Ciudad Perdida, az elveszett város

Ugyan ki ne szeretne egyszer Indiana Jones bőrébe bújni, és ősi romvárosok után kutatni a dél-amerikai dzsungelben? Kolumbiában bizony erre is lehetőség van! (Némileg civilizált körülmények között természetesen.)

Ciudad Perdida, magyarul az Elveszett Város, Santa Martától nem messze, a Sierra Nevada hegységben található. A hegyekben nagyjából kétszáz régészeti helyszínt tartanak nyilván, ezek közül Ciudad Perdida, vagy indián nevén Teyuna az egyik legnagyobb és legjelentősebb, fénykorában több mint kétezer lakosa lehetett. A várost valamikor a XI. század környékén építették a tayrona indiánok, egy azóta már kihalt törzs. A település nagyjából a spanyol hódítás idején „veszett el”, és csak 1975-ben (azaz kb. 65 évvel Machu Piucchu „felfedezése” után) fedezte fel „hivatalosan” a kolumbiai kormány azt követően, hogy egy Franky Rey nevű sírrabló elkalauzolt pár régészt a romvároshoz, igaz a helyi indiánok már 1956 óta tudtak a hely létezéséről. Az első régészcsoport 1975. szeptember 26-án lépett a helyszínre. Abban az időben a romvárost Zöld Pokolnak (Inferno Verde) hívták, mert rendkívül nehéz volt megközelíteni, és a rengeteg szúnyog is nagyban nehezítette a feltárást. Mire a régészek megérkeztek, a kincsek javát természetesen már elvitték a sírrablók, de a régészek is zsebre tettek egyet, s mást. A maradék a bogotái és a már általam is megnézett Santa Marta-i Aranymúzeumban látható.

Köd, dzsungel, kövek: az Elveszett Város

Mint azt „Az utazás szervezése” című bejegyzésben említettem, az út egyik legfontosabb programja, és egyben annak indoka, hogy a Venezuela-Kolumbia országpárost választottam úticélul, a Roraima mellett az Elveszett Város volt. Az utazásom idején – főleg otthon – sokakat aggasztó Zika vírus ugyan okozott némi fejfájást a döntésben, de egyrészt mások, akik visszajöttek a túráról, kevés szúnyogról számoltak be, másrészt a Santa Marta-i hostalban dolgozó egyik lány azt mesélte, hogy két héttel korábban a városban fertőződött meg a vírussal, tehát nagyjából teljesen mindegy, hogy hol vagyok, a veszély ugyanúgy fennáll. Ráadásul azt mondta, hogy pár nap után elmúlt neki, úgyhogy nem kell túl komolyan venni egyébként sem. Lefoglaltam hát a túrát. 

Első nap

Február 3-án reggel még elszaladtam venni egy repülőjegyet, majd fél tíz felé összegyűltünk az utazási iroda Santa Marta-i irodájában. Rövid eligazítás után beültünk a terepjáróba (természetesen Toyota Land Cruiser volt ez is), és elindultunk. Célunk a beszédes nevű Machete falucska volt, amit El Mameynek is neveznek. A csoportomban két, Japánban élő középkorú amerikai fickó, egy középkorú brit pár, egy svéd fickó, két viking kinézetű fiatal norvég srác, három belga figura és jómagam voltunk. El Mameyben gyorsan megebédeltük a cipőtalpra emlékeztető marhaszeletet, majd felvettük a hátizsákot és nekivágtunk az útnak. Vezetőnk egy idősebb helyi lakos volt, aki az Argemiro nevet viselte, de Archie-nak szólíttatta magát. Volt egy tolmácsunk is, egy elég fura bolíviai fickó, aki rendszerint öblös röhögésével vonta magára az emberek figyelmét. Állítólag sokáig focizott a bolíviai első osztályban, de aztán valamiért mégis Kolumbiában kötött ki idegenvezetőként. Rendes fickó volt ugyan, de pont a feladatában, az angol tolmácsolásban gyengélkedett. Fél órával azt követően, hogy felkerekedtünk, már be is értünk az esőerdőbe.

