Egy jó kávét, señor?

Ha Kolumbia, akkor kokain kávé! Az ország a világ egyik legnagyobb kávétermesztője, a kávé szerelmeseinek tehát szinte kötelező ellátogatniuk egy kávéültetvényre, ha errefelé járnak. Én ugyan évente jobbára csak egy kávét iszom, mivel egyáltalán nem szeretem, de gondoltam, ha már erre járok, mindenképp meglátogatok egy ültetvényt. A Zona Cafetera, azaz a kávékörzet Medellíntől párszáz kilométerre délre, az Andok lankái között helyezkedik el. A környéken van három nagyobb város és sok kis falu, utóbbiak környékén rengeteg kávéültetvény található.

Hajnali fél négykor keltem, és kifejezetten morcos állapotban érkeztem meg Medellín Déli Autóbuszpályaudvarára. A biztonsági őr, akitől kérdeztem, hogy hol tudok jegyet venni a buszomra, rögtön közölte, hogy én ugyan hiába is jöttem, mert ilyenkor ugyan semmiféle busz nem indul. Mivel azonban több forrásból is úgy értesültem, hogy bizony van busz, megköszöntem a kéretlen tájékoztatást, és megkerestem a jegyirodákat, melyek közül természetesen több már nyitva volt. Gyorsan megvettem a jegyem, és vártam a kocsiállásnál a busz indulását. Szép nagy busz volt, már láttam magam előtt, ahogyan kinyújtom a lábaimat és alszom egy jót reggelig. Már a csomagom is bent volt a raktérben, amikor azonban fel akartam szállni, a sofőr „segédje” hűvösen közölte, hogy én egy másik busztársaság járatára vettem jegyet, és nem velük fogok menni, hanem a két kocsiállással arrébb álló furgonnal. A másodperc töredéke alatt két dolog is világosság vált számomra: egyrészt ezek szerint több, hajnali fél ötkor ugyanoda induló busz is van ezt persze senki nem mondta előre), másrészt pedig, mivel furgonnal megyek, a helyem elég szűk lesz, és végig latino zenét fogok hallgatni jó hangosan. Sajnos igazam lett. Esélyem sem volt aludni. Meg kell jegyeznem, hogy érdekesképpen indulás után a sofőr mégjobban felhangosította a zenét, pedig már induláskor sem volt halk. Olyan témájú nóták mentek - pár órán belül többször is -, hogy: „ha elment, hát elment, vissza se jöjjön”, továbbá: „a nőnek csak a pénzed kellett, nem a szerelmed”, meg ilyenek. (Aki szereti magát ostorozni, előbbit itt meghallgathatja.) Ráadásul valahol a semmi közepén megálltunk, hogy a sofőr elszívhasson egy cigarettát és nyugodtan megreggelizhessen. Viszont köszönhetően annak, hogy (immáron jóllakott) sofőrünk valószínűleg fék helyett is mindig csak a gázpedált nyomta, hat óra alatt meg is érkeztünk úticélomhoz, egy Armenia nevű városba. A szó maga azt jelenti, hogy „Örményország”. (Az egyik taxisom Santa Martában mesélte, hogy Armeniába való, mire kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy ilyen néven létezik egy ország is; azt mondta, valahol olvasta, hogy van ilyen ország, de azt nem tudná megmondani, hogy hol.) Armeniában gyorsan utánanéztem, hogyan tudnék majd továbbutazni következő úticélom felé, majd felszálltam egy kis helyközi buszra, amely a közeli hegyi faluba, Salentóba vitt. Salento természetesen csak egy a sok lehetőség közül, én azért ezt választottam, mert itt található Kolumbia egyik legszebb természeti látványossága, a Valle de Cocora (az Óriás viaszpálmák völgye is), így két legyet üthettem egy csapásra.

