Angyali élmények

Negyedmagammal felültem tehát az éjszakai buszra, és Ciudad Bolívar felé indultunk. Ciudad Bolívar (Bolívarváros vagy esetleg Bolíváros) Venezuela legnagyobb államának, Bolívárnak a székhelye. Ezen a buszon – némi meglepetésre – nem latino zene ment, hanem a légkondi, de az kegyetlenül. Sajnos a kabátomat a csomagtérben hagytam, mert azt reméltem, hogy a pulóverem elég lesz, de eldöntöttem, hogy legközelebb előrelátóbb leszek… Az út Santa Elena és Ciudad Bolívar között Ciudad Guayanán keresztül vezet, a legtöbben le is szálltak már ott. Reggel fél hét körül érkeztünk meg. Mindannyian nagyon fáztunk, alig vártuk, hogy kiszálljunk a kellemes reggeli melegbe. Fogtunk egy taxit és elgurultunk szállásunkra, a Posada Don Carlosba. A főnök ismét egy német fickó, bizonyos Martin volt. Tudni kell, hogy az Orinoco partján épült Ciudad Bolívar városmagja régi, koloniális stílusú épületekből áll. A mi posadánk sem volt kivétel: gyönyörűen felújított többszáz éves épületről beszélünk. Mikor Marin megérkezett, rögtön elkezdtük szervezni a következő programot, és úgy alakult, hogy terveimmel ellentben nem másnap, hanem már aznap indulnunk kell. Összedobtuk tehát a legszükségesebbet, és fél tízre már a repülőtéren voltunk.

Ciudad Bolívar repülőtere egy kisrepülőtér, azaz többnyire nem sugárhajtású gépek, hanem motoros Cessnák és katonai gépek alkotják a gépparkot. Martin és anyai ágon venezuelai, de németül meglepően szép kiejtéssel beszélő lánya vitt ki bennünket a repülőtérre. Ettünk pár empanadát, ittunk egy sört, majd beszálltunk a kis Cessnába, és nekirugaszkodtunk a kifutópályának. Bizony, azóta nem ültem ilyen gépen, hogy Peruban átrepültem a Nazca-vonalak felett 2012-ben. Ha jól emlékszem, már akkor is azt írtam, hogy egy ilyen gépen olyan repülni, mintha az ember egy autóban ülne, a különbség annyi, hogy ha kinyitja az ajtót, többezer méter van alatta. Nos, ez most is így volt. Ettől függetlenül remek élmény volt a kis lélekvesztővel a felhők fölé emelkedni és dél felé repülni. Egy órán keresztül szeltük a levegőt, mire ismét Guyana mélyére értünk, a tepuik közé.

A gépmadár

Magányos tepui

Venezuela elsőszámú látványossága a Salto Ángel (kiejtve: szalto ánhel), azaz az Angyal-vízesés, amely 979 méteres magasságával a világ legmagasabb vízesése. Az útikönyv szerint tizenhatszor magasabb a Niagaránál, a víz 807 méteren keresztül ellenállás nélkül zuhan a mélybe. A vízesés egy hatalmas tepuiról, a Roraimánál sokkalta nagyobb alapterületű, ám alacsonyabb Auyantepuiról zuhan a mélybe. Nagyjából egy órája repültünk, mikor a pilóta szólt nekünk, hogy figyeljünk, mert megközelítjük az Auyantepuit. Nehéz szavakba foglalni a látottakat. Mindannyian tátott szájjal bámultunk, a fényképezőgépek pedig folyamatosan kattogtak. A barnás színű kopár sziklafal barnás színét megtörte a fennsíkot borító sűrű növényzet zöldje. Merőben más táj tárult elénk, mint a Roraimán látottak, ez sokkal inkább hasonlított az Elveszett világban leírt tájra. Gyönyörű, fákkal, bokrokkal és mezőkkel borított fennsík, a sziklafalon túl a tátongó mélység, a mélyben pedig sűrű esőerdő. A fő attrakció természetesen maga a vízesés volt. A pilóta több kört is leírt a géppel a vízeséssel szemben, hogy mindkét oldalon ülők jól szemügyre vehessék. A helyzet az, hogy mivel a száraz évszakban jöttünk, a vízmennyiség igen csekély volt az esős évszakban tapasztalhatóhoz képest, de még így is igen látványos volt a vízsugár, amely már az esés felénél szinte teljesen szétporladt, gyönyörű szivárványt hagyva maga mögött. A Sálto Ángel nevét a hiedelemmel ellentétben nem valamilyen mennyei lényről kapta, hanem az amerikai pilótáról, Jimmy Angelről, aki 1937-ben az Auyantepui tetején szállt le motoros kisgépével arany után kutatva. Jimmy gépe mind a mai napig Ciudad Bolívar repülőterének dísze. Miután tehát jónéhány tiszteletkört megtettünk a vízesés és a hatalmas tepui fölött, leszálltunk Canaima repülőterén, a Canaima Nemzeti Parkban. Helyileg tulajdonképpen félúton voltunk Ciudad Bolívar és Santa Elena között, tehát voltaképp visszafelé repültünk nem is keveset, viszont a helyzet az, hogy Canaima település és a mellette lévő Auyantepui csak légi úton közelíthető meg, közúton nem.

