni. Végül abban maradtunk, hogy majd elküldi az unokaöcsét, bizonyos Leonardót, aki majd megveszi nekem a jegyet. Ninoska tehát elvitt a szállásomra, és azzal váltunk el, hogy reggel hétre jön értem. A szálláshelyeket errefelé posadának hívják. Ebben a posadában bizony nem volt ennivaló, valami ízeltlábút is láttam elszaladni a szobámban, de legalább volt légkondi és internet. Mondanom sem kell, melegvíz nem volt, úgyhogy a hajmosást hideg vízzel kellett elintéznem. Azt hiszem, utoljára Ecuadorban mostam hajat hideg vízzel. „Üdv a trópusokon!” – gondoltam.

Reggel a megbeszéltek szerint beültem az autóba, és nekivágtunk a nagyjából hatvan kilométeres útnak Piacoa falucskáig, ahol az aszfalt – szó szerint és átvitt értelemben is – véget ért. Ninoska asszony útközben azt mesélte, hogy tanítónőként dolgozott, amíg nyugdíjba nem ment, és mindig probléma volt a különböző anyagi hátterű családokból származó gyerekekkel osztályon belül, mert a gazdagabbak lenézték a szegényeket és semmiben nem akartak közösködni velük, azonban központilag ki volt adva, hogy minden osztályban minden társadalmi csoport képviseltetve legyen, akár a szülők akarata ellenére is. „Most már nem lennének ilyen problémák,” – mondta nevetve „mivel egyarán rossz mindenkinek, gazdagnak és szegénynek.” A vidék elég sanyarú képet mutatott, érezhető volt a szegénység. Ninoska mesélte, hogy ugyan sok éve üzemeltetik a Campamento Oridelta turistaközpontot, az utóbbi években alig jönnek turisták, én is egyedül veszek részt a programon. (Már az is meglepő volt, hogy Caracas legjobb helyen elhelyezkedő hosteljében egyedül voltam…) Megálltunk egy helyen friss maracuját, mandarint és valamilyen, leginkább a pászkára emlékeztető, jó fél méter átmérőjű, négy körcikkbe vágott vékony fehér lepényfélét (). Több helyen láttunk épületek előtt tolongó embereket. „Élelemért állnak sorba, jegyrendszer van. Mikor én gyerek voltam, az országban jólét volt, mindenkinek volt mint ennie, és sokféle ételünk volt. Aztán, ahogy egyre inkább az olajtól kezdtünk függeni, egyre többen hagyták ott a földművelő életmódot és vándoroltak a városokba. A városok viszont nem voltak infrastrukturálisan felkészülve erre a rengeteg emberre, tehát zsúfoltság alakult ki, a földet pedig nem művelték, és az emberek ahelyett, hogy a kukoricát maguk őrölték volna meg, rászoktak arra, hogy megvásárolják azt, egyúttal leszoktak a különféle ételekről és szinte csak arepát (az általam is kipróbált lepény) esznek, gyerekkoruktól kezdve. Most ott tartunk, hogy a termelés nagyon csekély, alig van élelmiszer, a földeken pedig alig dolgozik már valaki, mindenki a városokban dolgozik, és ahelyett, hogy az emberek maguknak termelnék az élelmet, mindent meg akarnak venni, még a falvakban is. Ezért sorban állnak már kora reggeltől, és minden alapvető élelmiszert elvisznek (rizst, kukoricadarát, lisztet, stb.) Zöldség-gyümölcs van, legtöbbje belföldi, csak szőlőt, almát kell importálni, mert karácsonykor az a szokás, hogy mindenki szőlőt eszik.” Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mi is sokszor sorban álltunk élelemért, és nem cseréltem volna az emberekkel. Gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy az út tele volt kátyúkkal, de akkorákkal, hogy garantált tengelytörés lett volna bármelyikbe is belehajtani. „Rengeteg olajunk van, az utakat mégsem javítják” – magyarázta rosszallóan a néni.