Salento

Az első hostalban ugyan nem volt már szabad hely, a másodikban viszont igen. Egy idősebb néni volt a főnök, a szobát pedig egy Karen nevű, ötvenes kanadai hölggyel meg egy svéd párral osztottam meg. Karen egyéves latin-amerikai úton volt, és nálam kicsivel később indult el. Gyorsan begyűjtöttem tőle a számomra szükséges információkat, miközben lepakoltam a cuccaimat, aztán kicsit rendbeszedtem magam, és elindultam a kávéültetvények irányába. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy borvidéket: több ültetvény van, mindegyikhez tartozik egy házikó, ahol az embert kávéval kínálják, és kérésre körbevezetik az ültetvényen, bemutatják a kávékészítés folyamatát, és természetesen vásárlási lehetőség is van. Én valami kevésbé turistásat szerettem volna, így az öreg Don Elias bioültetvényét választottam. Salentóból bő egy órát kellett talpalni ez földúton. Kétoldalt zöld hegyoldalak, erdők, dús legelők látszódtak. Körülbelül négy kilométernyi gyaloglás után betértem egy házikóba, és kértem egy maracujalevet meg két banánt. A húsz forintért árult banánok hatalmasak voltak, szerintem darabja volt legalább harminc-harmincöt deka. Kérdezem az eladónénitől, hogy ezek biztos banánok-e, nem véletlenül túlérett főzőbanánok (a végén ugyanis még azok is besárgulnak). „Neeem,” – mondta – „ezek rendes, édes banánok.” Kihozott pár banánt a házból. „Ezek főzőbanánok” – mutatott a szinte pont ugyanúgy kinéző túlérett, tehát sárga főzőbanánokra. „Hát, ránézésre én nem látok különbséget a kettő között” – mondtam némileg bizonytalanul. Erre hangosan felnevetett, visszament a házba, és otthagyott a banánjaimmal meg a gyümölcslevemmel. Így jártam hát. 

Szép út 

Reklámtábla

Tájkép

Sok a zöld

Útközben

Banánpálmákkal elválasztott kávéültetvények. A cserjéket rendkívül sűrűen ültetik

Itt már közel volt Don Elias háza

Mikor odaértem Don Elias házához, mely egy banánpálmákkal sűrűn benőtt utcácska végén bújt meg, már vagy tízen várták, hogy kezdődjön a túra. Don Elias inkább egy fiatal fickóra hagyta a túravezetéssel járó piszkosmunkát, és bevonult a házba. Előtte azonban kölcsönkértem a tollát, hogy miközben bejártuk az ültetvényt, feljegyezhessem az alábbiakat: 

Az ültetvényt családi vállalkozás keretében művelik. Összesen négy hektáron nyolcezer tő kávéjuk van, ezen évente három-négy tonna kávé terem. Két fajtát termesztenek, az arabicát és a colombiát, ezek azonban tulajdonképpen ugyanazok, a különbség csak annyi, hogy az arabica termése éretten piros, a másiké sárga. Ugyan az időjárás lehetővé tenné, hogy egész évben folyamatosan szüreteljenek, mégis évente csak két alkalommal, április/május, valamint november/december fordulóján szüretelnek. A szüret kézzel történik, minden szemet egyenként, kézzel kell leszedni a növényről. A kávéültetvényen azonban a kávé mellett számos egyéb haszonnövény is megtalálható. Az avokádófák árnyékot adnak a kávécserjének, termésüket pedig nem szedik le, hanem hagyják leesni, így az avokádó trágyaként kerül be a földbe, így táplálva a kávét. Pár tő chilipaprikát is termesztenek; a paprikát vízzel keverik, és ezzel a csípős oldattal permetezik a kávécserjét, hogy megóvják a kártevőktől. (Mivel az ültetvény bio, ezért vegyszerek alkalmazása kizárt.) helyenként maniókát is termesztenek, mivel annak gyökere megfogja a talajt, és az stabilabbá válik, kisebb a földcsuszamlás veszélye. Ez azért lényeges, mert az ültetvény egy nagyjából negyvenöt fokos hegyoldalon található, és sokat esik az eső.) A szintén itt-ott növő citrusok (lime, narancs, mandarin) kivonják a savakat a földből. A banánpálmák hatalmas leveleikkel szintén árnyékot adnak, ráadásul rendkívül igénytelen növények. Az talán köztudott, hogy miután a gyümölcsöt levágják a pálmáról, a banánpálma elhal. Azt viszont én sem tudtam, hogy a banánt nem kell újra vetni: a törzsét gyökeréig le kell vágni, és utána „hamvaiból újjáéled”, azaz újranő, ráadásul rendkívül gyorsan: négy hónap alatt akár négyméteresre is megnő, kilenc hónaposan pedig már majdnem ismét szüretelhető! Ezért is olyan olcsó a banán, hiszen tulajdonképpen ingyen van, a természet ajándéka. De visszatérve a kávéhoz: különböző, illatos gyümölcsöket is termesztenek a kávécserjék közvetlen közelében. Ilyen például az ananász. Ezeknek a növényeknek az erős illata ugyanis elvonja a kártevő rovarok figyelmét a kávéról, így inkább a gyümölcsöket termő növényeket dézsmálják meg. Viszont, mivel van egy olyan szokásuk, hogy először a növényt támadják meg, és csak azt követően magát a gyümölcsöt, rendszerint a gyümölcsnek van ideje kifejlődni, és az ehető. (Itt kell megjegyeznem, hogy most láttam először vörös ananászt.) Van egy nagy komposztálójuk is, ahol a különböző növényi hulladékból több havi erjesztés után komposzt lesz, amely a cserjék termelékenységét tíz százalékkal emeli.