A dzsungel… Az élőlényeknek ezen hatalmas kiterjedésű, lüktető, élő masszája mindenkit magával ragad, aki oda téved. A színek, a hangok, az illatok eme rendkívüli kombinációja talán semmilyen más biomra nem jellemző. Ahol megtalálható a piros, a kék, a sárga, a barna, a szürke, valamint a zöld számtalan árnyalata. Ahol a madarak egzotikus hangja vegyül a rovarok zümmögésének, a fű zizzenésék és az apró ágak reccsenésének szinte állandó hangjával. Minden él és mozog, és az ember csak egy képzetlen látogatónak érzi magát ebben a zöld birodalomban, ami a magamfajta irodában, számítógép előtt ülő európai puhány számára legalább annyi veszélyt rejt, mint amennyi élményt. Persze szerintem az élmény ér annyit, hogy az ember állalja a veszélyt…

Valahol a dzsungelben

Szorgoskodó levélvágó hangyák

Az út első szakasza egy bő négyórás túrából állt, hegynek fel, hegynek le. Ezúttal okosabban válogattam meg a túrafelszerelésemet, mint a Roraimánál, ennek köszönhetően (meg annak, hogy sokkal jobb fizikai formában voltam, mint pár hete) viszonylag könnyen vittem a hátizsákot. Amivel azonban nem számoltam, az a rendkívül magas páratartalom. Alig fél óra elteltével facsarni lehetett a ruháimból a vizet, és ez a nap többi részében sem változott. Archie mellesleg megemlítette, hogy elég sok mérgeskígyó ólálkodik a környéken, nem sokkal korábban az egyik megmart egy öszvért, amely bele is pusztult. Ettől az információtól persze senki nem lett boldogabb, csak az egyik amerikai fickó jegyezte meg találóan, hogy „elvégre a dzsungelben vagyunk”, és be kellett látnom, hogy igaza van. Az ezen a napon teljesítendő útvonal egy eléggé poros úton vezetett végig, amelyen néha motorok is közlekedtek, jókora porfelhőt hagyva maguk után. Az út kétoldalán sűrű erdő volt, azzal a különbséggel, hogy egyik oldalon a hegyoldal magasodott, a másikon pedig gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő, szintén erdővel borított völgyre. Nagyjából félóránként volt egy kis viskó, ahol élelmes indiánok a rendes ár kétszereséért árulgattak italokat a kitikkadt és alsóneműig izzadt turisták számára. Félúton, az egyik viskónál görögdinnyével vártak bennünket. Rendszerint nem szoktam megenni a dinnye magjait, de ezúttal nem gondolkoztam sokat: felfaltam az egészet magostól, mindenestől. Az aznapi második szakaszon a fehér poros utat felváltotta a vörös színű, ám sokkal kevésbé poros út. Nagyjából fél öt volt, mire megérkeztünk első táborhelyünkre, az Ádám táborba (Campamento Adán) amely egy patak partján helyezkedett el a hegyoldalban. Egy rendkívül baljósan lengő, tíz méter magasan lévő függőhídon kellett átegyensúlyozni, hogy végre elérjük az ágyainkat is magában foglaló fedett pavilonfélét. A pavilon úgy nézett ki, mint valami galambdúc: két szinten ágyak sorakoztak egymás mellett, és minden ágy külön szúnyoghálóval rendelkezett. Első dolgunk volt, hogy a közeli természetes medencében megfürödjünk. A tábortól pár percre volt egy vízesés és egy természetes medence, és ugyan Zsüzsünek megígértem, hogy nem fogok semmiféle folyóvízben megfürdeni, mégis leugrottam a szikláról a medencébe, mert bizony nagy szükségem volt a felfrissülésre. Fürdés után vettem egy sört és leültem írogatni, miközben a többiek kártyáztak. Estére kaptunk egy remek vacsorát meg egy másnapi eligazítást, majd a dzsungel éjszakai hangjainak (azaz a rovarzümmögés és a békabrekegés együttesének) kíséretében aludni tértünk.

Jellegzetes út a nap első szakaszában

Látvány

Jellegzetes út a nap második szakaszában

Útakadály(ok)

Második nap

Némi meglepetésemre rendkívül jól aludtam. Valami Forma 1-gyel kapcsolatosat álmodtam, ami annyiban találó volt, hogy hajnali fél ötkor ébresztettek, így igencsak gyorsan eltelt az éjszaka. Mire fejlámpáink fényénél – és a tábor „kötelező” cicájának figyelő tekintete mellett – megreggeliztünk, lassan ki is világosodott. Negyed hétre már ismét úton voltunk.