Élelemért állnak sorba, a bolt még nem nyitott ki

Útközben

Háromnegyed tízre érkeztünk meg a faluba. Tettünk egy tiszteletkört, majd megálltunk a táborban. Egy több épületből álló füves placcról van szó, középen a legfontosabbal: az étkezdével (Comedor). Az épületek mindegyikét pálmalevelek fedték, a csupán félméteres fallal rendelkező étkezde körül három – megjegyzem, mivel semmilyen kutyaeledelt nem lehet kapni az országban, csontsovány – eb és néhány cirmos és kiscica ólálkodott, az egyik bokron hatalmas kék arapapagáj mondta a magáét. Idill. A fő „táborlakó”, Roger (kiejtve: Roe) évtizedek óta járja csónakjával az Orinoco deltavidékét, kevesen ismerik nála jobban ezeket az erdőket és vizeket. Elzászban született, apja francia, anyja német, és az 1950-es években költöztek Venezuelába. Ugyan francia állampolgár, de elmondása szerint alig beszél franciául, így mindig problémája van, mikor a francia nagykövetségen meg kell hosszabbítania az útlevelét, mert a diplomaták elég rossz néven veszik, hogy francia létére csak spanyolul vagy (urambocsá’) angolul kell vele kommunikálni. „Elzász sokáig Németországhoz tartozott, nem sok kapcsolatom volt a franciákkal, hiába tartozott éppen oda, mikor születtem” – mondta. Miközben a kifejezetten nyugat-európai kinézetű reggelimet ettem, a frissen préselt papayalevemet ittam és befaltam az első maláriagyógyszeremet is, az Orinoco deltájának agyonhasznált, szakadt térképének felhasználásával Roger elmagyarázta a következő napok programját. A majdnem ezerkilencszáz kilométer hosszú Orinoco nem sokkal Ciudad Guayana után nem kevesebb, mint harminchat ágra válik szét és ömlik végül az Atlanti-óceánba.

Ebben az igen szerény házikóban laktam

Az étkezde; benne asztalok és függőágy, mögötte kókuszpálmák

Negyed tizenegy felé el is indultunk a nap első túrájára. Leírhatatlanul jó érzés volt beülni a motorcsónakba és nekivágni a csatornának! Percek alatt magunk mögött hagytuk a „kikötőt”, és már a nyílt vízen voltunk, amit kétoldalt sűrű erdő határolt. Ugyan csak a harminchat ág egyike volt, mégis másfélszer olyan széles volt a csatorna, mint a Duna Budapestnél. „Az Orinoco deltája körülbelül akkora, mint Belgium, mégsem lakik ott szinte senki, mivel az esős évszakban szinte teljesen víz alá kerül. Viszont cserébe a termőföld rendkívül gazdagon terem, és nem ritkán harminc kilós dinnyéket is betakarítanak a helyiek.” A két-három hónapig tartó esős időszakban az emberek felhúzódnak a hegyekbe, utána pedig visszajönnek. Ebből ki lehet következtetni, hogy nem rendesen felépített házakról, hanem összetákolt kalyibákról beszélünk. Viszont az embereknek állítólag jól megy: annyi halat fognak és esznek, amennyi jól esik, növényeket termeszthetnek, és még térerő is van!