A bal oldali pálma 4, a mellette lévő 9 hónapos 

Vörös ananász

Az ültetvényen

A kávécserjék legfeljebb huszonöt évig élnek, azonban az ültetvényen legfeljebb tizenhét éves korukig dolgoznak velük, utána újat ültetnek. A cserje terméshozama nyolcévesen 80%-kal csökken, ilyenkor a növény felét visszavágják (az eljárás neve: la soca del café). A kávécserje virágai öt napig léthatók, utána a szirmok lehullanak. Mivel a cserje hermafrodita (hímnős), beporzásra nincs szükség, a gyümölcsök hat hónap alatt érnek be. A kávé virágjának állítólag jázminhoz hasonló illata van (én személy szerint nem éreztem ilyesmit), ezért néha parfümhöz is felhasználják, de ha a virágot leszedték, természetesen gyümölcs sem lesz, tehát el kell dönteni, hogy akar-e az ember kávét vagy sem. A kávécserje akár hat méter magasra is megnőhet, de mivel egyrészt egy ilyen magas fáról elég nehéz lenne kézzel szüretelni, másrészt a magasság a terméshozam kárára is megy, amint a cserje eléri az 1,8 m magasságot, a tetejét lemetszik, így – egy ideig – elejét veszik a további növekedésnek. ezt az eljárást nagyjából négyévente kell megismételni. A kávét a legjobb a hegyekben, 900 és 2000 m közötti tengerszint feletti magasságon termeszteni, ahol az évben a száraz és az esős napok aránya lehetőleg fele-fele kell legyen. Vezetőnk még azt elmondta, hogy létezik egy bizonyos kártevő, melynek spanyol neve „la broca”. Ez az állatka belefúrja magát a kávészembe, és belülről rágja a kávészemet. Minden hónapban át kell nézni a teljes ültetvényt, azaz minden növényt szemenként annak érdekében, hogy ezt a problémát kiszűrjék. a fertőzés onnan látszik, hogy a kávébabon fekete foltok jelennek meg. Ha broca által fertőzött növényt találnak, azt azonnal el kell égetni. 

Sétánk végeztével visszaértünk a házhoz, és miközben Don Elias felesége már javában főzte nekünk a kávét, meghallgattuk, hogyan is dolgozzák fel a leszüretelt kávészemeket. 

- Először a nyers gyümölcsöt egy speciális darálóba teszik, amely elválasztja a gyümölcshúst a kávébabtól. A gyümölcshús – vagy, ha úgy tetszik „héj” vagy komposzt lesz, vagy eladják olyanoknak, akik például teaként használják. (A budapesti teaházakban néha lehet is kapni „kávéteát, akárcsak „kakaóteát”.) Az így kapott kávébabot egy éjszakán át mindenféle beavatkozás nélkül egy nagy kádban érlelik. Másnap annyi vízzel öntik le, hogy a szemeket jól ellepje, és azokat a kávészemeket, amelyek feljönnek a víz felszínére, mint alacsony minőségűt, eltávolítják. Ezekből vagy szintén komposzt lesz, vagy eladják olyan cégeknek, amelyek alacsony minőségű kávét adnak el. Vezetőnk azt mondta, hogy az ilyen selejtet rendszerint a Nescafé vásárolja föl, de a nemzetközi márkák egyébként is sok selejtkávét vesznek és értékesítenek. Hozzátette, hogy a magas minőségű kolumbiai kávé 95%-át exportálják, az országban csak 5% marad, de azt sem a kolumbiaiak, hanem a turisták isszák meg. 