Az ébredező esőerdő

Szép időnk volt, jó volt látni, ahogy ébredezett az erdő. Ez a nap volt az egyik legnehezebb, mivel kétszer négy órát kellett menetelnünk. A korai indulás célja az volt, hogy legalább az út egy részében elkerüljük a nagy meleget. Ez tulajdonképpen sikerült is, és bizony a különbség érezhető volt, mikor a nap már magasan járt. Útközben nézegettem a tarka virágokat meg a belőlük lakmározó hatalmas fekete dongókat. Várakozásommal ellentétben az út nemcsak fölfelé vezetett, hanem folyamatosan föl-le. Volt, hogy bő fél órán keresztül meredeken emelkedett, majd ismét ereszkedni kezdett, utána viszonylag vízszintesen haladtunk, ismét emelkedtünk, és így tovább. Ez egyrészt jó volt, mert a Roraimával ellentétben, ahol odafelé folyamatosan emelkedni, míg visszafelé folyamatosan ereszkedni kellett, ez a túra mindig változó izommunkát követelt meg a lábaktól, tehát valamennyire változatos volt, és a lábaim nem mindig ugyanazt a terhelést kapták. Cserébe viszont tudtam, hogy a visszafelé vezető út pontosan ugyanolyan nehéz lesz, mint az odafelé vezető. Az előző napi, szélesebb és motorok által is használt út keskeny ösvénnyé szűkült, amelyen a turisták mellett alkalmanként az indiánok öszvérkaravánjai haladtak. Egész nap nagyon sok olyan turistával találkoztam, akik már visszafelé jöttek Ciudad Perdidából. Tényleg rengetegen vesznek részt ezen a túrán, Archie azt mondta, hogy két hónap alatt már tizenegyszer vezetett túrát a romvároshoz, a mostani már a tizenkettedik. Ez nagyon sok turistát, a nagyon sok turista pedig nagyon sok pénzt jelent. Öszvéreket is láttunk szép számmal. Rendkívül gyorsan és ügyesen mozogtak az egyébként emberek számára sem mindig könnyen járható talajon, indiánjaik pedig hangos „Mulaaaaa!” (Öszvéééér!) kiáltásokkal ösztökélték őket. A környékbeli hegyekben több indián törzs is lakik, ezek a wiwa, az aruaco és a kogi törzsek. A három törzs nyelve nem azonos, de hasonló. Ők azoknak a leszármazottai, akiket a spanyolok nem mészároltak le, és jelentős részük felhúzódott a hegyek olyan régióiba, amelyeket fehérek nem látogatnak, sokan spanyolul sem beszélnek. Vannak azonban, akik legalább valamennyire megtanulnak spanyolul, és a turizmusban dolgoznak. A kétfajta életmódot élő indiánok között egyfajta cserekereskedelem folyik, illetve ha az elzártan élő indiánoknak néha pénzre is szükségük van, termékeikért pénzt kérnek a turizmusban résztvevő társaiktól. Az indiánok ruhája rendkívül egyszerű, durva krémfehér vászonruha. A férfiak ingszerűségben és nadrágban, a nők és a gyerekek egy egyszerű belebújós ruhában voltak. Érdekesképpen a fiuk és a lányok is szinte ugyanúgy néztek ki: ugyanaz a ruha és a hátuk közepéig érő hollófekete haj. A lányok onnan ismerhetők fel, hogy nyakláncot viselnek, míg a fiúk tarisznyát. Mivel spanyolul nem beszéltek, kommunikálni nemigen tudtam velük, a wiwa törzs nyelvének köszönését viszont megtanultam, és erre mindig reagált is mindenki. A köszönés így hangzik: Ancsiga! (Botond barátom feleségéről jegyeztem meg.)

Sűrű...