Piacoa kikötője

Szabadon, mint a madár

Első kirándulásunk a falucskától keleti irányba indult. Hárman ültünk a csónakban: Roger, egy bennszülött és én. Először egy nagyon széles folyóágban haladtunk. Sok szürke gémet és kócsagot láttunk, meg néhány halászt, egyikük éppen kiszabadította zsákmányát a hálóból. A legérdekesebb mégis egy méretes bőgőmajom volt. A farkánál fogva lógott egy partmenti fán, és természetesen falatozott valamit, aztán egy idő múlva legnagyobb bánatomra kereket oldott. Láttunk halászsast, különféle sólymokat, jégmadarakat és sok kormoránt. Rettenetes hőség volt, a nap szinte égette a bőrömet. Persze amíg nagy sebességgel haladtunk, az ellenszél miatt – a kabriózáshoz hasonlóan – nem éreztem a hőséget, viszont ahogy megálltunk, rögtön nagyon meleg lett. Bekanyarodtunk egy nagyon keskeny, alig pár méter széles csatornába, amelyet szinte teljesen elleptek a vízililiomok. Le kellett állnunk, mert javítani kellett a motort. Roger azt mondta, hogy a Yamaha motorhoz az utóbbi évek gazdasági problémái következtében nem lehet alkatrészeket kapni, így autóalkatrészeket kell használnia, amelyek azonban nem csónakmotorokhoz vannak, és ezért viszonylag gyakran kell tisztogatni, szárítani a motor belsejét. Úgyhogy amíg a vízen ringatóztunk és a folyt a motor javítgatása, én a rengeteg szitakötőben gyönyörködtem, amelyek néha elidőztek a csónakunkon is. Egyszer csak egyre erősödő neszre lettünk figyelmesek, ami aztán egyszer csak abbamaradt, de kísérőim meg voltak győződve róla, hogy óriásvidrák. Igazuk volt: az állatok le akartak jönni a vízhez, de valószínűleg megérezték az erős benzinszagot, és inkább száz méterrel arrébb mártóztak meg. Láttuk is őket. Folytattuk útunkat egészen addig, amíg a rengeteg vízililiom már teljesen elzárta az amúgy sem széles csatornát. A környék egészen vadregényes volt: a fákról méretes liánok lógtak bele a vízbe, érkezésünkre pedig hófehér kócsagok röppentek tova, üde fehér foltot biztosítva az amúgy méregzöld háttér előtt. Egy helyen szétszórt tollakat láttunk, egy kócsag maradványait. Roger szerint valószínűleg egy anakonda lehetett a tettes. Sok él ezen a vidéken, de csak négy-ötméteresre nőnek, nagy vész tehát nem volt. Kiérve a keskeny részről ismét a széles folyóágban haladtunk egy kicsit, amíg egy nagy sziklához nem értünk, amin egy szinte gömb alakú másik sziklatömb tornyosult. Vezetőm azt mondta, hogy egyszer, majd talán többszáz év múlva a szikla a folyamatos vízszintemelkedés és -süllyedés hatására le fog gurulni ugyan, de az nem mostanában lesz. A fotózási szakkönyvekben azt írják, azért érdemes cirkuláris polárszűrőt szerelni az objektívre, mert attól a vonalak élesebbek, a kontúrok határozottabbak lesznek. Nos, hazafelé menet azon álmélkodtam, hogy az azúrkék égbolton úszó fehér bárányfelhők tisztára olyanok voltak, mintha polárszűrővel készített fényképből léptek volna ki, csakhogy a valóságot láttam a saját szememmel. Bámulatos! A túra vagy három és fél óra hosszú volt (motorszereléssel együtt), és mire hazaértünk, jól lesültem, hiába a harminc faktoros napvédő. (Megjegyzem, Roger 60 faktorosat használt, de még ő is panaszkodott rá, hogy leégett.)

Kócsag 1

Kócsag 2

Kócsag 3

Keselyűk az egyik szigeten

Tényleg így nézett ki!

Egyszer majd leesik, de nem mostanában

Nem mondom, nagyon jól esett az ebéd az árnyékos comedorban, a hozzá szervírozott friss maracujalé pedig mennyei volt! Ebéd után Ninoska segített megszervezni az út következő állomását, aztán leheveredtem a függőágyba és írogattam.

Fél öt körül ismét felkerekedtünk, és ezúttal Piacoától nyugat felé indultunk el, és elrobogtunk az Orinoco deltájának kiindulópontjához, oda, ahol a folyó szerteágazik, és legszélesebb a vízfelülete. Úgy saccoltam, körülbelül olyan széles lehetett, mint a Balaton Révfülöpnél, ami folyóról lévén szó, nem kis teljesítmény. Megálltunk egy kis szigetnél, hogy néhány keselyű társaságában gyönyörködjünk a tájban. Ezen a szigetecskén néha az indiánok is kikötnek és tábortüzet gyújtanak (meg némi szemetet hagynak maguk után), láttuk a táborhelyet is. Miután visszaszálltunk a csónakba, egy olyan helyre mentünk, ahol rendszerint folyami delfinek úszkálnak, de ezúttal nem volt szerencsénk, csak néhány kócsag nyugalmát tudtuk megzavarni. Visszafelé haladtunk egy újabb folyóágban, mikor teljesen váratlanul megtörtént a csoda: egyszer csak balról rikácsolást hallottam, ami elég hangos volt ahhoz, hogy még a motor hangján keresztül is tisztán hallatszódjon. Odanéztem, és alig hittem a szememnek: a fák ágain az árnyékban sötétbarna tollazatú, kékes fejű madarak tömkelege. Hoacinok! A búbostyúk vagy hoacin élő kövület, különlegessége, hogy a madár fiókáinak könyökén olyan karmok találhatók, amilyenekkel az Archaeopterix ősmadár rendelkezett, és amelynek viselkedését a paleontológusok a hoacinfiókák tanulmányozásával rekonstruálták. A karmokat a teljesen csupasz fiókák arra használják, hogy fára másszanak, ugyanis gyakran előfordul, hogy a vízfelszín fölé épített fészekből a folyóba pottyannak. Ilyenkor ügyesen elúsznak egy fatörzsig (Roger szerint a víz alatt is tudnak úszni), majd könyökükön és lábaikon elhelyezkedő karmaikkal ismét feltornásszák magukat a fára. Tekintettel arra, hogy a felnőtt madaraknak már nincs szükségük a plusz karmokra, azok a növekedés során visszafejlődnek és eltűnnek. A hoacinok láthatóan nem örültek nekünk, összevissza óbégattak, és egyik ágról a másikra repkedtek, de azért el nem menekültek. Az intenzív szagból arra következtettem, hogy fészkelőhelyük is ott van, és Roger szerint még várható volt, hogy később is látjuk ezeket a különleges madarakat.