A speciális daráló

- A második fázis a szárítás. Az excelso, azaz jó minősítésű kávészemeket fóliasátorban szárítják az időjárástól függően nyolc-huszonöt napon keresztül. A kávé ilyenkor világosbarna és szerintem úgy néz ki, mint a földimogyorószem héj nélkül. A rossz minőségű kávét is meg kell szárítani, és azt követően lehet értékesíteni vagy komposzt céljára ledarálni. A rossz minőségű kávé rendszerint sötétbarna.

Szárad a jó minőségű kávé

Szárad a rossz minőségű kávé

A fóliasátor

- Ha a kávé eddig a fázisig eljutott, a termést kettéosztják: 70%-ot leadnak a Kávészövetség számára, amely minden egyéb folyamatot – az értékesítést is beleértve – maga végez, a termelő a kávé további sorsáról nem tud. A másik 30%-ot a termelő, azaz Don Elias dolgozza fel és értékesíti. A következő fázis során el kell távolítani a kávészemeket borító vékony hártyát, mely tapintásában a földimogyorót fedő sötétbordó héjra emlékeztet. Ezt korábban szemenként, kézzel végezték, amivel egy kilót egy óra alatt sikerült megtisztítani, mostanra azonban már egy általános darálót alkalmaznak erre a célra, amelynek elejére egy speciális előtetet szereltek, amely szelepként működik. Ha tágra van állítva, a kávét nem darálja meg, csak a héjat szedi le róla. Remek találmány!

Az általános daráló rajta a szeleppel

- Ha a kávészemen már nincs rajta ez a héj vagy hártya, zöld kávéról beszélünk, mely készen áll a pörkölésre. A kávét kilogrammonként pörkölik oly módon, hogy egy órán keresztül nyílt tűz fölött folyamatosan kevergetik. A pörköléshez negyvenöt percre van szükség, azonban a különféle ízléseknek megfelelően különféle időkig pörkölik a kávét. Háromnegyed óra a lágy, enyhe pörkölés, egy óra a közepes, és egy óra húsz perc vagy több az erős pörkölés. Tudni kell, hogy a sötétebb, tovább pörkölt kávé alacsonyabb koffeintartalmú, valamint, hogy a pörkölés során a kávészemek kissé megpuffadnak (popcorn-effektus). Egy nap alatt körülbelül három-négy kilogramm kávét pörkölnek meg, mivel a pörkölésre esténként kerül sor, napközben ugyanis mindenki az ültetvényen dolgozik.

A szakértő magyaráz

Pörkölt kávé

- Az utolsó lépés az őrlés, amit ugyanazzal a darálóval végeznek, mint a héj eltávolítását, csak a szelepet szűkre veszik 

Miután tehát végigkövettük a kávé útját a cserjétől az őrlésig, ideje volt a csészéig is eljutni: jött is a barna nedű, és én is felhörpintettem egy csészével, bár a többiekkel ellentétben én tettem bele cukrot. (Még meg kell jegyeznem, hogy a kávé érdekesképpen szinte egyáltalán nem volt keserű.) Ez volt hát a kávéültetvény. Ugyan biztosan nem fogok ezek után sem kávét inni, de sok érdekes információval lettem gazdagabb, és miután vásároltam is a kávéból, jókedvűen baktattam vissza Salentóba.

Kávé!

Frissen főzött kávémmal

Első dolgom volt, hogy valami harapnivaló után nézzek. Ilyenkor, hétvégente a főtéren csomó sátrat állítanak fel, ahol különféle finomságokat lehet kapni, főleg pisztrángot, sült banánt, és kolumbiai ételspecialitásokat. Mivel pisztrángot már ettem, a kolumbiai ételspecialitásoktól pedig úgy döntöttem, inkább tartózkodom, ezért a kézenfekvő megoldás a sült banán maradt. Ez úgy készül, hogy a banánt sütni kezdik, majd egy ponton kiveszik az olajból, összelapítják, hogy akkora legyen, mint egy lángos, majd ropogósra sütik. Különféle feltétekkel tálalják, pl. gombával, fokhagymával, sajttal, stb. Én a sajtos-garnélás változatot kértem. Igen finom volt, és jól csúszott hozzá a Poker sör. (Egyébként megint konstatáltam, milyen széleskörűen felhasználható a főzőbanán, és igazán sajnáltam, hogy nálunk csak fényévente egyszer lehet kapni, és olyankor is nevetségesen drágán.) A délután hátralevő részében a csinos utcácskákon sétálgattam és néztem, ahogyan a – nagyrészt belföldi – turisták sokasága egyik üzletből megy a másikba. A főtéren a templommal szemben elég sok, még a II. világháborút idéző öreg dzsip álldogállt. Ezeket használják ugyanis a helyiek a kávéültetvények közötti közlekedésre. Hazaérve már alig vártam, hogy végre alhassak…