Jellegzetes út a második nap

Jellegzetes út a második nap 2

Trópusi virág

Indián kislány és kishúga

Indián falu. A házaknak két csúcsa van, akárcsak a hegységnek

Tíz órára már az ebédünk helyszínén, egy újabb táborban voltunk, és a tizenegykor esedékes ebédig lementünk a patakhoz. A helyszín némileg hasonlított az előző napihoz: kétoldalt a zöld dzsungel, középen pedig a sziklák között folyó patak és vízesések. Nem szándékoztam fürdeni, de mivel az egyik térdízületem valószínűleg begyulladt és meglehetősen fájt, gondoltam, lehűtöm kicsit. Azonban hiába ügyeskedtem, az egyik sziklán megcsúsztam, és belepottyantam a vízbe. Gyorsan kimásztam, és kifeküdtem a napra, hogy ebédig megszáradjak. Az izzadságtól teljesen átitatott ruházatom már amúgy is a napon száradt. Elfogyasztottuk hát a zöldséges-sajtos makarónit meg a jegesteát, és háromnegyed tizenkettőkor folytattuk a menetelést.

Az idő némileg kegyes volt hozzánk, mert a déli hőség után az ég befelhősödött, így sokkal elviselhetőbbé váltak a körülmények, és nem izzadtunk olyan rettenetesen. (Ami persze nem azt jelentette, hogy nem facsarhattam a pólómból az izzadságot, hanem azt, hogy csak annyit izzadtam, amennyit a ruha képes volt felszívni, és nem csorgott végig rajtam a nedű…) A délutáni etap felénél, egy rendkívül hosszú emelkedőt követően kaptunk némi pihenőt és egy csomó ananászt, kedvünkre falatozhattunk. Az útvonalon egészen elképesztő szakaszok is voltak: olyan meredek sziklafalakon kellett felkaptatnunk, olyan meredélyek szélén kellett végigegyensúlyoznunk, hogy néha mesterséges, betonból készült út egészítette ki a természet által elhelyezett sziklákat, kapaszkodókat, különben lehetetlenné vált volna a továbbhaladás. Amolyan utolsó nehézségként át kellett kelnünk egy viszonylag magas vízállású folyón. Többen kőről kőre ugráltak, és úgy igyekeztek átkelni, de többen is beleestek a vízbe, így én inkább a biztos lehetőséget választottam: levettem a cipőmet, zoknimat, és a vállamra akasztottam őket, felvettem az előző napi használt zoknimat, térdig felhajtottam a nadrágszáramat, és átsétáltam a nagyjából fél méter mély patakon. (Mondjuk, a nadrágszáram egyébként is teljesen át volt izzadva és vastagon lepte a sár, tehát a víz talán csak segített volna rajta, de sebaj.)

Az egyik folyó

Dzsungellakó

Nem egyszerű az átkelés a folyón

Fél négykor érkeztünk meg a Campamento Paraíso, azaz Paradicsom tábor nevű helyre, a második nap végállomására. Első dolgom volt, hogy ittam egy sört, majd elfoglaltam egyet az előző napihoz hasonló ágyak közül. Tekintettel arra, hogy – akárcsak az első táborunkban – az ágyneműt természetesen nem mosták minden nap, kifejezetten örültem neki, hogy magammal vittem a hálózsákbélésemet, mert így sem a piszok, sem az esetleges poloskák nem zavartak. Este vacsora után Archie adott valami krémet a térdemre, azt mondta, attól majd jobb lesz. A tégelyen ugyan az állt, hogy a kenőcs szarvasmarhák és lovak számára készült, állatorvosi használatra, de azért rákentem a térdemre, gondoltam, annyi baj legyen.

Szállásunk a Campamento Paraísóban

Harmadik nap, születésnap!