Az indiánok táborhelyénél

Hoacin

Még egy hoacin

Négy hoacin

Szintén négy hoacin

Tovább haladtunk tehát a folyóágak labirintusában, és Roger két helyszínt mutatott még meg, mielőtt hazatértünk volna. Az első a Béka nevű sziklaképződmény volt, ami meglepő módon egy békára hasonlító kőszikla a vízparton. A második, nem kevésbé érdekes látnivalót a helyi indiánok által az több évszázaddal korábban készített petroglifek jelentették. A sziklába vésett rajzok női arcokat ábrázoltak. Roger szerint mivel évente öt hónapra ellepi őket a víz, sajnos csak idő kérdése, és teljesen el fognak tűnni. Megnyugtattam, hogy a Húsvét-sziget petroglifjeire is ez a sors vár, pedig azokat bizony nem lepi el a víz. A lemenő nap sugaraitól kísérve pöfögtünk haza.

Béka

Petroglif 

Petroglif

Naplemente az Orinoco deltájában 

Vacsora után a cirmosok kitüntető figyelme mellett, néhány gekkó és szúnyog társaságában leültem írni, aztán leheveredtem a függőágyba és rápihentem az alvásra. Elalvás előtt ugyan hideg vízben tusoltam és egy hüvelykujjnyi fekete bogár is becsatlakozott a pancsolásba, de mivel amúgy is meleg volt, és a zuhanykabinban nyolc láb is bőven elfért, így egyik körülmény sem zavart különösebben. A tiszta égbolton megannyi csillag ragyogott, az Isla del Sol jutott eszembe…

Meglepően jól aludtam, és reggel ismét lementünk a vízpartra. A benzincsempészés nagyüzemben folyt a géppisztolyokkal felszerelt katonaság és a rendőrség vigyázó szemeinek kíséretében. „A csónakok több ezer litert visznek át a határon naponta, és a guyanai hatóság is szemet huny a dolog felett, mert Guyanában nincs olajfinomító, és szükségük van az üzemanyagra. Ez olyan, mintha Venezuelába valaki lisztet, száraztésztát vagy rizst csempészne, ami nekünk nincs; senki sem szólna érte. Szükség van rá, és kész. Biztosíthatlak, ha rumot akarna valaki Guyanába csempészni, komoly büntetésre számíthatna, mivel rum ott is van bőven” – mesélte Roger. 