Salento főtere a templommal

Sajtos-garnélás sült banánom

Őskövület dzsipek a főtéren

Salento egyik forgalmas kis utcája

Az óra reggel fél hétkor kíméletlenül csörögni kezdett. Némileg kelletlenül másztam ki az egyébként kifejezetten kényelmes ágyból, és indultam el a főtér irányába. Abban reménykedtem, hogy esetleg tudok majd reggelizni valamit (a hostalban ugyanis csak nyolctól volt reggeli), de még semmi sem volt nyitva, így ismét be kellett érnem két hatalmas banánnal, amit az egyik korán kelő utcai árustól vettem. Mint említettem, a környéken az ősöreg dzsipek számítanak a fő közlekedési eszköznek. Egy ilyen autócsoda platóján volt szerencsém húsz percet zötykölődni, mire a Valle de Cocora bejáratához értünk. A muzeális korú járművek, melyek közismert neve Willy’s Jeep, háromsebességesek voltak (plusz egy rükverc), legmagasabb sebességük pedig 100 km/h volt. Ez ugyan sokat nem számított, lehetett volna a duplája is, negyvennél többel úgysem haladtunk. Jó ötórás, körülbelül tizenkét, tizenhárom kilométeres gyalogtúra állt előttem, rögtön nekivágtam tehát, ahogy kiszálltam.

Valle de Cocora

A túra első szakaszában látott táj teljesen szürreális volt: pontosan úgy nézett ki, mint egy alpesi hegyoldal, fákkal, legelésző foltos bocikkal, kis parasztházakkal… csakhogy itt-ott hatalmas, becslésem szerint legalább ötven méter magas viaszpálmák tarkították a látványt! Az út enyhén emelkedett, majd kettévált: az egyik ingyenes volt, a másikért háromezer pesót kellett ugyan fizetni, de állítólag szebb volt, mint az ingyenes, mert keresztülhaladt a pálmaerdőn. Kifizettem a pénzt és ezt választottam. Nem tudom, milyen volt a másik útvonal, de ez tényleg nagyon szép volt, nem véletlenül nevezik a völgyet az egyik legszebb vidéknek egész Kolumbiában. Mentem, mendegéltem, és szinte észre sem vettem, máris beértem az esőerdőbe. Mondanom sem kell, nem gondoltam, hogy megint itt kötök ki, de ha már így alakult, nem bántam a dolgot. Ez ugyan kicsit másmilyen volt, mint a Sierra Nevada de Santa Martában látott dzsungel, de a sűrű erdőség meg az egzotikus növények itt is megvoltak. Már vagy két órája gyalogoltam egyes egyedül, és arra kezdtem gondolni, hogy talán valami nem stimmel, és esetleg rossz úton haladok, mikor egyszer csak egy útjelző táblát pillantottam meg: még 1,8 km az első állomásig, La Montañáig. A hely nem volt ugyan több egy tanyánál, de mégis valami.

Hegyoldal, tehenek, tanya, pálmafák...