Ismét hajnali fél ötkor ébresztettek bennünket, de én már korábban felébredtem. Gyors, fejlámpák és gyertyák fényében elköltött reggelinket követően hátizsákunkat hátrahagyva indultunk el. Az út nagyjából egy órán keresztül tartott. Először a patak mentén egyensúlyoztunk végig elég meredek sziklákon, majd jött a második, nehezebb szakasz: a lépcső. Összesen ezerkétszáz darab, sziklából faragott lépcsőfok. Az erdőben hajnalodott, enyhe köd volt, ami igencsak sejtelmes külsőt kölcsönzött a messzeségbe vezető lépcsőknek. A lépcsővel már Machu Picchuban is megszenvedtem, itt sem volt ez másképp. De micsoda érzés volt ezután a félórás kaptató után felérni a városhoz! Az első, amivel a látogató találkozik, egy tér, rajta két-három szabályos kör alakú, fűvel borított terasszal, amelyek oldala mohával benőtt kövekből készült. Ezek a teraszok egykor többnyire épületek voltak, ami mára megmaradt belőlük, az jellemzően a fal alsó része. A teraszok különböző szinteken helyezkednek el, ahogy halad az ember előre, egyre feljebb jut, illetve a fő iránytól jobbra és balra is találhatók teraszok, különböző szinteken. A tér neve – rendkívül találóan – „La plaza”, azaz Tér. Az indiánok itt folytatták a cserekereskedelmet. Mivel Teyuna már abban az időben is rendkívüli hely volt, mikor a tayrona indiánok lakták, csak úgy nem lehetett bejutni a városba, először egy megtisztulási szertartáson kellett részt venniük, amit a Téren végeztek. A látogatóknak meg kellett szabadulniuk a rossz szellemektől, amelyeket a külvilágból hoztak, valamint ruháiktól is. Itt kaptak egy fehér ruhát, amely a tisztaság jelképe volt.

A lépcső egy részlete

A Térrel egy szinttel magasabban, néhány terasztól körülvéve egy mélyedést találtunk, azaz tulajdonképpen egy lefelé vezető lépcsőt, amelynek a vége be volt falazva. Mellette egy tábla állt „Börtön” elnevezéssel. Archie azonban felhívta rá a figyelmünket, hogy a tábla téves, ugyanis ő maga is jelen volt, mikor a régészek utasítást adtak a munkásoknak a lépcső „befalazására”, de annak indokát nem mondták meg. Az egész egyébként is eléggé furcsán nézett ki, szóval rögtön gyanús volt, ugyanis ki építene háromszög alaprajzú, az egyik irányba lejtő, mérete miatt gyakorlatilag egyszemélyes börtönt?

Moha, kövek

A "Börtön"

Archie magyaráz

Maradványok

A romvárosban több sziklába vájt térképet is láthattunk. Az egyik a Santa Marta-i Sierra Nevada északi oldaláról készült. Láthatók rajta a legfontosabb folyók, utak, valamint a hegység két legmagasabb csúcsa, a Colón és a Simón, amelyek amolyan ikercsúcsok: egymástól nem messze találhatók és nagyjából ugyanolyan magasak. Archie azt magyarázta, hogy a sziklába vájt fontos utakat a gondolat útjainak is hívják, ugyanis miközben az emberek gyalogoltak, a nők gondolataikat a kézimunkájukba fojtották, a férfiak pedig a poporójukba. A „poporo” egy rendkívül érdekes eszköz, nagyjából úgy néz ki, mint egy avokádó, csak kilóg belőle egy rúd, amelyet néha-néha kihúznak, aztán visszadugnak. A poporóban finomra őrölt csigaház van, melyet a kokalevéllel együtt rágcsálnak napjainkban is. Mint azt annak idején írtam, Bolíviában többször is rágcsáltam kokalevelet, és mindig kaptam hozzá valami kis porózus anyagú kavicsot is, amit a levelekkel együtt kellett rágcsálni. Ugyanezt a szerepet tölti be ebben a régióban a poporóban tárolt csigaházhéjőrlemény. Ciudad Perdidában láttunk a csigaházak megőrlésére használt kőeszközöket. (A poporót nem tudtam lefényképezni, de itt van róla egy kép.)

Térkép

Ahogy haladtunk tovább a további mohalepte lépcsőkön, újabb és újabb teraszokra jutottunk, és elértük a város központját, amit – nyilván inkább manapság – a „Casamaría” névvel illetnek. Ez egyben a város leglátványosabb része is, mivel ez a rész egy nagyobb tisztáson fekszik, így fentről a teraszok jól kivehetők. A városközpontban áll a Béka-szikla is. A béka az indiánok számára szent állat, mivel a nyílméregbékák mérgét a fúvócsöveikben használták. Vetés előtt rendszerint a sziklánál imádkoztak a jó termésért. Én ugyan nem láttam túlzottan békához hasonlatosnak a sziklát, de sebaj. Az egyik legfelső teraszon jókora rúdon a kolumbiai lobogó lengedezett. A turisták eddig a pontig mászhatnak fel, az annál feljebb elhelyezkedő teraszon már a kolumbiai hadsereg katonái tisztogatták fegyvereiket teljes lelki nyugalommal. Ahhoz a teraszhoz képest, amelyen a zászlórudat elhelyezték, pár szinttel lejjebb álltunk meg fényképeket készíteni. A köd időközben nagyrészt eloszlott, és a nap beragyogta a környéket. Igazán lebilincselő látvány volt belátni az egész központot! Archie földimogyoróval és nyalókákkal kedveskedett nekünk, de csak pár mogyorót ettem, mert mindentől csak megszomjaztam, és ekkorra már megittam a vizem kétharmadát.