Nekivágtunk a csatornáknak. Először a kormányosfiú szüleinek házához mentünk, hogy elvigyük a családot a csatorna túlpartjára. A „ház” egy fagerendákból ás hullámos tetőlemezekből összeeszkábált kalyiba volt, benne matrac és vastag moszkitóháló, kint pedig egy tűzhely-féleség. Kérdeztem a nénit, hogy mit csinálnak, ha jön az áradás. Azt mondta, a hullámlapokat (a „tetőt”) elviszik, és felköltöznek a hegyekbe, aztán, ha visszavonult a víz, és kicsit felszáradt az iszap, visszajönnek, rendbe hozzák a fagerendákat, ha szükséges, és minden folytatódik tovább. A szigeten, ahol laktak, kukoricát és maniókát termesztettek. „Az iszap tápanyagokban rendkívül gazdag, csak elülteted a kukoricát, és kilenc hét múlva már be is takaríthatod, nem kell vele csinálni semmit” – magyarázta Roger. Miután kitettük a bandát, ahol kellett, tovább folytattuk útunkat kelet felé, az óceán irányába. Vagy fél óra múlva értük el Santa Catalina falucskát. A falubeliek Isla Margaritáról, Venezuela legfelkapottabb karib-tengeri üdülőszigetéről érkeztek ide halászni pár évtizeddel korábban. Itt töltöttek valamennyi időt, majd hazahajóztak, csak három nap az út. Aztán összevegyültek az indiánokkal, és itt maradtak. A település csak csónakon közelíthető meg, így autók és utak sincsenek. Pontosabban két ősrégi Nissan Patrol volt ugyan, de a HVCS-k (helyi vagány csávók) randalírozak velük, és baleset lett a vége, így látogatásomkor már csak egy autó volt, az sem gyakran közlekedett. A falu az alapítást követően fejlődésnek indult, volt saját italboltja, diszkója, ég kórháza is, de idővel jelentősen elnéptelenedett, részben azért, mert a fiatalokat mind Ciudad Guyanába küldték tanulni, azok meg munkahely hiányában nem jöttek vissza. Roger mesélte, hogy amikor még nem Piacoában volt a tábora, hanem egy közeli szigeten, mindig átjárt a turistákkal bulizni. Azt kell mondanom, a falu biztos látott már szebb napokat. Üres, bereteszelt ajtójú házak, az utcán alig lézengő emberek, szinte teljese üres üzletek. Az egyik üzletben volt némi liszt, ami Roger szerint kész csoda volt, általában az sem szokott lenni. „Viszont eddig terjed a telefonszolgáltatás térereje, és a kórház elég jól működik. Általában kígyómarás miatt van szükség gyors segítségre. Ilyenkor a sérültet amennyire lehet, ellátják, egy elsősegély motorcsónak várja a vízen, ami Piacoába viszi, közben pedig riasztják a Ciudad Guyana-i kórházat, és elindul egy mentőautó is. Nagyjából egyszerre érnek Piacoába, ahol a sérültet átteszik a mentőbe, és rendszerint négy-öt órán belül mindenki megkapja a megfelelő orvosi ellátást, ezért nem szokott haláleset előfordulni, bár a teljes felépülés általában két (!) év. Idill a vízpart melletti téren: egy kampón jókora harcsa lógott, körülötte egy keselyű ólálkodott és gyerekek játszottak. Két fickó felkéredzkedett a csónakunkra és elvittük őket egy „tanyáig”. „Marhát akarnak venni, hogy majd a faluban eladják” – mondta Roger. „De hogy szállítják el?” – kérdeztem. „Hát úgy, hogy leviszik a vízpartra, ott leütik, berakják a csónakba, majd, mikor odaértek vele a célhoz, fellocsolják, a marha pedig magához tér.” Ilyen egyszerű…

Kormányosunk szüleinek háza a szigeten, mögötte a kukoricás 

Roger és egy tejet cipelő lovas Sta Catalina főutcáján

Tovább indultunk fő célpontunk felé, ami a jókora Isla Tórtolán található belső tóhoz vezetett. A tóhoz előbb meg kellett kerülni az ötvennyolc kilométeres szigetet, majd a túlfeléről egy keskeny kis csatornán keresztül kellett benavigálni. A csatorna hasonló volt az első nap délelőtti helyszínhez, de, ha lehet, még vadregényesebb volt. Buja növényzet, indák, bambusznád, rengeteg különféle madár és milliónyi ízeltlábú. Sajnos azonban nem értük el a tavat. A szigeten ugyanis egyesek marhákat tenyésztenek, és tolvajok többször is megdézsmálták a gulyát oly módon, hogy ez általunk is használt csatornán jutottak be a sziget belsejébe. Válaszlépésként a szigetlakók kivágtak egy fát és beleborították a vízbe, így téve áthatolhatatlanná a csatornát alacsony vízállás idején. Vissza kellett tehát fordulnunk, az élmény azonban mégis megvolt: láttunk egy jó nagy leguánt, ismét találkoztunk egy csapat hoacinnal, igaz, ezúttal csak hallottuk, de nem láttuk őket, távolról egy kajmánt is megpillantottunk, és egy óriásvidra is csak épp, hogy elbújt előlünk. Már kifelé tartottunk a csatornából, amikor hirtelen valami vörösre lettem figyelmes az egyik közeli ágon. Bőgőmajom volt, ráadásul harmadmagával! Az állat közelsége miatt nagyon jó képeket készítettem. Roger azt mondta, hogy negyven év alatt, amióta ő ezeket a vizeket járja, talán, ha kétszer látott ilyen közelről bőgőmajmot. Mi ez, ha nem mázli?

Kormoránok által őrzött szikla

Légykapó

Vadregényes táj...

Kalauzaim az Orinoco útvesztőiben

Bőgőmajom

Bőgőmajomné

Hazafelé menet megálltunk egy halászcsónaknál, és megnéztük, ahogyan behúzzák a hálót a legények. „Ezek a férfiak, rendszeresen kijárnak halászni, a fogott halat eladják, a pénzből rumot vesznek, jól leisszák magukat, aztán újra halászni indulnak. Jól ismerem őket, évek óta ezt csinálják.” – szólt a háttérmagyarázat.