Az óriás viaszpálmák völgye

Nagyon magasak

Nagyon, nagyon magasak

Az útközben, tőlem jobbra látható táj 

A völgy egészen magasról

Az út kevésbé "dzsungeles" része

Montañában

Az út "dzsungelesebb" része

Innen újabb bő kilométer következett javarészt lefelé a meredek hegyoldalon. Egy nagyvonalúan hídnak nevezett pallón keltem át a szintén nagyvonalúan folyónak nevezett patakon. Nem sokkal később egy jókora táblával találtam magam szembe: „Acaime. A belépődíj ötezer pesó. Csak fizetés esetén haladhat tovább ezen az úton.” Felkaptattam hát Acaiméig, ami szintén egy tanya volt. Kifiuzettem a ház urának az ötezer pesóját, cserébe kaptam egy kis rózsaszínű karszalagot. Ezzel léptem úgy ötöt, majd odaadtam a ház asszonyának. (Többen már fel is kötötték maguknak a karszalagot, és eléggé csodálkoztak, hogy pár méter elteltével rögtön vehették is le…) A hölgyeménytől kértem és kaptam egy pohár frissítő chicha de piña nevű italt, ami valamilyen erjesztett ananászlészerűség volt. Kicsit a sörre hasonlított, csak édes volt, és enyhe ananászíze is volt. A közelben egy ormányos medve téblábolt, a ház előtt egy rakás kolibri röpdösött megállás nélkül. A házigazdák kis, cukros vízzel teli itatókat helyeztek ki nekik, hogy a kedves vendégek – ha már ötezer pesót fizettek – könnyen megfigyelhessék és lefényképezhessék őket. A megfigyeléssel nem is volt gond, sokkal inkább a fényképezéssel. Ezek az aprócska madarak ugyanis rendkívül gyorsak, és nem folyamatosan repülnek, hanem ide-oda cikáznak, ami nagyon nehézzé teszi a fényképezésüket. Jobb híján azt a taktikát választottam, hogy kiválasztottam egy közeli ágat, amelyen rendszerint megpihentek pár másodpercnyire, beállítottam a zársebességet 1/6400 másodpercre, és vártam, hogy egy madárka berepüljön a képbe. Legalább százötven fényképet készítettem, ha nem többet, de szerencsére igen jó pillanatokat is sikerült megörökítenem. Elégedetten folytattam tehát a gyaloglást.

A maci

Pár kolibris fotó:

A túra egyébként egy körút volt, azaz nem ugyanazon az útvonalon lehetett visszaérni, mint amelyiken az ember elindult. Útközben derült csak ki, hogy én az elején a rossz irányba indultam el, és fordítva haladtam az útvonalon. Sebaj, mindkét irányba ugyanolyan hosszú volt. Útközben legalább öt-hat hidaknak nevezett tákolmányon kellett végigegyensúlyoznom a patak fölött. Még Salentóban kaptam egy rövid leírást a túráról, és kifejezetten felhívták rá a figyelmet, hogy egyszerre csak egy személy tartózkodjon a hidakon, ez nyilván nem volt véletlen. Ahogy telt-múlt az idő és egyre fogyatkozott a végcélomig hátralévő táv, úgy ritkult az erdő és úgy sokasodtak a turisták. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét a mezőn haladok, és egymás után jönnek a kirándulók: párok, kisgyerekes családok, valami kutyaklub tagjai (vagy nyolc-tíz ember nyolc-tíz nyáladzó, morgó bulldoggal), meg pár, lóháton érkező figura. Muszáj megjegyeznem, hogy a lovascsoportok esetében a gyalogosan közlekedő lovász mindig belekapaszkodott az utolsó ló farkába, amit elég mulatságosnak találtam. A táj hasonló képet mutatott ahhoz, amit a túra elején láttam (tehenek, pálmafák), de azért nem volt annyira lenyűgöző. Utolsó érdekességként egy jókora pisztrángtenyészetet láttam az út mentén, rögtön a főút mellett. Fóliával fedett medencék sokaságában éldegéltek a halacskák egészen addig, amíg valakinek a tányérján nem végezték.

Híd, patak, esőerdő

A fák közül kiérve

Tehénkék lent, pálmák fent

Hegyoldal

Véget ért tehát a túra, de mivel a dzsipre még várni kellett, úgy gondoltam, eszem egy pisztrángot, hiszen biztos friss, hiszen ott a tenyészet pár lépésnyire. Csalódnom kellett: a konyhakész, fagyasztott pisztrángot ugyanis lezárt fóliából vették elő, utána sütötték meg vaslapon. (Belestem a konyhába.) Nem egészen értettem a dolgot, de mindegy. Lényeg, hogy rendkívül finom pisztrángot ettem ismét: egy kilapított sült banánon feküdt a középen kétfelé hajtott hal, rajta sajtos, gombamártás. Nem is kellett citrom hozzá. Mikor ismét Salentóban voltam, úgy döntöttem, mégsem vágok neki a késődélutáni buszos útnak, és a délutánt inkább pihenéssel töltöttem. Úgy éreztem, eléggé rászolgáltam már, nem sokat aludtam az utóbbi napokban. Vettem hát egy jókora, háromnegyed literes Poker sört, heverésztem, és az út hátralévő részét tervezgettem.

Pisztráng, alatta a kilapított banán

750 cm3