A városközpont

A csapat

Casamaría a zászlórúdtól nézve

A zászlórúd lentről nézve

Ciudad Perdida

Következő állomásunk a sámán pálmalevelekből készült háza volt. A házikó tetején helyi indián szokás szerint nem egy, hanem két csúcs volt, a Sierra Nevada de Santa Marta két ikercsúcsára utalásként. A kör alaprajzú ház közepén szokás szerint tűz lobogott, amely egyrészt meleget, másrészt fényt adott, harmadrészt pedig a füst távol tartotta a szúnyogokat. Egy családban egy család élt. Archie mesélt arról, hogy a házak alá temették a halottakat, méghozzá úgy, hogy a halál után elföldelték a testet, majd pár hónappal ezt követően kiásták, és a maradványokat egy edénybe helyezték az érintett személy vagyontárgyaival együtt, majd temetőbe temették. A házak közül előkerült a sámán is. A sámán (nem mellesleg Archie régi jó ismerőse) megáldott, és kaptam egy kis karkötőt is, amelyet gyöngyök díszítettek. A kék gyöngy az eget, a piros a napot, a sárga a virágokat, a fekete pedig az éjjelt jelképezte. Persze az áldás nem volt ingyen, de az egyház sosem volt ingyen, így nem mérgelődtem. A házak szomszédságában kis konyhakert helyezkedett el, ahol maniókát, banánt, kokanövényt, kukoricát és egyebeket termesztettek.

A sámán átadja a karpántot

A karpántom

Ismét útra keltünk a várost átszövő kőlépcsők egyikén, és a túra utolsó állomására mentünk, arra a helyre, ahol a fémeket és az agyagot megmunkálták. A teraszon megtekinthettük a megmunkáláshoz használt, mohalepte kőeszközöket is. Innen már visszafelé haladtunk a Tér felé, hogy aztán megkezdjük az ereszkedést a rengeteg lépcsőn, vissza a táborba.

Itt munkálták meg a fémet és egyéb anyagokat

Mohalepte munkaeszközök

Ugyanott

Visszaérve megebédeltünk, aztán némi pihenőt követően visszaindultunk Machete falucskába, ahol a túrát elkezdtük. Sajnos a jobb térdem megint rakoncátlankodott, úgyhogy hiába voltam jó erőben, csak lassan tudtam előrehaladni. Ráadásul az eső is esni kezdett. No, nem nagyon, csak pontosan annyira, hogy az ember érezze: esőerdőben van. A félúton tartott pihenő során bevágtam öt narancsot meg fél ananászt, ami igencsak jótékonyan hozzájárult ahhoz, hogy végül délután négy órára beértünk abba a táborba, ahol előző nap ebédeltünk. Az este nagyrészt írással és az események megbeszélésével telt. Vacsora után pedig útitársaim és a személyzet születésnapom alkalmából megleptek egy mindenféle édességből összeállított, gyertyával díszített „tortával”! Volt persze éneklés is, én meg körbekínáltam mindenkit a finomságokból. Miután mindenki vett, a sötétből előkerült két indián kölyök, akik nagy nevetések közepette két tele marék cukorkával, keksszel távoztak az asztaltól. Csak a két amerikai nem ünnepelt velünk, ugyanis mindketten kidőltek. Egyikük nem ivott eleget és szimplán kiszáradt, a másiknak viszont valami komolyabb baja lett, nyomták az ágyat.