Több hal = több rum

Hazafelé

Elköltöttük az ebédet, és utána autóval indultunk útnak, hogy a közeli erdőben meglessük a nyílméregbékákat. Azonban útközben egyszerre csak egy rácsos kapu állta el az útunkat: valaki önkényesen körbekerített egy hatalmas területet, és a földutat is lezárta, amit Roger már évtizedek óta rendszeresen használt, alig pár hete haladt ott el utoljára. Pech. Ilyenkor panaszt kell tenni ilyen-olyan embereknél, akik persze csak akkor foglalkoznak a dologgal, ha ismerik a panasztevőt, aztán legrosszabb esetben felkerül a dolog az illetékes minisztériumhoz, ahol vagy lesz valami a dologból, vagy sem. Én azt viszont nem tudtam megvárni, úgyhogy hazamentünk, és leheveredtem a függőágyba, miközben Guaco, az arapapagáj (spanyolul: guacamayo) az egyik szék támláján ült, és horkolásra emlékeztető hangot adott ki.

Guaco

Este elég szegényes vacsorát kaptam, viszont volt hozzá egy ital, amit az ún. Flor de Jamaica (Jamaica virága) nevű, egyébként a kertben növő virág megfőzésével nyertek. A főtt viráglevet citrommal és fahéjjal ízesítik, így jön létre az ital, amit utána lehűtenek. Érdekes íze volt, nem tudnám mihez hasonlítani. Chilében valószínűleg „fantázia ízesítésű” italnak nevezték volna. Nem volt rossz, de a rendes gyümölcslevet többre tartom. Vacsora után összepakoltam a hátizsákot, amennyire csak lehetett, és aludni tértem, de már alig vártam, hogy ismét vízre szálljunk.

Miközben reggeliztem, Guaco is kapott egy fél banánt, amit bámulatos ügyességgel hámozott, majd evett meg: egyik lábával kapaszkodott a pálmafába, amin ült, a másikkal megfogta a fél banánt, a csőrével pedig lehúzta a banánhéjat és falatozott, majd szükség esetén fordított egyet a banánon és ismét lehúzta a héjat. Öröm volt nézni. Szombatonként piacnap van a faluban, és Ciudad Guayanából meg más városokból is ide sereglenek az emberek, mert sokkal olcsóbb az élelem, szinte féláron van. Főleg halat és szarvasmarhát vesznek. Roger szerint a legtöbb árut már reggel nyolcra elviszik, de persze nem eszik meg, hanem jókora haszonnal továbbadják a városi piacokon. Nos, amit én láttam belőle, elég lehangolónak tűnt. Árusok nem sokan voltak, és a melegben a kampókról lógó, legyek által lepett halak és húsdarabok sem dobtak fel igazán. Megismerkedtem viszont egy német bácsival, aki szintén árulgatott, de csak tisztálkodószereket. Azt mesélte, hogy évtizedekkel korábban matrózként jutott el először Venezuelába. Annyira beleszeretett az országba, hogy mikor otthagyta a tengerészéletet, mindenét eladta, és Ciudad Guayanába költözött. Persze gyorsan akadt asszonyka is, aztán meg gyerekek, és a találkozásunkkor már nyolcvan fölött járó bácsi még mindig boldogan éldegélt. Igaz ugyan, hogy mivel az utóbbi hónapokban tizenháromszor törtek be hozzá és vitték el a portékáját, gondolkozik rajta, hogy a kereskedői életet feladja, de utólag Roger megnyugtatott, hogy a havi ötszáz eurós német nyugdíjából amúgy is királyként élhet, a kereskedést unaloműzésből csinálja. Egy embernél literes flakonokat láttam, bennük kék folyadékkal. „Az meg mi?” – kérdeztem Rogert. „Házi készítésű mosogatószer. Mivel már mosogatószert sem lehet kapni, az emberek találékonyak, ezt is maguk készítik úgy, hogy száraz szappant reszelnek le és vízzel keverik.” A piacra fényképezőgépet biztonsági okokból nem vittem, ezért még hazaugrottunk a felszerelésért, és irány az Orinoco!