Salto Ángel 1

Salto Ángel 2

Salto Ángel 3

A hatalmas Auyantepui teteje

Magunk mögött hagyjuk a tepui fennsíkját

Az Auyantepui

Canaima repülőterén csak kitámolyogtunk a Cessnából: mindannyian teljesen a látottak hatása alatt voltunk. Aztán egyszer csak felvett bennünket egy indián az utazási irodánktól, és elvitt a szállásunkra. Kaptunk egy igazán jó ebédet (csak Danielnek nem ízlett, mert sem a paradicsomot, sem a sajtot nem eszi), majd pihenő következett, és neki is vágtunk a délutáni kirándulásnak a Canaima Nemzeti Parkban. Az indián település határában volt a Laguna de Canaima, azaz a Canaima-tó, amelynek különlegessége a számos vízesés volt, amelyen keresztül a Carrao folyó vize a tóban kötött ki. Egy német csoport társaságában szálltunk csónakba és indultunk el a vízesések irányába, amelyek a part és a jókora Anatolij-sziget között találhatók. A sziget nevét egy orosz úriemberről kapta, aki valamikor a XX. század közepén érkezett Canaimába, és a szigeten élt ésé halt is megpár évtizeddel később. Mikor az első, igencsak látványos ízeséstől nem messze kiléptünk a ladikból, felvettük a zoknit és a sziklákon végigmentünk a vízesésig, majd mögötte is végigsétáltunk, és élveztük a természetes „tusolót”. (Zokniban szinte egyáltalán nem csúszik az ember lába, még sikamlós köveken sem.) A remek fürdő után felmásztunk a vízesés tetejének szintjére, ahol újabb érdekesség várt: apró, egy centiméternél nem nagyobb békák. Barátságos kis jószágok voltak, ha valaki odatartotta a kezét, rögtön ráugrottak. Később meglátogattunk még pár vízesést (volt jó néhány…), az egyiknél lehetőség volt rá, hogy vagy tíz méter magasról fejest ugorjon az ember, de inkább nem éltem a lehetőséggel. Nem úgy, mint pöttöm indián kísérőnk és az ausztrál Dirk, akik szaltókat ugrottak az enyhén zöldes színű vízbe. Mint mindennek, ennek a túrának is vége volt, és hamarosan kikötöttünk a fövenyen, egy hatalmas mangófa árnyékában.

A Canaima-tó

A reptér "fogadócsarnoka"

Daniel, Ellen és jómagam a parton

Szép táj

Vízesések

Vízesések 2

A vízesés mögött

A vízesés mögött 2

Minibreki

Sok volt még hátra vacsoráig, és úgy döntöttünk, hogy hasznosan töltjük el az időt: vettünk egy üveg rumot meg egy üveg kólát, a lime ingyen volt a fáról, és a csillagokkal átszőtt venezuelai ég alatt négyen bepakoltuk. Vacsora után Dirk és Ellen, a német leányzó elvonultak, mi pedig Daniellel megbeszéltük az élet nagy dolgait, aztán alvás következett. De gondolatban lefekvéskor is ismét a tepui fölött repültem…

Szállásunk a nemzeti parkban

Egy hét után végre rendes ágyban alhattam, és sokkal jobb volt a közérzetem is reggelre. az izomlázam nem sokat enyhült, de bíztam benne, hogy majd jobb lesz. Reggeli után kivittek bennünket a reptérre, majd másfél óra várakozás után ismét felszállhattunk egy kis Cessnával. Kedvencem egyébként a gépen található „pánikgomb” volt, ami egy egyszerű fehér matrica a fekete műszerfalon, közepén egy piros pöttyel és egy felirattal: „Panic button. Press if everything else fails.” (Pánikgomb. Nyomja meg, ha már minden egyéb lehetőség csődöt mondott.) Muhaha! 

Egy óra volt, mire megérkeztünk Ciudad Bolívarba. A repülőtér előtt állították ki Jimmy Angel híres repülőgépét, amivel annak idején leszállt az Auyantepuira. Taxiba ültünk, majd irány a Posada Don Carlos. Miután kiderült, hogy hogyan és mikor utazunk tovább, ebédelni indultunk a bandával. Útközben volt idő egy kis városnézésre. Ciudad Bolívar régi városmagja egy dombra épült az Orinoco partján. Nemrég szerencsére a kormányzat kitalálta, hogy felkarolja a régi épületek restaurálását, így Ciudad Bolívar központja igazán csinos, takaros benyomást kelt a sok színes házikójával. A főtér – amely véletlenül Plaza Bolívar nevet viseli – a Latin-Amerikában szokásos külsővel rendelkezik, és hatósági épületek veszik körül, valamint a templom. A csoport egy kínai étkezde mellett döntött, hát, oda mentünk hát. A hely olyan volt, mint a kantinok a rendszerváltás előtti Romániában: szocreál épületbelső, néhány lepattant asztal, egy üres ételes pult és egy mini tévé a sarokban, amely épp az elnök beszédét közvetítette. A kínai fickó a pultban nemigen tudott spanyolul, de rámutattunk pár ételre az étlapon, és egy idő múlva hozta is. Innivalóként csak kólát vagy kólát lehetett választani, így kólát ittunk. (Már napok óta állandóan kólával itatnak bennünket minden programon…) 

Jimmy Angel gépe

Ciudad Bolívar belvárosában

Plaza Bolívar

Ebéd után visszamentünk a kellemes hangulatú posadába, leheveredtünk és vártuk, hogy a tulaj, Martin kivigyen minket az autóbuszhoz. Valószínűleg a teljes út leghosszabb buszozása előtt álltam, a cél Mérida városa volt. Ellentől és Dirktől elbúcsúztam, Daniellel folytatom tovább az utamat. Ellen Caracasba megy és Bogotába repül, Dirk pedig pár napot a tengerparton tölt, majd indul Rióba a karneválra. Nekem pedig maradt a másfél napos buszozás. Bekészítettem a pulóveremet és a kabátomat is, nehogy fázzak majd a buszon…