Elfújom a gyertyát

Így telt hát a harmincnegyedik születésnapom. Előző évben Chiang Maiban ültem egy étteremben egy pizza és egy pohár vörösbor mellett. Ezúttal ugyan egyik sem volt, de azt hiszem, ennél különlegesebb helyen nem igazán ünnepelhettem volna…

Negyedik, utolsó nap

Archie hajnali négykor ébresztett bennünket. Nagy nehezen kikecmeregtünk az ágyból és gyertyafénynél megreggeliztünk. Minthogy mindenki alig élt, elég lassan készülődtünk, és végül csak negyed hétkor indultunk neki az erdőnek fejlámpáink fényénél. Viszont gyorsan, egyenletesen haladtunk, és reggel kilenc órára már el is értük az Ádám tábort, ahol első este megszálltunk. Ezúttal azonban csak dinnyét ettünk meg tomate del árbol gyümölcslevet ittunk, és egy óra pihenő elteltével nekivágtunk az első napi távnak – csak immáron visszafelé. A nap már magasan járt, mire megérkeztünk Machetébe (El Mameybe). Szinte mindenki azonnal egy hideg sört ivott, aztán az ebéd következett. Miután jóllaktunk, beültünk a terepjáróba, és Santa Marta felé vettük az irányt. Visszaérve a hostalba nem vágytam másra, mint arra, hogy elnyúljak az úszómedencében…

***

Végül néhány szó a túráról. Archie azt mesélte, hogy 1981-ben érkezett először az Elveszett Városba, Franky Rey jóvoltából, akit a kormány bízott meg a feltárási munkálatok vezetésével. Négy évig dolgozott az ásatásokon. Szintén Franki Rey volt az első személy, aki turistákat vezetett Ciudad Perdidába. Archie ezeken a túrákon is részt vett, szakácsként. Akkoriban még természetesen semmilyen infrastruktúra nem állt rendelkezésre, az utolsó székig mindent teherhordóknak kellett a csoporttal vinniük. Az első régészeknek még tíz napjukba kerül megközelíteni a romokat, de tény, hogy ők nem az általunk követett, hanem egy másik, azóta lezárt útvonalon érkeztek, mi tulajdonképpen két nap alatt odaértünk. Ma már minden könnyebb. Tudni kell, hogy a túra árát és szabályait hatóságilag határozzák meg, ezért mindenhol ugyanannyiba kerül, és csak kisebb eltérések vannak az egyes szolgáltatások közül. Végül az Expotur nevű cég mellett döntöttem, mert azt ajánlották a hostalban, és nem panaszkodhatom. Minden gördülékenyen, mondhatni, futószalagon ment. Étel, ital, gyümölcs és frissítő mindig akkor állt rendelkezésre, amikor a programterv szerint annak rendelkezésre kellett állnia. Személyzetünk, azaz a szakács és segédei folyamatosan előttünk haladtak, és nagyjából mindent előkészítettek, mire mi a következő állomáshelyünkre értünk. A helyzet az, hogy figyelembe véve, hogy csak két héttel korábban vettem részt a Roraima-túrán, meglehetősen kézzelfogható volt a különbség: voltak rendes táborhelyek (patakvízzel ellátott) vizesblokkal, voltak rendes, szúnyoghálókkal ellátott ágyak fedéllel rendelkező épületekben, és volt tisztított víz a teljes útvonalon. (Ez utóbbi csak egy tartály volt, amibe patakvizet öntöttek, és víztisztító tablettákat dobtak bele, de akkor is jobb volt, mint mikor a kulacsot nekem kellett a patakban megtöltenem és a tablettát beledobnom.) Az étel is sokkal minőségibb volt, mint Venezuelában. Ráadásul ez a túra a venezuelai túra árának kétharmadába került, de annyival rövidebb is volt, tehát gyakorlatilag egy árban voltak. Maga a város pedig messze felülmúlta a várakozásaimat, és ezzel többen voltak így. Nekem jobban tetszett, mint a sokkal híresebb Machu Picchu. Ciudad Perdida sokkal vadregényesebb, sokkal egzotikusabb, mint perui társa, igaz, nincs is olyan jó állapotban, ráadásul míg Machu Picchuba akár busszal vagy vonattal is el lehet jutni Cuscóból, Ciudad Perdida csak gyalog közelíthető meg, vagy esetleg kivételesen öszvéren. Egyszóval nem hiszem, hogy akadt volna különlegesebb hely arra, hogy megünnepeljem a születésnapomat. Remek döntés volt, hogy bevállaltam a túrát, arról nem is beszélve, hogy egy szúnyog sem csípett meg! 

Harmincnégy.