Újra vízen

Először abba az irányba indultunk, ahol a folyó deltája tulajdonképpen kezdődik, és ahol az első nap is voltunk, mert az egyik mellékág torkolatában és magában a mellékágban rendszeresen felbukkannak a rózsaszínhasú folyami delfinek. A trükk az volt, hogy tettünk két-három kört a motorcsónakkal, és a delfinek bele-beleugráltak a csónak által keltett fodros vízbe. Azt kell mondanom, folyami delfint sokkal könnyebb meglesni, mint lefényképezni. Ezek az állatok ugyanis egyrészt többen voltak és mindig itt-ott bukkantak fel, tehát rendszerint már csak a fodrozódó vizet tudtam lefényképezni, miután alámerültek, másrészt nem is nagyon akaródzott nekik nagyokat ugrani, pedig Roger szerint bizony szoktak ilyet. A kegyelemdöfés persze azt követően történt, hogy némileg csalódottan tovább robogtunk: az egyik huncut delfin látványosan hatalmasat ugrott. Természetesen esélyem sem volt lefényképezni… bent a mellékágban sem volt több szerencsénk, de azért egy-egy hátúszót láttunk. A delfinek kedvenc helyeitől kicsit odébb szintén tettünk néhány kört a csónakkal, és akkor váratlan dolog történt: nagyjából tenyérnyi méretű halacskák tömkelege kezdett el jó fél méter magasra kiugrani a vízből, és sokan egyenesen a csónakban landoltak. Indián kormányosunkat egy szájon is találta. „Ennél könnyebben nem lehet halat fogni” – mondta Roger nevetve. „Ha még itt vagyunk negyed órát, egy mázsa halat is hazavihetünk.” Ez a halacska különösebben nem finom, legfeljebb hallevesbe használják, meg arra, amire nekünk kellett: csalinak.

Delfinhát

Halra les

Visszamentünk abba a folyamágba, ahol első nap a hoacinkolóniát láttuk. Persze ismét ott voltak, de már egyértelmű volt, hogy miért is volt akkora szerencsénk első nap: hiába volt ott egy rakás madár, hiába hallottuk az éktelen ricsajukat, szinte egyet sem láttunk, mind elbújt a bokrokban. Nem sokkal arrébb kikötöttünk, Roger pedig nekilátott feldarabolni pár halat a hatalmas machetéjével. Pirájahorgászás következett. Elővette a damilt, a végére horgot kötött, rátett egy darabot a friss csaliból, és úgy, ahogy volt, bedobta a vízbe. „Botra nincs szükség, elegendő, ha a damil végét kézzel fogod.” – mondta. „A trükk az, hogy egyszerűen hagyni kell, hogy a damilt sodorja a víz, nem kell mozgatni, mert a piráják a vér szagára mennek, és a szagot a víz sodorja oda hozzájuk. Előbb vagy utóbb, de úgyis ráharapnak. Amikor érzed, hogy kicsit jobban megfeszül a damil, meg kell rántani, aztán kihúzni a halat.” Azt is megtudtam közben, hogy vigyázni kell, ha az ember mezítláb akarna belemenni (a pirájáktól hemzsegő vízbe), mert az iszapban sok a tövises rája lapul, és szúrásuk rendkívül fájdalmas. Kicsit később már a csónakból horgásztunk, és nem sokkal azt követően, hogy bedobtam a csalit, kapásom is volt! Diadalittasan húztam be a csónakba életem első pirájáját. Roger gyorsan odavágta párszor a csónak falához, hogy nyugton maradjon. „Nagyon vigyázni kell velük, súlyos sebeket tudnak okozni, ha megharapnak” – mondta. Mondjuk, ezt magamtól is tudtam, a kormányos fiú vádliján éktelenkedett egy, pirája okozta seb. Főleg akkor szoktak harapni, amikor az ember megpróbálja kivenni a szájukból a horgot, ezért Roger különösen óvatosan vette ki a vasat a kis vadállatból. Fél óra alatt fogtunk vagy négyet-ötöt. Voltak köztük sárgahasú piráják meg ezüstszínűek is. Többször előfordult, hogy leharapták a horgot a damilról mindenestől, egyszóval a pirájahorgászás sok horgot igényel, mert az fogyó eszköz. Egyszóval velünk volt a horgászok védőszentje, és gazdag zsákmánnyal megrakodva tértünk haza. A pirájákat egyébként megeszik, de mivel rettentően szálkás a húsa, csak levesbe főzik bele. (A delfineknek egyébként szerencséjük van, mert azokat nem eszik meg, a kajmánok többségét viszont felfalták a helyiek, úgyhogy elég kevés maradt.)

Nem akarod, hogy megharapjon! 

Kezes bárány

Halász és zsákmánya

Zsákmányunkkal tehát visszaindultunk Piacoába. A kikötőben felkéredzkedett a platóra egy idősebb házaspár vagy harminc kiló liszttel. Arra kérték Rogert, hogy vigye őket haza, mert egy közeli hegyen laknak az erdőben, és nem tudják hazavinni a vásárolt árut. (Épp érkezett egy szállítmány liszt, mindenki elkapkodta gyorsan.) Hazavittük tehát őket. Nagyon aranyosak voltak, alig győztek hálálkodni. Ahogy kinézetük alapjén sejtettem, indiai származásúak voltak, a bácsi apja került Brit Guyanába, a házaspár pedig húsz éve költözött át Venezuelába. Anyanyelvüket, az angolt, rendkívül viccesen beszélték. Amíg a bácsi felcsapott nekünk egy-egy kókuszdiót, a mindig mosolygó néni körbevezetett a rendkívül puritán házikójukban, és ragaszkodott, hogy mindenképp fényképezzem le a hálószobát az előszobától elválasztó függönyökkel. Kint volt egy fával fűthető tűzhelyük arra az esetre, ha sok vendég jönne, a konyhában pedig egy gázpalackhoz kötött gáztűzhelyállt. A hálóban az ágyak fölött természetesen vastag szúnyogháló feszült. Ugyan muzulmánok voltak, mégis állítottak egyfajta karácsonyfát (valamilyen kaktuszfélét dísztettek fel égőkkel), mert mindenki így szokta arrafelé. Miután megettük a mézédes kókuszdiót és eltettük az ajándékba kapott házi készítésű chiliszószt, hazagurultunk.

Külső tűzhely

Háziasszony és konyhája

Előszoba/nappali és hálószoba a függöny mögött

Mikulásos matrica és "karácsonyfa"

Sült hal és főzőbanánpüré, majd búcsúzkodás következett. Mindent megköszöntem, adtam ajándékba egy tubus Piros Aranyat, aztán beültem az autóba, és Ninoska visszavitt Ciudad Guyanába. Volt azonban egy kis bökkenő. Sajnos elfogytak a jegyek az utam következő állomására induló buszokra. Venezuelában az a rendszer, hogy mivel rendkívül alacsony színvonalú a tömegközlekedés (kevés a busz és azok sem valami jók), jegyet csak az utazás napján lehet vásárolni. Ha ez azonban még nem lenne elég, ehhez társul, hogy sokszor jegyüzérek vásárolják fel a jegyek egy részét még rögtön nyitáskor, azaz reggel hét körül, és háromszoros áron adják tovább indulás előtt azoknak, akik mindenképp utazni kényszerülnek. Én is ebben reménykedtem, és nagyon vártam az este hét órát. Közben kiderült, hogy mivel nagyon sokan szeretnének még oda eljutni, ahova én, az egyik busztársaság mentesítő járatot is indít legfeljebb harminc fő részére, ha kifizetik a rendes ár két és félszeresét. (Ezt már önmagában mókásnak tartottam.) Persze én az ár tízszeresét is kifizettem volna, csak indulhassak útnak. Miután bizonyossá vált, hogy a busz tényleg elindul, elbúcsúztam Ninoskától is, és felszálltam a kisbuszra. Rajtam és a sofőrökön kívül mindenki brazil volt, mentek hazafelé, főként Manausba, az Amazonas-parti nagyvárosba. Ninoska szerint azóta, mióta Venezuelában ilyen rosszul mennek a dolgok, sok brazil jár Ciudad Guayanába vásárolni és plasztikai sebészeti kezelésekre. Ezek a brazilok is jól meg voltak pakolva mindenfélével (de biztos nem élelmiszerrel…)

Így alakult tehát a kirándulás az Orinoco deltájában. Talán a legnagyobb élmény ebben a három napban az volt, hogy olyan állatokat és helyeket láttam, amelyeket korábban a tévében, különböző természetfilmekben láthattam és láttam is, és most itt voltam élőben. Láttam a rikácsoló hoacinkolóniát, a rőt bőgőmajmokat, a falánk pirájákat, a huncut delfineket, szóval szinte alig jött, hogy elhiggyem, hogy ez tényleg velem történik. Roger egyszer azt mondta, hogy ha majd egy nap ismét javulna a helyzet, és a turisták visszatérnének, a deltavidéktől délre található, gyakorlatilag lakatlan és teljesen érintetlen, tizenkétezer négyzetkilométeres esőerdőben látna fantáziát, ahol állítólag ötszáz jaguár is él. Szerinte csak egy tábort kellene építeni valahova, és akár napi turnusok is mehetnének a dzsungelbe. Ötletnek nem rossz, biztos különleges érzés jaguárok bömbölésére aludni térni…! 

Búcsú